Szittyakürt, 1965 (4. évfolyam, 4. szám)
1965-04-01 / 4. szám
1965 APRILIS HÓ SZITT Y AKÜRT HARMADIK OLDAL MEM HISZÜNK PAPIRSZERZŐDÉSEKBEN! A mai embert sokkalta inkább leköti a jelen, mint akárcsak a múlt század emberét kötötte le az ő akkori jelene. Korunk rikító tünete ez. A ma sokkal szélesebb körét tárja elő a mindennapi élet lehetőségeinek. És mégtöbbet igér, még többel kecsegtet. A modern ember hát sokkal kevésbbé ér rá foglalkozni a múlttal. Pedig az élet mély tartalma nagyrészben állandó, és kézzelfoghatóan a múltba van beágyazva. Az idővel járó változások főleg az élet felszínére szorulnak. Nem az a lényeges, ami apró vonásokban és jelenetekben vissza-viszatér a múltból. Ez csak formák hasonlósága. A múlt értékét az teszi, hogy benne képletek vannak elrejtve, melyekkel elődeink megoldották az élet fejleményeit. Vagy legalább küzdelmes kísérletet végeztek a megoldásukra. Ezek a képletek ma is és mindenkor érvényesek. Nélkülük ma is találgatásra kényszerül az ember, és újból kezdhet kísérletezni. A megbizonyultság oktalan fölcserélése ez a bizonytalannal. Mindenkor mindent úgysem lehet egészen újból kezdeni, Szerencsére, mert az ilyesmi eleve lehetetlenné tenné a fejlődést. A tények nem készen vannak adva az életben. Azok a keletkezés bonyodalmas szövődményeinek az eredményei. Keletkezésükből és szövődésükből gyarló emberek veszik ki bőségesen a részüket. Gépet és gyárat össze lehet szerelni kész alkatrészekből anélkül, hogy a szerelőnek figyelembe kellene vennie az alkatrészek keletkezését. De az ember nem gép és a közösségi élet nem gyár. A tegnapok életrendszerét is át lehet formálni a ma életrendszerévé. Ha azonban ez többször ismétlődik, és az életformálás nem igazodik az élet maradandó értékű képlehetihez, hovatovább elferdül az élet tengelye. Aki csak egy-két emeletnyi falat rak föl centiméteres téglákból, az jól tudja, hogy az ötödik réteg tégla állását nem elegendő csupán a negyedik réteg állásához mérni, s a hatvanhetedikét a hatvanhatodikéhoz. Minden új téglasor megigényli, hogy az építő hozzámérje az alatta lévő valamennyi réteghez. Az élet törvénye is megköveteli, hogy a jövő életterve és építése hozzá legyen igazítva a megbizonyosodott és maradandó érvényű élet-paragrafusokhoz. A változások felszíne alatt mélyen meghúzódó örök tartalmakhoz. Melyeket csak az lát meg igazán, aki fölül tud emelkedni a változó folyamatok időbeosztásos skáláján. Vagyis a tarka mindennapon. ELFERDÜL A MAGYAR ÉLET? Amíg nagyobb zökkenők nélkül fordul a tegnapból a mára egy nemzet élete, addig eléggé egyenes is marad a nemzeti élet tengelye. De minél szélesebb kilengést okoz valami megrázkódtatás, annál inkább növekszik a lehetőség — sőt a veszély — a tengelyferdülésre! 1495. április 4-e a magyarság történelmi életében igen erős megrázkódtatást hozott. Jelenünk és jövőnk élettervét a természet elemi parancsára be kell mérnünk a magyar múlt valamennyi maradandó értékéhez és életbizonyságához! A maradandókhoz, és nem az időmúlásban elhervadt hajtásokhoz. Ezek saját virágzó idejük lejártával korszerűtlenségbe száradtak. Ajánlatos is kisöpörni az ilyeneket, hogy ne okvetetlenkedjenek. Múltúnkban azonban ott voltak azok a hajtások is, melyeken sohasem fog az idő vas foga. Az évszakok és évjáratok változásain felül mindenkor érvényben maradó és virulásra kész faji, történelmi és matefizikai tényezők, meg a nemzet élettalajának örök adottságai. Élettervünknek ezekhez az örök tényezőkhöz való hozzámérése mindjárt arra figyelmeiét, hogy a magyar sorsalakulásban elsősorban a belső nemzeti életerőnek van alapvető súlya! Ezzel vívtuk túl az évezreden történelmünket, bár Ázsia és Európa legnagyobb viharzásai dúltak el fölöttünk! LEGYÜRHETETLEN KÉRDÉSEK LÉPCSŐJÉN . . . Ma a balsors kegyetlen fojtogatása miatt túlerősen érezzük, hogy nemzeti életünk folyamatosságát külső — nemzetközi — erőhajtások zökkenthették mély gödör fenekére. Sokszor szinte sírveremnek látjuk ezt a gödröt. Ez a sajgó érzés feltámadásunk és jobbsorsunk szolgálatát erősen a külpolitika útjára terelte. Különösen az emigrációban. Nemcsak másodsoros szempontok felé tehát, hanem olyan vaspántok feszegetésére, melyeknek teherbíró ellenállása sokszorosan nagyobb minden birkózásra képes magyar erőnél. Első-soros küzdelembe — a belső nemzeti erő gyarapításába — csak a Hazában maradt törzsnemzet vethette erejét. És minden megtizedelés, lefejezés, elnyomatás és félrevezetés ellenére bele is vetette! Küzdelmének mélyén ott ragyog ösztönös, élő történelmi hivatás-sejtelme! A nép és nemzet eredetére tekintő történelemszemlélet világosan mutatja, hogy bármely nép életében csak azután merül föl a népek tengerében való elhelyezkedésének kérdése, miután már nemzetté érett, állja is, őrzi is nemzeti létét, nemzeti értékeit, nemzeti erőit, — éli saját nemzeti súlyát. Minden külpolitikai célnak a kitűzését és szolgálatát tehát időbeli rangsorban feltétlen megelőzi nemzeti létünk őrzésének, nemzeti erőnk és súlyunk fejlesztésének kötelezettsége! Külpolitikánk kialakításánál már előzetesen ép, erőteljes és érdemes tényezőnek kell lennünk. Belső életünkben minél erősebb, súlyosabb nemzetnek. Ha nem azok vagyunk, akkor ki vagyunk szolgáltatva, és legfeljebb sánta-vak koldus módján reszkető kézzel kéregethetünk alamizsnát. Pedig mostani megraboltatása, kifosztottsága és rabsága sem tette még koldussá a magyart! Nemzeti értékeink még mindig királyi kincsek! Visszamutatnak hajdani nagylétünkre! Mai életünk ezernyi apró megnyilvánulásában is ott csillog a magyarság régi fénye! Köszönet szabadságharcosainknak, olimpikonjainknak, szakmunkásainknak és szellemi hőseinknek, hogy ezt már a széles nagyvilág is tudja! KÜLÜGYI ELHELYEZKEDÉSÜNK Nemzeti életünk húszéves nagy zökkenője után és jövőbenéző külpolitikánk kialakítása előtt ma még gátak állanak. Nyers, nagy — de semmiesetre sem öröklétbe merevedett erőkből rakódva az utunkba. Természetesen ezeknek a gátaknak az ismeretében sem lehet szó külpolitikai tájékozódásunk feladásáról. Sőt: az előkészítő munkálatokra — külföldi helyzeténél fogva — az emigráció nagyon is alkalmas. Arra azonban szigorúan figyelnünk kell, hogy régi szokásokkal és elgondolásokkal semmire sem mehetünk. A második világháborúnak végetvető atombomba nemcsak a mi nemzetünket rázkódtatta meg alapjaiban, hanem az egész emberi életet. A technika eredményei közül a Holdba-utazásnál sokkal jelentősebb az, hogy egyetlen nyomógombon egypár ember tarthatja a kezét. Mert ezzel ez az egypár ember — tehát egy csúcs-klikk — féken tud tartani minden természetes erőt, amivel korábban nemzetek versenyeztek az élet fejlesztésének, küzdelmének és eredményeinek nagy, emberi munkájában. A nemzetek tenát a szó szoros értelmében fék alatt kénytelenek élni. Magyarul: összpontosított erőszak alatt. Ez pedig minden történelmi múlttal merőben szembenálló politikai változás! A nemzeti élet belügyeit nem szorítja annyira az összpontosított terror. Mert a nemzetek gazdasági fejlődéséből sápot lehet húzni, sőt egyedül abból lehet sápot húzni. És erre a sápra az összpontosított terrornak szüksége van! A nemzeti szuverénitás szélesebb területére: a külügyekre — a nyomógombos terroristák már szigorúbban őrködnek! A szokásos és hagyományos diplomáciának annyi akciómozgást engednek csak, amenynyiből nem származhat számukra veszélyes eredmény. Zsoldosaik minden kritikus pozícióban ott nyüzsögnek, és biztosítják az útját a terror szándékának. Ha ez a terror-szándék elégségesen biztosítva van, még finanszírozzák is a nemzetközi diplomácia cirkuszi programmját. (Úgysem az ő zsebükre megy.) Ez a cirkuszdiplomácia és nemzetközi lóverseny a legkörmönfontabb megtévesztés. Még a képzett és komoly politikusokkal is elhiteti, hogy nem pórázon játszadoznak, hanem sorsdöntő ténykedést folytatnak komolyan. Az atomerős és nyomógombos világterror tehát lényegében végetvetett a történelemhagyományos diplomáciai élet velejének, s ezzel minden szokásos külpolitikának, mely a nemzeteket úgy-ahogy elhelyezte a népek tengerében. (Talán nem is árt . . .) PAPIRSZERZŐDÉSEK . . . Miből állt a régi, a „hagyományos” külpolitika? Uralkodók vagy politikusok érdek-szerződéseiből. Körülcicomázva az úgynevezett diplomáciai etikettel. Érdekszerződésből: nemzetük javára vagy bőrére. A szerződés-kötés és szerződés-tartás sok minden szerves tartozéka nélkül. Főleg népi és erkölcsi tartalom nélkül. Ezért is viharzott annyira Európa egész történelmén át ettől a hagyományos külpolitikától és etikettes diplomáciától, mely hagyományosan „fegyveres eszközökkel folytatódott”. Találó az ironikus mondás is: a nemzetközi szerződések arra jók, hogy legyen mit megszegni. Jogi formát is szinte csak azért öltöttek, hogy a jogászagyvelő tekergésével barátkozásból ellenségeskedést és ellenségeskedésből másikféle barátkozást lehessen bűvészkedni. Alatta pedig — a másik szerződő fél érdekeit figyelembe sem véve — egyoldalú érdekeket lehessen hajszolni. (Az nem számított persze, hogy a „szerződő” nemzetek nem barátkozhattak túlságosan egymással, de ellenségei egyáltalán nem voltak egymásnak.) Ezért énekelte Mécs Lászlónk, hogy nem hisz sem papírszerződésben, sem fegyverszerződésben, sem börzeszerződésben. Ezért tett vallomást a — vérszerződés mellett. De papír-, fegyver-, börze- és vérszerződésen kívül lehet másféle szerződésbe is lépni. Az élet nemcsak ebből a négy tényezőből áll. Tartalma gazdag, és nemes tartalma is van bőségesen! Ezeknek az érvényesítésére is szerződhetnek nemzetek, ha birtokolják azokat. És a legtöbb igen sokat birtokol belőlük akkor is, ha a vezetői elsikkasztják a politikájukból. A hagyományos külpolitika szőröstől-bőröstől el is avult! Kihalt belőle az élet, idétlen múmiává száradt. Hiszen egyetlen érintésre porrá vált minden ága-boga. Legtöbbször puskaporrá. Valójában nem is volt benne elég örök-emberi vonás: hajszálnyi ellentétből is fegyverdörgetésre fordulhatott. Uralkodók és politikusok csinálták ... A „nemzetek közötti” szerződésekben népek és nemzetek érdekei inkább csak közvetve érvényesültek valamennyire. És hányszor éppen a hátrányukra! Az ilyen külpolitikai hagyományokat nem lehet átmenteni az atomerő új világába! — mégha engedné is a nyomógombos világterror. Mely száz és száz nemzet kis érdek-hajhászait kitúrva, ma egyetlen terror-klikk uralmi érdekeit hajszolja és biztosítja. A KÜLPOLITIKA KICSIRÄZIK . . . A külpolitika — hagyományosan — az államok külpolitikája. Az állam pedig jogi személy, jogi fogalom. Értelmezését lehet tekergetni. De az államhatárokon belül a nemzeti erőket fajták és a szellem erői fakasztják és fésülik közösségi életrendbe. Úgy, ahogyan azt a nemzeti életközösség és sorsközösség gőze füti. A nemzeteket nem lehet olyan egyszerűen kiszaggatni természetes gyökereikből. Közöttük az életáramlást akadályozó merev falakat a fejlődés mindig szépen, természetesen törte át. A történelem során a szellem úgy szárnyalt át egyikből a másikba, mint tevék bandúkolnak, vagy paripák vágtatnak. Árúcikkekkel együtt. S a vérkeveredés irama sem volt nagyobb, mint amekkorát a vérfrissülés követelménye megkíván. Hol volt még csak nemrégen is rakétasebesség? Az államok lassacskán, de haladtak a nemzetközösségi élet követelményeinek kivirágzása felé. ROMLÁSBA DÖNTÖTT HAJDANI NEMZETKÖZI ÉLET! A második világháború végén az atombomba dörrenését és a velejáró világmegrázkódtatást megnyergelte a világhódítás. Húszéves gyorsított nyargalászása azonban politikai tendenciájáról lerántotta a leplet. Fajtákat, népeket, nemzeteket, — népkultúrákat és vallásokat, — nemeket, vért és színeket és minden természetes és emberi sajátosságot gezemicévé keverni: ez a szándék! Látszik ez, — ordít, vülog — s percenkint igazolódik a nemzeti és nemzetközi élet tüneteiben. Hogy azonban a nagyközönségben ne tudatosulhasson is: erre szükséges a tudományos, a tudományoskodó és a cirkuszi agymosás. Egvénietlenné, szétválaszthatatlanná, sajátosság nélkülivé kotyvasztani mindent! Tehát: tönkretenni. Ez ma a világporondon bohóckodó, és a színfalak mögül dróton rángatott politika törekvése! A történelmileg kikristályosodott minőségre rázúdítani a vadont. Kultúrnépekre a vadat, fehérre a feketét. Finom szellemre a kifinomulatlant és a durva anyagot. Katedrálisokból istállókat csinálni, hogy robotmunka után tömjén(Folytatás a negyedik oldalon)
