Szittyakürt, 1966 (5. évfolyam, 2-12. szám)
1966-10-01 / 10. szám
TIZEDIK OLDAL SZITTYAKÜRT 1966 OKTÓBER HÓ “HERCEGPRÍMÁS ŰR! E PILLANATTÓL KEZDVE SZABAD!” “A mai napon, október 30-án, éjjel 21 óra 5 perckor a rétsági honvédség egy csoportja kiszabadította Mindszenty Józsefet, a felsőpetényi börtönéből, ahol az elmúlt évet töltötte. A kiszabadítást az utolsó percekben hajtották végre, mert az ÁEH vezetője, Horváth János nevű egyén, és az ÁVH emberei ismeretlen helyre akarták elhurcolni Magyarország legnépszerűbb emberét és világtekintélynek örvendő főpapját. A rétsági lakosság elsőnek üdvözölte a hercegprímást.” A híradást magyar és pápai himnusszal fejezték be. ★ Magyarország valamennyi templomában azon éjszaka Te Deum-ra kondultak az összes harangok . . . Födetlen fővel állott a magyar nép az októberi éjszakában, s úgy köszöntötte Magyarország hercegprímását és a magyar nép rendíthetetlen védelmezőjét .. . ★ Ki láthat a jövőbe? Ki ismerheti meg Isten akaratát? . . . ★ Tíz esztendőt forgatott át a történelem felettünk. A nemzet apraja-nagyja rabként tengeti életét, ezreket hurcoltak Kádárék vesztőhelyre, tízezrek senyvednek börtönökben és a szibériai halál-lágerekben . . . A hercegprímás újból rab . . . Szellemi romeltakarítás Romokat nemcsak ágyúk és bombák okozhatnak, hanem tüzek, árvizek, földrengések is. Szellemi romokat szellemi katasztrófák. Átéltünk ilyeneket is, de vajon észrevettük-e, megértettük-e? Amikor kiszakadtunk a valódi életünkből és széjjelmenekültünk a világ minden tájára, igyekeztünk csinálni magunknak egy pótéletet, amilyet éppen lehetett: A bujdosó orvos — legalább is eleinte — mint kórházi szolga, talán ágytálat hordott, a méltóságos asszony hajdani híres konyhájának tapasztalataival szakácsnőnek ment. A katona kemény akarattal gyári munkát vállalt. Michelangelok és műbútorasztalosok egyaránt széklábakat faragnak talán még ma is. De valami kedves magyar ábrándozással, mesebeli csodavárással remélik, hogy egyszer csak történik valami . . . letesszük a szerszámokat és . . . hazamegyünk! (Ami nem is olyan elképzelhetetlen.) Akkor azonban számolnunk kell azzal, hogy amik otthon összeomlottak körülöttünk, ma is romok, ha be is nőtte azokat a fű, vagy moha. És hogy csak a pótéletünket vihetjük haza. Otthon pedig el kell takarítani a szellemi romokat is, hogy egy új, igazi magyar életet építhessünk fel a leomlottak helyén. Akkor majd necsak azt a büszke öntudatot vigyük haza, hogy amint mi is láttuk: “Nem vagyunk alábbvalóak semmi nemzetségnél a világon”, necsak egy alig megismerni kezdett, többévezredes ősmagyar múlt vérpezsdítő önérzetét vigyük magunkkal, hanem azt a nemes és lovagias beismerést is, hogy nem minden volt jó, ami összeomlott. És azt, ami nem volt jó, ne akarjuk újraépíteni. Amit pedig a bujdosás keserves évtizedei alatt jónak ismertünk meg, próbáljuk beilleszteni az új magyar jövőbe . . . (B. L.) «ITTVAKÖMMegjelenik havonta Published Monthly Publication mensuelle A Hungária Szabadságharcos Mozgalom Lapja Felelős Szerkesztő — Editor: MAJOR TIBOR (USA) Felelős Kiadó — Publisher: TÓTH BÉLA (USA) Levelezési Címek — Correspondence Offices: USA: Major Tibor, 8811 Detroit Avenue, Apt. 47, Cleveland, Ohio 44102. CANADA: Horváth Sándor, P. 0. Box 26, Montreal 16, Quebec. Előfizetés: Egy évre: $3.00 — Egyes szám ára 25 cent. Printed in USA A HŐSI HALOTT SZABADSÁGHARCOS BES IDE - az Egyesült Államok Kongresszusa elől -URAIM! Egy temetővé vált ország szívének áléit dobogása, az örök rabságba induló százezrek szomorú sóhajtása, és ötvenezer halott szabadsághős vádló szemének tört fényében állok itt most a világ lelkiismerete előtt, és önök előtt, Uraim, az Egyesült Államok Kongresszusa előtt. A Duna mélyéről a Magasságokba szálló lelkem egy pár pillanatra még testet öltött, hogy ideállhassak e helyre, ahol száz évvel ezelőtt minden szabadságküzdelmek legnagyszerűbb hőse: nemzetem Kossuth Lajosa állott, és szólhatott az önök atyái, az önök elődei előtt. Visszajöttem — Uraim — végső utamról egypár pillanatra, egy most is magárahagyott maradék magyar nevében, . . . amely magyar egy évezred óta áll őrt Európa keleti bejáratánál ... és ezer év alatt bebizonyította a Mohi pusztán, Nándorfehérvárnál és Mohácsnál a felhőket elfeketítő pogány nyílzáporban, bebizonyította a segesvári csatatéren és a fehéregyházi síkon, a torzonborz kozákok szörnyű rohamában, és bebizonyította most, Európa lemészárlásának borzalmas főpróbáján, Budapest legendás védelmében, hogyan kell széttörni a rabbilincseket, hogyan kell meghalni a legnagyszerűbb emberi eszményért, a Szabadságért, ... és hogyan kell holttestekből égigérő falat emelni, a kétezeresztendős keresztény kultúra, a kivérzett öreg Európa, és a jóllakottan szendergő Nyugat védelmében. URAIM! önök most néhányan lehajtják a fejüket, és nem néznek a szemembe. Pedig nem vádolni jöttem, . . . csak köszönetét mondani. Meg akarom köszönni itt önök előtt, az önök nagy Szabadságszellemeinek, a Washingtónoknak, a Lincolnoknak, akik századokkal ezelőtt megengedték a legázolt európai szabadságmozgalmak nagy bujdosóinak, a magyar Kovács Mihályoknak, a lengyel Kosciuszkóknak és Pulaszkiaknak, a francia Lafayetteknek, a német Stubeneknek és még sokan másoknak, hogy ide jöhessenek az önök földjére, hogy tovább harcolhassanak, és meghalhassanak az önök atyái szabadságáért. Meg akarom köszönni azt is önöknek, Uraim, hogy a vörös vihar által a Tisza tájáról idevert véreimnek, az önként jelentkező volt magyar harcosoknak, önök nem engedték meg, hogy fegyverrel harcolhassanak szülőföldjük és rabszíjra fűzött véreik szabadságának védelmében, őhelyettük — Uraim — meghalt Budapesten, utcai harcban, géppisztollyal a kezében tizennégy éves leányom, és hetvenéves édesanyám . . . Uraim! . . . Száz esztendővel ezelőtt még töretlenül lebegett az önök atyái felett a nagy Washington szelleme. Még voltak nemesszívű, elszánt és bátor férfiak, még volt Mr. Ingraham, amerikai tengerészkapitány, aki egyetlen árva magyar, egyetlen menekült 48-as honvéd emigráns személyes szabadságának védelmében nem jegyzőkönyvezett, nem sok szónoklatot tartott, hanem a konstantinápolyi kikötőben felvonatta csatahajójára az amerikai hadilobcgót. ö maga, órájával a kezében, elszántan állott a parancsnoki hídon, töltött ágyúi pedig lövésre készen, komoran néztek farkasszemet az osztrák zsarnokság flotta-egységeivel. És Uraim! Koszta Má n egy óra alatt szabad lett! A bátor tengerészkap nyt pedig az önök atyái kongresszusi dicséretben rí esítették. Uraim, tudom, hogy a nagy Washington s leme ma is büszke erre a határozatra. Meg akarom köszönni ö knek a Voice of America és a Free Europe rádiók á I a magyar népnek éveken át kisugárzott biztatáso t is, a röplapokat, a ballonokat és a léggömböket, s azt is, hogy mikor a magyar nép a rabláncokat pte, a börtön falát döngette, . . . magára maradt Meg akarom köszönni öknek — Uraim — azt az udvarias választ, amit i egítségért kétségbeesetten könyörgő magyar küldőt :g kapott a State Department-ben, hogy, . . . önök . majd figyelemmel kisérik az eseményeket . . . URAIM! Amíg ez a nagy figyelemmel-kisérés történt, addig minket kardélre hánytak, országunk hamuvá és pernyévé lett, népem pedig földönfutóvá vált, és szétszóratott a szelek útjára . . . Megköszönhetném még Uraim, önöknek Yaltát és Teheránt, Potsdamot és Párizst, ahol a szomorú magyar égre sötéten vetült fel a magyar szabadságküzdelmek végső szimbóluma: a börtön, ... és a bitó. De — Uraim — ... nem vádolni jöttem. Mikor halálra sebesülten fogságba estem, és szovjet hóhér akasztott fel a Duna-híd korlátjára, kínoktól gyötörten is hallottam még a Bakony mélyéről rémesen felsíró, utolsó szabad magyar rádió vészes kiáltását: “. . . Segítsetek rajtunk, mert elveszünk!” . . . Még hallottam haldokló bajtársaim utolsó fohászát, ahogyan összetett kezekkel kérték a Minden Seregek Urát, tegye látóvá az önök szemeit, és hallóvá az önök füleit, hogy . . . “segítsenek rajtunk, mert elveszünk” . . . De miként századokkal ezelőtt Róland vezér a ronsewalsi völgyben hiába fújta hegyeket repesztően a segélyt kérő kürtöt, a kürt csak kürt, a hang csak hang maradt. Kiáltó szó ... a pusztában . . . Most, hogy mindezt megköszöntem önöknek, Uraim, búcsúzom. Búcsúzom azzal, hogy ha egyszer az önök népe fölött kardot ránt valaki, majd hívjanak bennünket, Budapest elesett védőit, a férfiakat, . . . az asszonyokat, ... a gyermeneket ... a halott brigádokat és a holt ütegeket ... És mi — jönni fogunk! Búcsúzom önöktől, ... és nem haragszom . . . és nem haragszunk ... és megbocsájtunk . . . és . . . Úristen! — Te is bocsáss meg mindeneknek. És engedd hogy e pillanatban . . . Jeruzsálem pusztulásáról szóló végső szavakra emlékezzem: “Száradjon el mind a két karom, ... és tapadjon ínyemhez a nyelvem, ... ha megfeledkeznék rólad egyszer ...” — szétdúlt Magyarország! (Elhangzott 1956. novemberében a Magyar Felszabadító Bizottság rádió-adásában.) ★ SPANYOLORSZÁGI ÉS AMERIKAI kommunista párti kiküldöttek jártak Budapesten az elmúlt hónapban. ★ “SZÜRET AZ ARANYHOMOKON” elnevezéssel ünnepség-sorozat volt Kecskeméten, és ezen résztvettek a budapesti diplomáciai testület tagjai is.
