Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-12-01 / 12. szám
1967 JANUÁR HÓ SZITTYAKÜRT HARMADIK OLDAL A miénk és mindenkié Minden nemzetnek van Hőse, seregével. Teremnek pusztán és bérceken, kicsiny falucskákban és nagy csatatereken, ösrégen csakúgy, mint manapság. Névtelenül, vagy úgy, hogy fénylő hír szárnyán emelkednek történelmi trónra a közéleten át. Áldozatos a hősi lélek, és a hősi tett áldozattal jár. Az égbolt csillagai kövezik útját: azon vonul, szinte szüntelen, a Vértanúk Serege. A legnagyobb Hősök szinte valamennyien elérik a Vértanúk sorsát. EZZEL LETT ERKÖLCSI MÉRCÉVÉ A HEROITÁS ÉS MÁRTIROMSÁG. Az első Hőstől, az első Vértanútól, végig az egész történelmen át az atomkorig, de lényegében biztos, hogy egy morális torpanás után azon is túl, mindvégig. Lám: nem korok változó súlya az etikum! Gránitszikla inkább, s legfeljebb szélmorzsolta porladékát sodorja erre-arra egyik-másik korszak vihara. A mérleg kileng, de az Erkölcs mércéjén ott az örök Súly: az erőáldozat és életáldozat, benne meg az Eszme fénye, mely a Nap tüzéből árad, s sohasem tákolmány. A viszonylagosság világában is vannak abszolút értékek, s éppen ezek a díszei, koronái ennek a csak öröm és gyász színével tarkított ködös szürkeségnek. Szálasi Ferenc, aki a Csillagég alatt 1897 január 6-án Kassán született, nemcsak magyar nemzetünknek volt hőse, és nemcsak a nemzeti eszme vértanúja. Közönséges-egyszerűen úgy lehet mondani: a szocializmus hőse és vértanúja is. Nagyságát ez tetézte óriássá, de a közönséges szó nem méltó a nevéhez. Születésének napjára hetven év rétegeződött már, vértanúságára közel huszonegy esztendő. S a világ ma sem tudja elrendezni az egyént az atomkor társadalmának szőnyegén. Az embert, aki alkotja a társközösséget, nem tudja harmonikusan beleállítani magába a társközösségbe. Pedig ez minden válságnak a végső oka, s ha robban a válság, a robbanásnak is. A társközösségek és társadalmak túlfejlődtek saját hagyományos medrükön, melyekben a túlfejlődésig eljutottak. Az anarchikus szétáradás megakadályozására olyan gátrendszerrel folyik a kísérlet, melyben minden emberi valóságon túlszublimált utópia, és minden humanizmust szétzúzó terror találkozik esztelen ellentmondásban. A társadalmi alkotó-ember legnemesebb jellege színtelenedik semleges emberré, aki szaktudományával az űrben keresi már azt, ami a talpa alá való. Szálasi Ferencet virágzó életének negyvenkilencedik évében föld alá tették. Éjjel, vaksötétben, jeltelenül, — nehogy éjjel, vaksötétben és titokban virággal áldozhassanak emlékének, akik megértették és szerették. És sírjából szeretet-virág nélkül is termés fakadt. Lelkének virágzásán át ömlik a síron túl. Olyan termés, mellyel a világ el tudná rendezni az egyént az atomkor társadalmának szőnyegén, őseredő gyökerével bele tudná állítani az embert a modern társközösségbe, amit ő maga teremt vérével és szellemével, de kiszorult belőle. Szálasit nem sikerült eltemetni! Szálasi géniuszát lélekharang szava hívja rejtekéből egy görnyedve tobzódó világban, mely a tűz és víz ellentmondásának formájában, képtelen megemészteni problémáját, és csak tehetetlenül kurjong vagy jajveszékel. Szálasi nemzeti mártíromsága a Magyar Pantheon ügye. A szocialista-vértanú-Szálasi: az emberiségé. A revizionizmus kisértetjárása — Németországi munkatársunktól — A világért sem állítjuk, hogy a trianoni Magyarország érett nemzedékei, megcsonkított hazánk élére nem állíthattak volna olyan kormányzatot, mely józanabb, bölcsebb, megfontoltabb és előrelátóbb lett volna a Horthy-kormányzatnál. Meg lehet azonban érteni, hogy a Horthy-kormányzat politikájának csúcsára a revizionizmus került, mintegy leghirtelenebb reakcióként az ország-szabdalásra. Érthető az is, ha egy kormányzat továbbra is történelmi feladatot szorgalmaz inkább, mint a népi és társadalmi jólét terített asztalát. Persze, évtizedek múltával mindinkább látszik, hogy revíziós igényeink terén is mennyivel eredményesebb lehetet volna olyan politika megvalósítása, mely a Csonkaország belső felemelésével, megerősítésével, vonzó hatást gyakorol korábbi nemzetiségeink felé is. Még ennél is jelentősebb azonban az a tény, hogy a Horthy-kormányzat a mgayarságra az egész világ szemében rányomta a nyers revizionista politika bélyegzőjét, és ez 1956 nagyszerű teljesítményére már előbb végzetes árnyékot vetett, mielőtt azt a szovjet tankcsapatok tették volna. Az egyik legnagyobb német képes-folyóirat — a Der Spiegel —, mely mindig figyel arra, hogy tényekkel és alapos bizonyítékokkal lepje meg olvasóit, Szabadságharcunk tizedik évfordulóján szenzáció formájában is nagyhorderejű fordulatról rántja le a leplet. “Erdély — jönnek a magyarok!” című cikkében bemutatja, hogy forradalmunk milyen más úton száguldhatott volna a kifejlődés felé, ha . . . nincs rajtunk a revizionizmus bélyege. S ha a megszeppent ellenség nem kapaszkodhatott volna ebbe a bélyegbe ördögi ügyességgel. Alapos információ és adatgyűjtés után tárja föl a lap, hogy a “magyar forradalom szikrája” keresztülszáguldott a szomszédnépeken, s főleg Romániába érve, “veszedelmes” zsarátnokká izzott. Az erdélyi románok egyszerre testvéreiknek tekintették a magyarokat, ahogyan nyelvükre fordítva már október 24-én reggel meghallották a pesti eseményeket. “Nagyszerű nép vagytok ti magyarok!” — hangzott románul az utcákon, s a havasok tövében. A bajtársiasság és sorstársiasság, az együttérzés, sőt a testvériesség lelkes megnyilatkozásai szálltak a magyarság felé, még a többségben román-lakta vidékeken is. A határmenti román parasztok áthajtottak magyar területekre. Lovaik, szekereik föl voltak pántlikázva, és borral, pálinkával megrakva. Egész éjszakán át azon tanácskoztak a közeli falvak magyar parasztságával, hogyan tudnák legjobban feloszlatni Romániában ők is a kolhozokat. (Ennek a ténynek különben Clevelandban is él egy szemtanúja, aki a határon túli viszontlátogatásban is résztvett. A Szerk.) Az erdélyi egyetemisták már október 24-én délután forradalmi diáktanácsokat alakítottak. Elsősorban a marxista-leninista tantárgyak eltörlését, az ÁRNYÉKOS OLDAL Nem pesszimizmusból választottam sorozatos írásaimhoz ezt a rossz cégérnek Ígérkező gyűjtőcímet, hanem azért, mert találóbbat nem találhattam volna. Bár az igaznak az ellenkezője is igaz és az éremnek két oldala van, mégis az igazi igazságnak valahol lennie kell. És én azt hiszem, hogy az árnyékos oldalon van. Egyszer azt írtam, hogy: Az árnyékok sötét hatalmak, az élő színek belehalnak . . . Az árnyék csúfol és kifordít, alakot és mértéket torzít. Ezt vallom ma is, de az árnyékos oldal nem árnyékot jelent. Hogy mennyire nem, azt saját maga bizonyítja; ugyanis a tárgyaknak az árnyékos oldalon is megvan az árnyékuk, csak nem olyan drámaian sötét, mint a napos oldalon. A napos oldal kedves, vonzó, de nem őszinte. Olyan, mint a hízelgés: simogat vagy mint a rajongás: túlzottan lelkes — de megbízhatatlan. A napsugár mindent bearanyoz, ám ez a ragyogás csak káprázatos tükröződés, csalóka külső máz. Ha valaminek a valódi színét akarom látni, az árnyékos oldalon nézem meg. A festményeket se a napos oldalon állítják ki, mert ez a kedveskedő aranyos fény-lény a színek véréből táplálkozik és betegsápadtra fakítja azokat . . . Nappal az árnyékos oldalon is világos van, de délibáb, vakítás és napszúrás nélküli, józanul világos. A mi társadalmi életünk árnyékos oldala a dolgos hétköznapok, napos oldala pedig a pihenő vasárnapok és más kedves ünnepek. Fenntartói azonban az építő hétköznapok ... És mi vajon milyenek vagyunk? Olyanok-e, 'mint hétköznapokon vagy — amilyenek,mindig szeretnénk lenni — testben, lélekben ünnepiesen kiöltözöttek? Árnyékos vagy napos oldaliak? Én úgy érzem, hogy árnyékos oldali vagyok, de nem pesszimista. Ha az lennék, akkor nem írnék, mert hiábavalónak tartanám. Optimista vagyok és hiszem, hogy ha tiszta szívből és szándékból írF kis írásaim nem is állítják meg az élet valamilyen romlását, ha nem is segítenek bajokon, de — útat mutatnak azoknak az ösvénykutatóknak, akik talán erősebbek, kiszemeltebbek lesznek, mint én voltam . . . BÓNIS LÁSZLÓ ★ VESZÉLYBEN AZ IDEGENFORGALOM ÉS A VALŰTA? — A Tájékoztatási Hivatal vezetője cáfolja egyes nyugati sajtóorgánumok állítását, mintha Magyarországon “megkeményedett” volna a politikai irányvonal. 1956'ban orosz nyelvtanítás megszüntetését követelték, és az egyetemi autonómiák helyreállításával, szabad diákszervezetek működésének elismerését. Kolozsváron magyar és román hallgatók együttesen vállaltak szolidaritást a pesti egyetemistákkal, s a lelkesedés percek alatt tomboló demonstrációvá fejlődött. Közös tüntetést terveztek a következő vasárnapra. 26-án azonban már százak és ezrek olvastak és osztogattak egy gyanús röpcédulát. Elterjedt a hír, hogy magyar szabadságharcos repülőgépek eresztették szélnek. Szövegük valóban egyezett a budapesti és szegedi egyetemisták 14 pontjával, de 15-ik pontként hozzá volt csempészve a méreg. Egy mondat, melyben magyar szabadságharcosok követelik Erdély azonnali visszacsatolását Magyarországhoz . . . ... És a méreg hatott. Másnapra a román diákok ujjongó és szolidáris hangja már vészkiáltás lett: “Jönnek a magyarok! . . .” Sötét rémhírterjesztők arról is beszéltek, hogy Nagyváradnál a szabadságharcosok csapatokban lépték át a határt, és gyújtogatva, gyilkolva törnek előre. Mások ravaszul suttogva intették türelemre a magyarokat, hogy ne barátkozzanak román kollégáikkal, úgyis nemsokára beérnek a “felszabadító csapatok”. Temesváron csel helyett erőszakkal hurcolták el a román-magyar tüntető fiatalságot. 3000 diákot vettek őrizetbe. A Der Spiegel leleplezi azt is, hogy kik hajtották végre a röpiratok hamisítását. Bukarestből a román (Folytatás a negyedik oldalon)
