Szittyakürt, 1967 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1967-06-01 / 6-7. szám
lip ÉBREDJ MAGYAR! «ittvakúuí VOL. VI. ÉVFOLYAM — NO. 6. SZÁM A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1967 JÚNIUS HÓ A TRIANONI SZÉGYEN-PECSÉT PARITTYA-HÁBORÚ Győzött Dávid parittyája: a két és félmilliós Izrael megtámadta a hetven milliós arab világot, és szinte órák alatt megbénította a haderejét. A győzelem mögött azonban kérdőjelek kandikálnak. Vajon Izrael csinálta-e meg magának a győztes parittyát? Vajon igaz ügy érdekében sújtott-e vele? Vajon Góliát volt-e az arab szövetség? ? A kérdések felelnek is, elég hangosan, s a tagadó válaszok árnyékot vetnek erre a győzelemre.. Az első híradás megdöbbentő volt: hát valóban itt van a harmadik világháború, melyre az UN főtitkár célzott a minap? Hát ezt a forró helyzetet már nem kenik úgy el, mint ahogyan a második világháború óta minden kazán tartalmát langyos vízzel hütötték le, ha forrásnak indult? Hogyan oldódnak meg a fejlemények? Az arabokat a Szovjet segíti — mondták a híradások —, Izrael meg az USA-nak a dédelgetettje, hát a pártfogók is egymásra törnek most? Éppen most, amikor annyira meghittek az amerikai-szovjet kapcsolatok, amikor a Szovjet inkább a negyvennyolcból enged Vietnámban, csak ne kelljen fegyverhez nyúlnia még az USA-val szemben, amikor az USA újabb nyilatkozattal biztosította az arab államok határainak sérthetetlenségét, — amikor . . . s lehetne folytatni száz amikor-ral, mindabból, amit az újságok írnak, rádiók mondanak, államférfiak nyilatkoznak, s ami mind egy szálig oly szépen igazolja, hogy ebben a fergeteges világválságban nincs már elv és tisztesség, becsület és igazság, mely megérdemelné, hogyha máskép nem megy, hát fegyverrel vívjanak meg érte? ... és mégis? ... és mégis egy felizzott zsidó hevület most hirtelen begyújtja félelmetes tankok, bombázógépek motorjait, túlhevül minden náci lobbanáson, és a hitleri villámháborút órák alatt lepipálja . . . Amerika perceken belül készültséget rendel el, de nem lő, — sietve összehívják a biztonsági tanácsot, de ott tett helyett a beszédek áradata indul meg, a Szovjet meg se mozdul, de roppant ügyesen (és gyanútkeltően) összevissza egy rövid mondattal szól hozzá az ügyhöz, és huszonnégy órákon át folyik tovább a duma, Izrael külügyére 3000 év zsidó történelméről mesél, azon belül is szerzett jogokról és érdemekről, de hol az elévülés? hol az elbirtoklási jog? hol az agresszió elleni jog? hol az “egyesült béke-szerv” határozata, tette? . . . Csak beszélnek és mellébeszélnek, szüntelen, végeérhetetlen, múlnak az órák ... és oszladoznak a komor viharfelhők, kibújik a Nap, de furcsa-sápadtan, mintha hamis-nap volna, vagy szégyelné magát . . . rikácsolnak a hangszórók, az emberek megkönnyebbülnek, de másvalami nyomódik rájuk, fülledten elmosolyodnak, a bennfentesek kajánul, s ott ... a Közelkeleten diadalmámorban lobog a Dávid-csillagos zászló, ... és ... az ember nem akarja hinni, de el kell végre hinni, hogy már a bűn az erény, a rút a szép, a kosz a tisztaság, — hogy minden szó hazug, az igazság némán húzóckodik valahol, de hol? . . . nem veszi szájára már senki, de ne is vegye ez a fertőzött világ, ez a megátkozott nemzedék . . . hazudjatok csak tovább szpíkerek, sajtófirkászok, államférfiak, még nem volt elég, oda se hederítsetek, ha a huncut élet nyomban rátok cáfol, még telik a hazugság iszákjából, és még van néhol szív, hit, romlatlan becsület, még nem bomlott meg minden agy, még néha rátalál az ember arra, ami van: szavak, fogalmak, kifejezések visszáján, a jelentés ellenkező értelmén és nem kergül bele egészen, . . . még nincs végső győzelem, mert vannak várakozók, hívők és rabok, és a lelkűkből nem lehet mindent kihazudni, nem lehet kicsalni, nem lehet átfordítani mindent az ellenkezőjére, ami-Mohácsig, nemzeti nagylétünk nagy temetőjéig, népünk történelmi magatartása és minden történelmi tette egy olyan országnak, olyan nemzetnek, olyan államnak történelme volt, melynek szava a legsúlyosabbak közé tartozott Európában. A mohácsi vész napja azonban négyszáznegyvenegy esztendeje húzódik, ha közben nagyszerű küzdelmek, fényes szabadságharcok hasították is át a magyarság fölé borult gyász kárpitját. A nemzeti államok korát, remek virágzását nem tudtuk megélni. Mi húzódik e súlyos állítás mögött? Nemzetté akkor válik egy népközösség, állammá akkor egy ország, ha célját tudatosan fölismerve, szilárd belső rendet tud kialakítani, és ezzel párhuzamosan szilárddá tudja tenni helyét a népek közösségében is. Ez a két tényező folyamatosan is érvényes, és egymással annyira párhuzamos a két követelmény, hogy föl sem merülhet a kérdés: melyik közülük az előbbrevaló? A belső erő és szilárdság előfeltétele annak, hogy kívülről elismerést nyerjen a nemzet, A MAGYAR NEMZETI VÁNDORZÁSZLÓ bői a világ lett, az élet lett, a szeretet született, a hősiesség és erő fakadt, . . . még van sok áldozat, még hörögnek a mártírok, még vannak emberi emberek, kevesen? sokan?, mindegy ... ti csak hazudjátok le a csillagot az égről, a gyermeket anyja kebeléről, Krisztust a feszületről, . . azt, hogy voltunk, azt is hogy vagyunk, azt is, hogy tavasszal virág nyílik, hogy muzsikál a Végtelen, . . . . . . mert ebben a mában egy valóság van: az észbontó disszonancia a Kohl-Nidre világszép zenéje és förtelmes szövege között . . . és most nincs tovább . . . és még lesz tovább . . . (—r —ó) hogy idegenek föl ne dúlják és ki ne szorítsák a helyéről. Viszont hogy megszilárdíthassa belső életét, annak ^ előfeltétele a másik, legalábbis annyi, hogy kívülről nyugton hagyják. Azért volt mestermü az, amit évezredünk első felében nemzeti királyaink vezérlésével népünk tett, mert a párhuzamos követelményt együtt valósította meg. És azért húzódik a mohácsi vész mindmáig, mert négyszáznegyvenegy éve ennek nem vagyunk képesek eleget tenni. Ezért került ránk 1920 június 4-én Trianonban is szégyen-pecsét. Magyar szívvel úgy látjuk, hogy gyalázatosán elbántak velünk. És ez tökéletesen így is van. Nem tárgyilagos, hanem ellenséges szemlélet állíthat csak olyat, hogy mi okoztuk, hogy megérdemeltük. Honfoglalásunkat már a mohácsi vészig is fél évezred pecsételte meg. Ez a fél évezred pecsét volt azon az igazságon is, hogy részünkről a saját határaink őrzése szomszédaink határainak őrzését is jelentette: mi nem vettük el a másét! Mi tiszteletben tartottuk azt, amire mások szereztek történelmi jogot! Ez a pecsét nem szégyen-pecsét volt, ez ritka érdemrend inkább, és eüsmerését nagyon is kiérdemeltük. A történelmi jog pedig vért volt a mi számunkra is: biztosította helyünket az európai népközösségben, és ezzel párhuzamosan szilárdulhatott, emelkedhetett belső életünk. Második fél-évezredünk idegen királyaink gőgjén, és a Kárpátmedencén túlterjedő hatalmi ábrándján bicsaklott meg. Minden életerőnket az merítette ki, hogy a dinasztia örökös tartományainak alantas sorsából igyekezett kiszabadulni a mindenkor szabad, és félévezredig független nemzeti hatalmában élő honfoglaló magyar. Álnok tőr szúrta át a vértet, és századokig tartó szabadságharcaink alatt csak határainkat illető történelmi jogunkat sikerült megőrizni, de belső szilárdságunk eliszaposodott a négy évszázados küzdelemben. A kettős, a párhuzamos versenyt nem bírtuk tovább folytatni. A kiegyezés nyithatott volna módot arra, hogy a külső és belső követelménnyel fellépő nemzeti életküzdelemben behozzuk kényszerű elmaradásunkat a belső megszilárdulás terén. A kiegyezés, legalábbis társországként, biztosította határainkat, és ezzel nyugalmas helyünket az európai népközösségben. Ha akkor alkotmányvédelmi harcok helyett népünk fölemelésének és megerősítésének feladatába fogunk, a legjobb alkotmánybiztosítékot nyerjük el nemzeti államunk számára: önmagunk huszonnégy miihóját, ami erős, mint a vas. A múlt század közepén változott meg ugyanis az európai nemzetek társadalmi szerkezete. A köznépre és vezető rétegre való egyszerű tagolódás határa elmosódott, mert a földet túró alsó tömeg s a nagyurak között már új társadalmi rétegek jelentek meg nálunk is. Ezzel a belső nemzeti lét szilárd fenntartásának feltételei is megváltoztak és meg is szaporodtak. A fejlődéssel és az egyéni-, meg osztálymüvelődéssel járó emelkedő igények újféle kielégítést követeltek. Ezeknek szervezett biztosításáért kiáltott valamnnyi új és szélesedő társadalmi réteg. De az idegen és vészesen konzervatív uralkodónak ajnározó államférfiaink nem ismerték föl koruk követelményeit, és nem hallották meg ezt a népi kiáltást. Vagy ha hallották, nem értették meg, nem értékelték a tartalmát, hogy az nem elégedetlenségből fakadó követelőzés, hanem a kornak, a megváltozott társadalmi (Folytatás a második oldalon)
