Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-10-01 / 10. szám
1966 OKTÓBER HŐ SZITTYAKÜRT TIZENEGYEDIK OLDAL Szép magyar vitézek, aranyos leventék Közel járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy az a millió magyar, akiket a keletről hömpölygő vörös áradat különböző hullámokban nyugatra sodort, egytől-egyig idealista. Á száműzetésben ragadt magyarok idealizmusa azonban igen gyakran túlkalandozik a józan határokon. Ábrándokat is kerget. Olyan nemzetérdekíi elképzeléseket is hajszol, melyeknek megvalósulása idegen földön, idegen társadalmak körében, idegen nációk törvényrendjében: képtelenség. A hazájában élő hazafi leikéből, a jobb nemzeti élet rajongó vajúdására kibuggyan egy gondolat. Tegyük fel — az, hogy a katonai kiképzést a szokásos korhatár előtti fegyelmezéssel volna ajánlatos előkészíteni. És a sportszerűen fegyelmezett élet fókuszába már előre is belevetíteni a nemzetvédelem vonzó eszméjét. Vagy az a gondolat buggyan elő, hogy a katonai kiképző-évek után kézbesített tartós szabadságlevél ne jelentsen egyben menlevelét szabados, hínárral teli polgári élet folytatásához. Melyben eliszaposodik az a nemzetvédelmi ideál is, ami a katonai nevelés szellemi eredményeként fényesedéit ki a katonalélekben. Az egyik vagy másik formában kibuggyanó gondolat izmosodni kezd a társadalom hazafias szellemében. Lassan politikai páncél veszi körül, kormányzati programmá válik, és törvényformát ölt. A trianoni időkben így született nálunk a leventeintézmény. És —- törvénykötelezettség nélkül — így alakultak többek között lövészegyesületek. A gondolat alul fakadt: a népiélek termőtalaján. De kialakított formáira az államiság élő felségeszméje tette a koronát. Nem maradt csupán társadalmi sugalmazás: kemény levente-kötelezettségé lett, a nemzetvédelmi szolgálat előkészítésévé. A leszerelt katonák együtt-tartását ugyan nem írta elő törvény, de a társadalmi sugalmazáson kívül, és a hazafias becsület hívásán kívül ezt is támogatták alkotmányos szervek. Volt is foganatja. S amikor fenyegető válság zúdult a nemzetre, nagyszerűen mutatkozott meg gyakorlati haszna is. ★ Éppen ezek a tapasztalati eredmények ösztönzik a számkivetésben is a lángoló idealistákat. Hasonló szervezeteket*szeretnének létrehozni. Persze: ahány ötlet, ahány kezdeményezés, — annyi kudarc. Az ábrándozó idealista ezt nem érti. Temetési éneket zeng a számkivetett társadalom közönyéről, sőt hazafiatlansággal vádolja a hazátlanokat. Kitúlozza a gáncsoskodók aknamunkáját, kikeresi a pontot is, ahol a kezdeményezést megfúrták, s személy szerint kipécézi azokat, akik minden szépet zátonyra juttatnak. Nem veszi észre a legfontosabbat: azt, hogy nem otthon van, hanem idegenben. Nem otthon, ahol sürü társadalmi erők, törvények és kormányzati szervek, alkotmányos intézmények öntözik, melegágyazzák, ápolják a magot, amit egy-egy hazafias idealista elvet. Hanem idegenben vagyunk, ahol nincsenek fedező társadalmi erők, nincsenek magyar törvények és nincs államhatalmi támogatás. Hiába van becsület-mag, ha nincs talaj, melyben kisarjadjon. Felülről, pusztán az ideálok honából tehát nem lehet keretet állítani, intézményt szabni a számkivetettek nemzeti érzésvilágából is kifakadó gondolatoknak. Még akkor sem, ha az elképzelés precízen meg van tervezve. Mert a talaj nem alkalmas az építmény felhúzására. A számkivetésnek külön pszichológiai törvényei vannak! Csak ezekbe és egyedül ilyenekbe lehet belekapaszkodni idegen földön — a Hazáért! A legfőbb törvény, hogy az alul, a néplélek talaján fakadó nemzeti gondolatok köré nem szabad széleskörű terveket szőni, és hozzáképzelni azt, ami nincs: építőképes társadalmi sugalmazást, meg törvényes támogatást. Az idealista, aki nem ábrándozik: saját telkén néz csak körül, s legfeljebb a szomszédaira pillant át. Ott keres talajt gondolatmagvának elültetéséhez. Kisarjadt palántái számára is csak a közelben néz ültetőhely után. Ahová öntözőcsövei, gondozó karja elér. Okos és szerény magyar kertészek szerény, de pompásan virágzó, nagyszerűen termő kis magyar virágoskerteket tudnak varázsolni idegen földön is. Saját — személyes — gondozásuk alatt, minden túlméretezés nélkül. Hajnalkával befuttatott kerítéseiken belül, ameddig gondoskodásuk ki tud terjedni. ★ A Kereszt és Kard Mozgalom “Amerikai Magyar Lövészegyesülete” ilyen pompásan virágzó, nagyszerűen termő kis virágoskert. Aránylag nem is kicsi! Csak “apródja” van mindig legalább negyven. Amolyan kis magyar leventék. “Katonai szabadságleveles” lövészei pedig sokkal, de sokkal többen vannak és számuk egyre növekszik. Kertészük: Vasvári Zoltán fölismerte a számkivetés pszichológiai törvényeit, s azokra alapozta, azok szerint szabta kezdeményező szervezését. Érdemes elárulni másik titkát is, amivel ott, az izzó magyar célpont körül tudja tartani aranyos leventéit, szép magyar vitézeit. Pajtáskodó atyja, cimboráló barátja mindeniknek — civilben. De ha egy-egy gyakorlatra felöltik a lövész-egyenruhát: kemény parancsnoka! Semmi más, csak az uniformis tompítja le az élet és a barátkozás tarka színeit, s olyankor csak három virul közülük: a Fegyelem, a Parancs és az Engedelmesség. Egyenruhában ez Vasvárinak és lövészgárdájának magasan lengő magyar trikolorja — amerikai kontinensen, a magyar számkivetésben. És egyben ez a számkivetés piros-fehér-zöld eredményének kicsinyben is világító titka! VIHAROS VIKTOR: SZÍVEMBEN MÉG LÁNGGAL ÉG Még él bús szívemben, a napfényes őszi délután . . . a bátor, ifjú tüntetők, bilincsét tördelő Hazám. Szívemben még lánggal ég a Tegnap izzó nagy tüze, még előttem hős városom, s parkjainak véres füve! Még most is fülembe cseng a Hősök végső sóhaja . . . — ’kik vérükben hemperegve — jaj-nélkül hörögték: “H-a-z-a!’ Még fáj az emlékezés . . . — másra gondolni sem tudok! — Látom őket a napfényben, s éjjel, ’mikor eső zuhog. Még harcom,'zugó dalom, rab népem kiáltó szava . . . szent törekvésre kötelez még a két szó: “Rusz-kik, ha-za!’ — *• Szívemben még lánggal ég a véres őszi délután . . . és lobog a Hit szent mécse: Szabad lesz elnyomott Hazám! — Már nem fáj emlékezni, — már tudom! — nem volt hiába! . . . Példa marad hősi harcunk s népem ... a terrort kiállja! “MEG KELL TALÁLNI A LEGJOBB ARANYOKAT!” “Hazánk azok közé az országok közé tartozik, amelyek képesek arra, hogy saját termelésükből elégítsék ki a lakosság növekvő igényeit a legfontosabb élelmiszerekből; sőt ezzel egyidejűleg tekintélyes mennyiségű élelmiszert exportálnak is” — olvasta az egyik helyettes miniszterelnök az országgyűlésben, ahová a nyári szünet előtt beterjesztették a harmadik ötéves tervet, a kormány ajánlásával. “Ez különösen azért kiemelkedő jelentőségű, mert ipari nyersanyagokban viszont szegények vagyunk — folytatta. — A mezőgazdaság népgazdaságunknak szinte egyetlen fő ága, melynek aránylag kevés importból származó anyagot kell felhasználnia. Ilyen körülmények között nálunk a mezőgazdaságnak lényegesen nagyobb szerepe van a gazdasági életben, mint az ipari anyagokban gazdag országoknak.” Aztán: “A gazdasági előrehaladás fő bázisa hazánkban az ipar. Gazdasági életünk azonban akkor áll mindkét lábán szilárd talajon, ha sikerül megtalálnunk a legmegfelelőbb arányokat a gazdasági életünk alapját képező két főágazat: az ipar és a mezőgazdaság között.” A vörös írástudók és farizeusok két évtizede túlsulykolják az ipart, és most felfedezik a spanyolviaszkot. Keresgetik az ipar arányait a kedvezőbben fejleszthető mezőgazdasággal, amit viszont elhanyagoltak, és a tetejébe otromba kolhoz-kisérleteknek tettek ki. Szokásos farizeuskodás ez megint, vagy a csőd szagára van már benne valami őszinte felismerés is? Mert két-három évtizeddel ezelőtt a nemzet legnagyobb parlamenti ellenzéke ugyanezeket az igazságokat hirdette, sőt már meg is találta, meg is szabta a “megfelelő arányokat”, melyeket a vörös álmodozók most keresgélnek. De azért továbbra is hamis vágányokon nyargalásznak, melyeknek bázisa a sokszorosan és aránytalanul túlméretezett ipar! . . . Ki ne emlékezne az 1935-től 1944-ig erősen hangoztatott hungarista programra: “magasfokú iparral rendelkező mezőgazdasági állammá kell fejleszteni az országunkat, mert ezt parnacsolják természeti adottságaink és a korszerű fejlődés!”
