Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-12-01 / 12. szám
1967 JANUÁR HÓ SZITTYAKÜRT ÖTÖDIK OLDAL Vígh Sándor tengerészgyalogos Pusztulunk, veszünk . . . Szívet markoló, könnyeket előcsaló katonatemetés volt Grand Rapids-ben. Méltó beszámolóhoz avatott tolira lenne szükség. Enélkül csak egyszerűen adjuk hírül, hogy Vígh Sándor tengerészgyalogos Vietnámban hősi halált halt. Temetése katonai gyászpompával ment végbe 1966 december 31-én. A magyar bajtársak nevében Kocsondy Zoltán búcsúztatta az elhunytat. “összetörtén, szívünkig ható sajgó fájdalommal, de Istenbe vetett töretlen hittel és lélekkel állunk itt kihűlt tetemedet lezáró koporsódnál. Eljöttünk, hogy tiszteletünket lerójjuk előtted mi, az öreg harcosok, akik ugyancsak legszentebb eszményekért küzdöttünk, s most Te is fiatal életedet adtad értük. Mily tragikus játéka a sorsnak, hogy most ama zászló alatt haltál hősi halált, mely 20 évvel ezelőtt lehetetlenné tette, hogy otthon, Magyarországon születhess meg és élhesd az életedet. Az anyagi fölény kiütötte kezünkből a fegyvert, — földönfutó, űzött vadként kellett bujdosnunk azért, mert Istenért, Hazáért, Családért és Szabadságunkért harcolni mertünk. Mindez azonban nem tudta megtörni hitünket, igazunkat, erkölcsi erőnket. Hontalanságban születtél, de magyar voltál. Nem is olyan régen, mint kisgyerek lelkesen szavaltad, “Magyar vagyok, magyarnak születtem ...” — És íme, ifjúságod virágában hősi halált haltál Apáid eszményeiért . . . Lelked megtisztulva a földitől, szabadon repül Isten zsámolya elé és jelented, hogy idegen zászló alatt is a magyar hagyományoknak megfelelően tetted meg kötelességed. Fáj az elmúlásod, sírunk és mégis büszkék vagyunk Reád. Magyar szíved nem vitt a behívót ége-Művészfestmények — árverésen KERÜLNEK ÉRTÉKESÍTÉSRE OTTHON Budapesten nemrég tartották meg a 15-ik művészi képaukciót. Összesen 390,000 forintos kikiáltási áron 153 festményt bocsájtottak árverésre. Az aukció példátlan sikerrel zárult, a felkínált festmények átlagosan a kikiáltási árnak több mint a kétszereséért keltek 1. Egy-egy különösen szép festményért percekig is tartott a harc. Már az első kép, Aba-Novák Vilmos Szegény asszonya 1,500 forint helyett 4,200 forintért talált gazdára. Az árverés legdrágábbra tartott darabja Csók István “Majális” című festménye, éppen a kikiáltási áron, 15,000 forintért kelt el. Lotz Károly 24,000 forintra tartott hét festményéért 62,800 forintot adtak a műgyűjtők. Ugyancsak jó árat fizettek Egry József, Fényes Adolf, Koszta József, Glatz Oszkár, ifj. Markó Károly képeiért. Szőnyi István 13 képe 70,000 forintért került kalapács alá. Végül is az aukció sztárja, Székely Bertalan “Vöröshajú nő”-je lett, 4,000 forint helyett kerek 30,000 forintért került a kitartó vevő tulajdonába. tők közé, és nem kerested' a kibúvókat, hanem mentél a kötelességhez híven, harcolni! Vitézül! Mindhalálig! Azon zászló alatt, melyre felesküdtél. “Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért” ... — mondja a költő és mi hisszük is ezt, dacára annak a politikának, mely Ázsiában antikommunista, Európában pedig szinte a kegyeit keresi. Halálod is acélozza erőnket a további küzdelemre! Nem alkuszunk! Lelkünk és Istenbe vetett hitünk rendíthetetlen. Nem eladó! Kitartunk és küzdünk tovább. Halálodban megnyugszunk azzal a tudattal, hogy gyermekeinkben is megvan a hit és erkölcsi erő a harcra! Dulce et decorum pro Patria mori! Sanyi! Búcsúzni jöttünk, de nem örökre! Nyugodj békében, a viszontlátásig Csaba királyfi seregében . . . amíg megszólal a szittyakürt . . . Isten áldjon haló poraidban!” A temetési szertartás papi búcsúztatóját Árvai- Zsíros József professzor mondta. A Hungária Szabadságharcos Mozgalom fiinti csoportja nevében Jobb Béla helyezett el koszorút. A Szittyakürtöt prof. Paposi-Jobb Andor képviselte és ugyancsak ő helyezte e a lap Árpád-pajzsos koszorúját a ravatalon. A koporsóba Kocsondy Zoltán Kőrösladányból hozott Magyar Földet helyezett el . . . Vígh Sándor bajtársunk! — megőrizzük emlékedet! (Böttykös Sándor) A HSzM és a SZITTYAKÜRT képviselete a ravatal előtt Az aukció 153 képe közül mindössze kettő maradt meg, s a többiért csaknem egymillió forintot — kereken 945,000 forintot — fizettek az árverés résztvevői. ★ VÉGRE MENESZTETTÉK OTTHON az igazságügyminisztert! A hírhedt, és tavaly kipattant újabb botrányai miatt még hirhedtebbé lett dr. Nezvál Ferencet. Utóda dr. Korom Mihály lett. EZZEL SZEMBEN Czinege Lajos még mindig cinég a honvédelmi minisztérium élén, sőt decemberben Kelet-Németországban is cinegett pár napig. (Ott is lehet csokoládés bár-leánykákat nyalogatni?) ★ SZAKSZERVEZETI (KERESKEDELMI) VILÁGKONFERENCIÁT tartottak december 14-17 között Budapesten. 50 ország képviselői vettek részt azon. ★ Nagybaconi NAGY VILMOS — TB. ZSIDÓ LETT. Az izraeli “Mártírok és hősök emlékhatósága” emlékéremmel tisztelte meg Horthy volt honvédelmi miniszterét. ★ ADVENT VASÁRNAPJA ÓTA otthon is magyar nyelvű lett a katolikus egyházi szertartás. A TÁLTOS Emlékezés Szabó Dezsőre, halálának évfordulóján 1945. január 13-a volt. A szovjet csapatok már a Soroksári-úton törtek Budapest szíve felé. A Rákóczitéren, a köríves járda közelében néhány fiatalember ásta a fagyos földet. Aztán egy öreg ruhásszekrénybe zárva, oda hántolták Szabó Dezső holttestét. A hevenyészett fakereszten ennyi állt: “Itt nyugszik Szabó Dezső, az Elsodort Falu szerzője”. Néhány óra múlva már a sír körül dübörögtek a szovjet tankok. Pontot is tettek mindarra, amitől a modern magyar Táltos féltette népét. A sors kegyes volt hozzá: nem engedte meg neki, hogy a két elsodort forradalom után, melyekkel nem is értett egyet, megélje fajtájának rabláncra fűzését. A légoltalmi pincében maradtak utolsó írásai. Egy kis pádon, melyen utolsó napjait töltötte, és alatta egy bőröndben. Irodalmi hagyatékának ezt a legutolsó markolását most, huszonkét év után, kiadták Pesten. Bizonyára megkoppasztva, ahogyan azt a vörös “ízlés” kívánja. Huszonkét évig nem adták ki. Jellemző. Pedig a magyar könyvkiadás közben minden korábbi méretét felülmúlta már. Miért szánták el magukat végre mégis? Él egypár neves írónk otthon, akiket nem lehetet elhallgattatni. Szabó Dezsőt holtan is csak huszonkét évig. Valójában: egyetlen napra sem. Olvasói, hallgatói: tanítványaivá lettek nyomban, egész életén át. Hívei és rajongói. Ihletettjei. Bennük élt és él már majd’ félszázada a Táltos lelke. Robusztus meglátásai, hatalmas megvilágosítása. Mert százakat és ezreket ragadott magával, amikor pódiumokról szólt, vagy könyveinek fehér lapjairól. Százszor és ezerszer kettőt-hármat is, akik kávéházakban ülték körül, vagy elkísérték sétáin. Pedig mereven elzárkózott minden tömörülés elől, még maga körül sem tűrt szervezkedést. Nem akart karámba zárt híveket, csak szabadokat. Sikerült is elérnie. Az irodalmi és politikai tömörülés valamennyi szektorában otthagyta nyomait, szinte szállóigévé váló súlyos kifejezéseit. Pedig ütött jobbra-balra, belemart a szélsőjobb és a szélső baloldalba. Egyénileg sem maradhatott körülötte senki, akit komiszán meg ne bántott volna. De nemcsak emberi környezetét kaszabolta. Hagyományokat és szokásokat, minden gondolatot és tervet is úgy sújtott szét, mint mészáros a kiárusításra szánt állati hullát. Mindenben meglátta a hibát, sőt majdnem azt lehet mondani, hogy mindenben csak a hibát látta meg. Géniuszának csodálatosan nem bírálói mondtak ellen, hanem tragikusan önmaga. Azzal, hogy még kivezető utat sem mutatott, nemhogy kövezettet. Csak szántotta a magyar gondolat birodalmát, de nála talán senki se végezte mélyebben ezt a munkát. Vajon észrevette-e, hogy megoldásokat is kereső híveit éppen ezzel tereli különböző politikai hadállásokba? Érdekes volt megfigyelni utolsó évét. A Marcibánya-téri Lövölde dísztermében, a Rákóczi-téri Húsos Székházban, az előadás és vacsora közönsége körében milyen jól megfértek egymás mellett a “Harmincasok”, a Márciusi Front, a cserjedező Parasztpárt és a hungaristák meg imrédysták! Tanítványai — jobbról és balról, emigrációban és otthon — őszerinte maradnak meg magyarnak. Az ötvenhatos szabadságharcban is érezni lehetett szellemét: hívei seregestől vették ki abból a maguk részét. Szabó Dezső az a rejtelmes magyar Táltos volt, aki 1945. január 13-án egyszerre meghalt és nem halt meg. Mert nemcsak beleszületett korába, hanem bele is véste magát a magyar szellembe és történelembe. Szellemi hagyatéka az ő valóságos földi maradványa. Porladó teste a rozzant ruhásszekrényben 1949-ig pihent a Rákóczi-téren. Aztán — végrendelete ellenére — a Kerepesi-temetőbe vitték. Ez a második temetése sem volt sokkal népesebb az elsőnél. Szabó Dezső neve előtt tilosat jelzett a vöröslámpa. Csak elszánt hívei közül voltak szépszámban jelen, ők ismerték a végrendeletét is. Tudták, hogy lesz majd egy harmadik temetése is, kívánsága szerint — a Gellért-hegyen . . . ahol még ma is a “Davaj-bálvány”-nak csúfolt szovjet emlékmű foglalja el sírja helyét. (I. L.) ★ TÖRÖKORSZÁG VASÚTHÁLÓZATÁNAK villamosításához másfélmillió dollár értékben szállít magasfeszültségű transzformátorokat és kapcsolóberendezéseket a Magyar Külkereskedelmi Vállalat.
