Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-12-01 / 12. szám
EBREDJ MAGYAR! «ITTVAkÖftT VOL. VI. ÉVFOLYAM — NO. 1. SZÁM A HUNGÁRIA SZABADSÁGHARCOS MOZGALOM LAPJA 1967 JANUÁR HÓ MIÉNK LEHET A JOVÖÍ 1967 ÚJÉV Ortega Y Gasset a világválság és Európa válságának lényegét, súlyos szófűzés helyett egy könnyed hasonlattal világította meg egyszer. Ezzel: Az iskolában, ha észreveszik hogy a tanító kiment, a gyereksereg felugrál és fegyelmetlenné válik. Mindenki gyönyörűséget érez, hogy megszabadult attól a nyomástól, melyet a mester jelenléte gyakorolt rá, — megszabadult a normák nyűgétől: fölfelé kalimpálhat a lábaival, sorsa urának érezheti .magát. De amikor már elvetették a normát, mely kötelességüket és munkájukat meghatározta, a nebulók nem találnak tennivalót, formális elfoglaltságot, értelmes munkát, irányt és folytatást, hanem odáig jutnak, hogy csak egyet tudnak művelni: bakot ugranak. Ez a korunk gondolkodóinak élvonalába szárnyalt szabadelvű társadalombölcselő, századunk elején szemlélte erőteljesen a világ sorsát. Közben Nyugateurópába ért az Amerikából indult nagy gazdasági válság, Európa keleti peremén pedig a bolseviki forradalom kábulatában egy kollektív életrendszer kísérlete kezdett nagy erőfeszítéssel gyökeret verni. Hamarosan a második világháború végezte el, nem is csak Európa földjén, a történelem legnagyobb pusztítását. Vele együtt szinte magának az életnek a kárpitja repedt meg: megnyílt az atomkor. Napjaink mindennél megrázóbban szemléltetik az egész emberiség, s az atom-hatalom miatt már-már az emberi sors válságát. Láthatóan közeledünk annak elképzelhetetlen méretű kirobbanása felé, de visszatekintve is nyilvánvalóvá lett, hogy az a válság, melyet Ortega magyarázott, a mainak volt csak az előjátéka. Egy kiszökkenő áradat a nagy vihar előtt. Azonos folyamatban pedig az okok is azonosak, legfeljebb kiterjedésük nagyobbodott megtévesztően azóta. Közben azonban ránkrakódtak a bizonyítékok is, melyeket az utóbbi évtizedek kérlelhetetlen tényei szolgáltattak. A tisztánlátásért vívódó emberi lélek számolhat velük. • A jelen mindenkor életprogramot jelent, még pedig a jövőre nézve. Ez adja vitalitását, vérkeringését, mozgékonyságát, ez a program indítja az emberek pezsgő munkálkodását. A jövő tudatos szemlélete vagy tudatalatti sejtelme nélkül a jelen tétlenségbe, sőt mozdulatlanságba dermedne. A nemzeti organizmusokat is életprogram tartja pezsgésben, lendületben, vitális munkateljesítésben. Az ilyen programokat hajdanán uralkodóik írták föl a nemzetek elébe. Lényegében ma is: maga az uralkodás, mint fogalmi elvonásnak különbözőféle politikai formát öltő realizálódása. Vagyis az “iskolamester”, — ahogyan Ortega mondja, — aki ha kivonul a teremből, felborul a fegyelem, s az élettevékenység végül is bakot-ugrássá zilálódik. Miért “ment ki” a nemzetek katedrájáról az életprogramot megszabó mester? Miért zilálódott szét világszerte a nemzeti életrend? Miért van válság? Fölösleges kamasz-észjárással holmi politikai mesterkedésekben, vagy akár gazdasági fejleményekben keresni a végső választ. Biztosabban kapjuk azt egyenesen a történelemalakulás mély rétegéből, ahol már eleve el volt ásva mindannak a fejlődésnek a magja, mely a szemünk előtt az atomkor kritériumává tisztult. S ahonnan egyenesen megmutatkozik a követendő út is a sorsalakításhoz. A kultúrnemzeteket jellemző alkotó kultúrember tevékenységi területe, korábbi méreteinek többszörösére szélesedett. A civilizált és civilizáló életprogram túlnőtt a nemzeti kereteken. Már csak erőszakolni lehetne beléjük, de akkor robbanás következik. Nem az atomnak, hanem az életnek a feszítő erejéből. Ez az erő taszította ki az európai nemzetek katedráiról a korábbi, szorosan nemzeti munkát nyújtó és fegyelmező életfeladatot. Ez az erő zilálta hát szét az atomkor előtti rendet, döntötte meg a nemzeti keretekbe jól beleülő emberi élet hagyományos szilárdságát. Mert az uralkodás jogarának a saját nemzeti keretén túl, ki kellene terjednie addig a határig, ameddig a nemzeti munkateljesítmény terjed ki, — de akkor beleütközne más nemzetek uralkodásába. És ezekre az ütközőterületekre még nincs preparálva az egyes nemzetek politikai jogara. A kamasz-észjárás, beleértve a közönséges politikai észjárást is, persze a probléma felületén csúszkál. A valóságból szereti a legegyszerűbb következtetést levonni: nem is képes másra. A nemzetek kora lejárt, a nacionalizmus reakció, — így okoskodik. Közben égnek kalimpáló lábakkal a világállam, a világkormányzat, a világkommunizmus vagy világliberalizmus, és a gazdasági szabadversenynek titulált gátlástalan tőkés-marakodás eszméit prüszköli szét. Sőt ezekből elveket, vázlatot szab, azokra meg szervezeteket és intézményeket épít: bakot ugrik. A magyar emigráció fasiszta reakciósként van elkönyvelve, főleg hazáiról, de nyugaton is, mert “ósdi”-nacionalista. Közönséges politikai észjárással ez a minősítés valamennyire helytálló is: emigrációnk látszólag bele van merevedve olyan világszemléletbe, melyből kizárja majdnem negyedszázad fejlődő alakulását, pedig ez kizárhatatlan tényezők történelmi sorozatát öleli fel. Újabban már a szabadságharcos eszmét is a reakció vádja éri, holott az már csak a kommunista gyarmat-szocializmus életfojtó túlméretezése ellen csinált forradalmat. Reakcióssá legfeljebb idekinn tették azok, akik a szabadságnak és a liberál-kapitalizmusnak a megkülönböztetéséig nem érnek föl, s az előbbi helyett az utóbbi melleit tesznek vallomást. Emigrációnknak ez a megmerevedése azonban csak felületesen igaz. Eszmei mélyén éppen nem reakciós gondolatok szunnyadoznak! Nézzük csak! • A kultúrnemzetek élettevékenységének kerete kitágult. Már az atomkor előviharzásában meg lehetett látni, hogy a fejlődés hagyományos vonalán az emberi életprogram túlnő a civilizált nemzeti életkereteken. Pedig korábban ezek között oly nagyszerűen valósulhatott meg, hogy éppen ez a megvalósulás váltotta ki az általános fejlődés soha nem látott iramát. A nemzetközösség eszméje éppen abból a meglátásból született, hogy ez az egyre szélesedő nemzeti életprogram és munkamenet, belülről felrobbantja a nemzeteket, kívülről pedig szétmorzsolja a különben oly természetes nemzeti határokat, — ha sovinisztacsökönyösség továbbra is beléjük akarja szorítani azokat. A nemzeti életprogram és munkatevékenység számára tehát kaput kell nyitni, és éppen ez az alkalmas helyen nyitott és kiépített kapu a konnacionalizmus. A magaskultúrában, a népi törekvések hasonlóságában egymásratalált nemzeteknek szinte határtalanul tágítható, mégis nemzeti jellegű életkerete. Ha a magyar emigráció tömege is képes volna tudatosan fölérni a történelmi evolúciónak ezt a koncepcióját, akkor világosan megmutatkozna, hogy lelkivilágának és világszemléletének mélyén szunynyadó sejtelmével a jövőt ragadja meg, tehát nem elmúlt életformákhoz ragaszkodik, vagyis nem reakciós. Ilyen koncepció persze sohasem képes egy nemzedéken belül teljesen kivirágozni. Annyi azonban máris tisztán látszik, hogy Szálasi túlszárnyalta Ortegát, aki csak a diagnózis ragyogó megfogalmazásáig jutott, de a megfejtéssel adós maradt, s a nagy villanás után, mely lelkében végbement, maga is beállt a normák nélkül viháncoló gyereksereg közé, kozmopolita álmodozóként — bakot ugrani. Az egész történelem azt mutatja, hogy népi származásra és népi összetételre való tekintet nélkül, mindig onnan szakadt ki nagy teljesítmény, ahol az emberi teljesítőerő szálait nemzetszervezetté sikerült összefogni. Vagy ahol azok természetes folyamatban nemzetté forrottak, és értek meg. De a teoretikus nacionalizmuson túl, sőt nem tekintve még Lenin vagy Hitler népi elméletére sem, lehetetlen ki nem olvasni a jelentőséget az Ortega diagnózisa után lepergett évtizedekből. Sem az ötvenéves szovjet birodalom-alkotás, sem pedig a nyugat felé iramló húszéves szovjet kolonizáció, nem képes politikájából kikapcsolni a természetes nacionalizmust, pedig száz éve az internacionalizmust hirdeti, és azon is indult hódítani. Az amerikai nacionalizmus pedig éppen mostanában izzik mind tüzesebbre. Olyannyira, hogy politikája már nem bírja érvekkel ellenségeinek a vádját: a soviniszta imperializmus bélyegét. A nacionalizmus őseredő vonása az emberi alaptermészetnek. A fészekrakásnak, az otthonépítésnek, a ház-tüz szításának szélesebb, biztonságosabb körre ható ösztöntörekvése, mely egyben teremtő fészke (Folytatás a második oldalon)
