Szittyakürt, 1965 (4. évfolyam, 4. szám)
1965-04-01 / 4. szám
1965 APRILIS Hó SZITT YAKÜRT ÖTÖDIK OLDAL Szabadságharcosok tüntetése a "The Montreal Star" épülete előtt Montreálban, a Hungária Szabadságharcos Mozgalom helyi szervezete tüntetést rendezett egy a “The Montreal Star”-ban megjelenő, Mindszenty József bíboros személyét és cselekedeteit támadó cikk ellen. A tüntetésnek komoly visszhangjáról a helyszínre özönlö rádió-, televízió- és ujságriporterek gondoskodtak. A közvélemény szerint a Hungária Szabadságharcos Mozgalom megmozdulása eredményes volt. Dr. Literati VÁGÓ PÁL: AMI NEM KERÜLHET MÚZEUMOK LOMTÁRÁBA MEGTALÁLTAM AZ APOSTOLOKAT! Menekülnöm kellett a szülőhazámból Úgy jöttem Nyugatra mint egy űzött vad, Otthon idegenek irtják a Szent Tüzet, S elnémították: az Apostolokat . . . Széjjelnéztem itten a magyarok között, Pillantásom egy-egy magyarnál megakadt, Megpróbáltam kissé lelkűkbe mélyedni, Kerestem bennük: az Apostolokat. Ahol két magyar volt: én harmadik lettem, Szívtől-szívig jártam, kerestem magyart, Kerestem az otthon száműzött Szent Tüzet, Kerestem itt kint: az Apostolokat . . . Kerestem egyre fanatikus hittel A zászlóvivőket; ha csak egy is van, Az nem lehet, hogy fajtám e Szent Tűz nélkül éljen, Meg kell találnom: az Apostolokat! Soká nem találtam, bárhol is kerestem, Csak önérdekhajszoló, hangos ál-magyart, Akik a Hazát aranyért árulják, S játszották álszentül: az Apostolokat . . . Nekik a Haza csak addig volt hazájuk, Amíg megélhetést, biztos létet ad, S mint kínai, néznek a honfitársukra, Ha csak említi is: az Apostolokat. Nékik a Szent Tűz: „egy régi marhaság” . . . Náluk az arany mindent eltakar, Nem értik népünk halálos nagy harcát, Nem értik meg: az Apostolokat . . . Reményt fel nem adva, egyre tovább jártam, Kutattam, vizsgáltam valahány magyart, Szívemnek minden dobbanása zúgta: Keressed, kutasd: az Apostolokat! S végre megtaláltam! . . . Egy vasárnap este A hirtelen zápor fedél alá hajt, Az egyik sarokban magyar szót hallok, S megláttam ott: az Apostolokat! Tizenketten voltak . . . mint egykor a Mester, Az Olajfák-hegyén tanítványaival . . . A Szent Tűzről beszéltek ... a Nagypéntekünkről. . . S én tudtam, megtaláltam: az Apostolokat! Tizenkét szempár csillogott ott felém, Éreztem: valami feléjük egyre hajt . . . Szomjasan hallgattam e csodálatos Igét, S felismertem bennük: az Apostolokat . . . Magukhoz hívtak, én köztük maradtam, Jóban-rosszban kitart e bátor kis csapat, Célomhoz elértem, s oly boldog vagyok, Mert megtaláltam őket: az Apostolokat! Ausztria, 1950. SÁTORHEGYI ★ AMI NEM KERÜLHET MÚZEUMOK LOMTÁRÁBA cím alatt fogott össze történelmi magyar értékeket és örök eszméket, melyek irányfényt kell gyújtsanak mindenkinek, aki a magyar életmentés és sorsalakítás szolgálatába szegődik. A Gondolat és a Tudás hungarista-turáni harcosa szerkesztőségünkhöz hosszú levelet írt, hogy annak tartalmából egészítsük ki januári számunkban „ELLENZÉKBEN AZ ÖRÖK NEMZETÉRT” címen megjelent hozzászólásunkat ahhoz a tárgyhoz, mely az emigrációban egyre időszerűbbé válik. Népünk az ő ezeréves hazájában most fejezi be kívülről rákényszerített rabéletének második évtizedét. A rabláncok húsába, ereibe és lelkiségébe vágtak bele. Életformájában és pillanatnyi életfeltételében olyan változásokat hoztak, amelyek nagyrészben már sorsává keményedtek, s ha beléjük nem pusztul, jelentősen megszabják jövőjét is. Erre a kényszerre népünk az élet valóságának széles terepén azzal kénytelen reagálni, hogy jórészben alkalmazkodik hozzá. Nem tehet mást. Az új társadalmi, gazdasági és politikai helyzethez való alkalmazkodás alól az emigráció sem vonhatja ki magát, ha nem akar nemzetétől teljesen elszakadni, és csupán emlékek meg ábrándok világában élni. Az alkalmazkodásnak ezt a szükségességét azonban nem lehet egyetlen sarokpontra egyszerűsíteni. Nem lehet egyszerűen sutba dobni mindazt, ami a számkivetést létrehozta, szellemét erkölcsileg és eszmeileg karakterizálja, sőt szükségképpen meg is szabja. Nem lehet oda egyszerűsíteni a századközép magyar problémáját, hogy ... jól van, a tényeken és kényszeren nem változtathatunk, hát a lelki emigrációt megszüntetjük, készek vagyunk a száraz tényeket elfogadni, azokba beleilleszkedni, — minden-Az emigráció egyik kimagasló közírójának tollából nemrég tudományos értekezés rendfokozatát elérő fejtegetés és adatközlés került nyilvánosságra. Arra a roppant változásra vonatkozik ez, amit az utóbbi két évtized teremtett Magyarországon. Az emigráció erről nem szerezhetett közvetlen' tapasztalatot, de még csak komoly benyomásokat is alig. Emiatt a Nemzettől és a Hazától való térbeli elszakadás mellett, a magyar gondolkodás és véleményalkotás terén is egyre erősebben szakadozik. A tanulmány nagy elismerésre méltó célja ezt a szakadozást idejében megállítani, és legalább húsz év után rálépni a magyar találkozó útjára. A Szittyakürt is láthatólag ilyen szándékkal ismertette azt részletesen, de egyben komoly és tiszteletet érdemlő hangon elsőként hívta föl a nemzethü emigráció figyelmét a fejtegetés hiányaira. Ilyen hiányokra kívánok magam is rámutatni. POLITIKÁNK TUDOMÁNYOS MEGALAPOZÁSÁRA VAN SZÜKSÉG! Aki a szellemi élet történelmi fejlődését áttekinti, annak fel kell ismernie, hogy a tudomány — az emberi szellemnek valóban isteni adománya — olyan hatalom és fegyver, amellyel le lehet győzni a látható és a láthatatlan ellenséget. Még a legnagyobbat is: magát az embert. ről lemondva haza is térni, szárnyainkat önként levágni, szívünkre, agyunkra és szánkra önként lakatot tenni, — vagy halkan annyit nyöszörögni csupán, amennyinek az otthoniak is kifejezést adhatnak. Az ilyen magatartás a nemzeti emigrációt lefokozná a magukat szintén emigránsoknak nevező lesipuskások ijesztően alacsony szintjére. Oda, ahol a múló „én” elsiklik az örök nemzet fölött . . . Oda, ahol csupán egy a probléma: személy szerint felakasztat-e a hazai rezsim, Szibériába toloncol-e, vagy . . . megbocsájt? . . . A nemzeti emigráció nem aspirálhat ilyen „megbocsájtás”-ra! Bűnös várhat csak megbocsájtást attól, aki ellen vétkezett. A nemzeti emigrációt nem lesipuskások teszik, — de nem is azok, akiket egyéni érdekük valamely korábbi rezsim politikájának szép emlékeihez fűz, — mellyel szemben azonban nemzetünk nagyobb része mégis csak szívesen érzi magát megszabadulnak. Mert szociális igényeiből, s a népi és társadalmi igzaságból túl keveset kapott tőle. Nemzeti emigrációnk velejében annak az általános nemzeti törekvésnek a képviselete, mely 1944 előtt és 1945 után azért nem tudta a nemzetakaratot érvényre juttatni, mert előbb is, utóbb is, hatalompolitikai torlaszok állták el erőinek az útját. Erősen ellenzéke tehát a régebbi múlt és a mai jelen politikájának is. Szándéka éppen az, hogy fajtánk és nemzetünk sorskövetelményeihez igazodó politikai vezetést csikarjon ki a jövőre! Ilyen értelemben szólt januári cikkünk is — hazafelé éppenúgy, mint a nemzeti emigráció felé. Most dr. Vágó Pál alábbi gondolataival egészítjük ki azt. (Reméljük, hogy az ő súlyos mondatainak könynyítése nem csorbítja meg gondolatainak a súlyát.) Az eredményes politika maga is tudomány. Az adott helyzet tényadatainak átfogó ismeretéből levont logikus következtetések rendszere. Ezen az alapon utalok egyik saját tragédiánkra, mely tulajdonképpen Széchenyi és Kossuth vitájával kezdődött, és 1849-ben következett be. Azidőben a kontinentális Európa hatalmi helyzetét a Szent Szövetség uralta. Ennek tényét és politikai súlyát Kossuth Lajos negligálta, de a vita az ő romantikus ékesszólásának megfelelően mégis az ő parlamentáris győzelmével végződött. Győzelme így a helyzet átfogó ismeretét nélkülöző hangulatpolitikai győzelem lett — a tudományos észjárás felett. Nem is vezethetett máshoz, mint szerencsétlenséghez. A mai emigrációt hasonlóan romantikus észjárás és ékesszólás jellemzi. Közíróinak inkább csak a holnapért való aggódás és munkálkodás adja kezébe a tollat, pedig a jelent nem lehet a jövőből egyszerűen kikapcsolni. A hazai helyzet átfogó gazdasági képe, és a magyar munkásságnak ebből alakult közszelleme olyan sziklavár, mellyel rozsdás fegyvereket állítani szembe dőreség. A hazai gyáripar a régi romok fölött többszörös méretekben épült föl, még pedig kizárólag a magyar munkásság verejtékéből. Ennek legtermészetesebb következménye, hogy munkásságunk az új magyar gyáripart saját tulajdonának tekinti. S ez (Folytatás a hatodik oldalon) íme dr. Vágó Pál leveléből:
