Szinérváralja, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1912-05-14 / 20. szám

Szinérváralja, 1912.

Május 14 — 20 szám.

Kilencedik évfolya

RVARALJA

TÁRSADALMI, üAZDASAül ÉS bZbPlROÜALMl HETILAP.

Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre I korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér.*' Nyilttér soronkint 4 / fillér. MEGJELENIK Ml N D E N K E O DEN.

! I

Felelős szerkesztő :

fAbiAn istvA n.

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény vala int az előfizet si dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők.

= Hirdetésehet mérséhelt árahorv hozlünh. =

Demokrátia és modor.

(—fan.) Korunk egyik legnagyobb baja, de főleg a magyér fai, degeneráló jelensége: a kivándorlás. Olyan jelenség ez, mely csak a XIX század vége felé kezdte felütni sátorfáját nálunk, és manapság már olyan .nagy mérveket öltött, hogy egyenesen veszedelmessé kezd válni, speciálisa i a magyarságra. Azért beszelek csak a magyarságról, mert más államokban a hol az ország lakossága szívben és nyelvben egy, ahol minden ember — legyen az nemzeti hiúságból is, — ezer mértföidnyire országától, mindenkor azon országhoz fog visszaszitani, a honnan eredt: nem fog hátrányos lenni az, ha a lakosság bizonyos hányada fölszedi cókmókját, és kivándorol. De Magyarországon ebben a nemzetiségileg is exponált országban, annál hátrányosabb ha az ország lakosságának 10 százaléka kivándorol, elfelejti nyelvét, gyermekei azt se tudják, hogy magyarok és a mi fő: vissza se vándorol, vagy ha vissza is találna vándorolni, egy bizonyos hányad, 90 százalék visszavándorol Amerikába, vagy más külföldre visszatart- 1 látatlanul. Még nagyobb fájdalommal kell eltöltse minden magyar ember szivét az a tudat, hogy épen a szinmagyar vidékről szedi áldozatait. Nem azt akarjuk itten állítani, hogy a magyar ember nem

fl „SZlMÉRUÓRflbJfl“ CflRCÓJfl. Kislányomnak.

Este van gyermekem Mondjunk el egy imát,

Aztán menj aludni,

Kívánj jó éjszakát!

Mikor imádkozunk Rtennel beszélünk,

Tedd össze kis kezed Áldja meg kérésünk.

„Jóságos istenem,

Ki őrködsz felettünk,

Áldásoddal kisérd Drága kicsi fészkünk,

Hogy mint búgó gerlék Egymásnak örülve,

Boldogság lakozzék Fészkünk belsejébe

No, most jó éjszakát!

Tente szép csendesen ;

Ha jól imádkoztunk,

Megsegít az Isteni

Irinyi Sándorné.

szit vissza nemzetéhez, hogy nem szeretne hazájába visszakerülni. Sőt! Egyetlen ország népében sincsen annyira kifejlődve a hazaszeretet, egyellen faj sem ragaszkodik annyira a hazai röghöz mint a magyar.

De az a magyar ember ki Amerikában megszokta a szabad és demokratikus polgáréletet, a ki abban a szabad országban megszokta, hogyö ugyanolyan ur, mint akármelyik multimilliomos, hogy ő épen olyan miszter mint a Vanderbil- tek és Qouldok: az nem tudja megszokni azt a nálunk dúló kaszt és osztályrendszert, mely mintegy kiirthatatlannak látszik.

Főleg a hatóságokkal való érintkezésben mutatkozik, legjobban a külömb- ség a kontinens és az uj világ között. Az a bürokrátikus rendszer mely nálunk fennáll, a mikor drága pénzért szerzi meg hivatalos iratait és kutyába se veszik az embert; holott Amerikában bármilyen íratott pénz rélkül kaphat bárki és amellett ugyanolyan urnák veszik, mintha milliókat őrző vasszekrénykulcs lenne a zsebében.

Mert ne gondoljuk ám, hogy olyan könnyen elhagyja a magyar azt a helyet a hol bölcsőjét ringatták; nem egykönnyen szedi fel sátorfáját elmenvén egy olyan helyről, ahol még a levegő is

üdébbnek tisztábbnak tetszik előtte, mint a világ egész levegörétege. Csak kényszerből teszi ezt nem tudván lépést tartani eddigi keresettforrásai a kor haladásával természetesen haladó drágulással. Igaz, hogy Amerikában is robotmunkát kell hogy végezzen azért a pénzért Sőt talán még többet kell dolgoznia, mint a hazai földön. De legalább nem tesznek külömbséget közte és a gentri — imitá- tió között, legalább nem beszélnek vele olyan hangon, mely unos—unatlan eszébe jutattja azt a válaszfalat mely közte és a hivatalos közegek között fennáll. Mintha azt mondaná: én ur vagyok, kend pedig paraszt.

Egy ismerősöm beszéli nekem, hogy egy nagyobb északkeleti község elöljáróságához ment valamilyen hivatalos iratot beszerezni. A jegyzői irodába indult a hol megkapta a kívántat a jegyző aláírásával. A biró nem volt ott, és igy elhatározta, hogy megvárja a bírót, mig ő is méltóztatni fog eljönni és az Írást b. nianupropriájával ellátni. Várt, vart egy pár pillanatig mig végre megszólal a jegyző ur bölcs szententiával. Kérem tessék kimenni és kint megvárni a bírót. Mondanom se kell, hogy egy ilyen mo- dortalanság jogosan megbotránkoztatta, pedig semmi tárgyalás és más idegen ember nem volt a jegyzői irodában, úgy hogy már eleve k> volt zárva, hogy jeA veterán.

—Maxim Gorkij —

A vasári embertömegen egy elaggott férfi törtet keresztül Szemöldei sötéten összehúzva, szemei szomorúan és kérdően révedeznek. Fák , lecsüggő arca ezüu szőrrel tele, testét katona köppeny boritja. De mellét a Szent-György érdemkereszt és több más rendjel diszitette. Jobb lábát egy faragatlan és nehéz tuskó helyettesíti, a mely mélyen beleszántódott a hóba és nagy kerek lyukat hagyott maga után.

Az állandó kareskedők félre néztek, a mikor közeledni látták az ö eget, arcukon meg átszőtt a kelletleoség és az una'om.

Az ősz katona elment melle: tűk a piacz leié, ahol azok az árusok állották, akik a fal vakból jöttek, hogy a varosban túladjanak portékáikon. Ott megállt egy kocsi előtt és a komoly vevő hangján kérdezte a paraszttól:

— Jó ludak ?

— Első ranguak. Nézzen csak ide, ez ám a valódi zsir.

Az öreg katona a szakértő tekintetével vizsgálta a madár súlyát J rbbjával félémé te figyelmesen végignézte, megtapogatta, megszagolta a ludat és végül hirtelen odaszólt az eladónak :

— Bezzeg Bulgáriában, ott voltak ám a jó fajta ludak Akárcsak a disznók . ..

— Hol volt az ?

— Bulgáriában, ott a Balkán hegyek mögött... az orosz török háború volt arrafelé’ Skobelevv tábornok ő exellenciája vezényelt bennünket ...

— Ugv? — jegyzi meg az eladó — csakhogy azt már hallottuk. De ezek a ludak kitűnő fajták ; kitűnőek és valóban pompásak.

— Látod ezt a keresztet itt ? — mondja az öreg katona, miközben kezével mellét érinti. — A saját kezével akasztotta nekem ide.

A veterán egész testén reszketett, szemei szikráztak és merészen lehúzta fülére szakga- tott sapkáját.

Miamow altiszt 1 Hurrá 1 a saját kezével tűzte fel.

— Bocsás meg édes öregem, de ez lúd itt, — mondá a paraszt egykedvűen. Most már fe ismerte az öreg katonában, hogy nem komoly vevő és kutatott a tömeg között egy olyan u- tán, akire rásózhatja a ludjait. Az invalidust szemügyre se vette, pedig annak a lelkesedése mind inkább fokozódott

— És a századunk parancsnoka, Schvvan- vvitsch, ö is azt kiáltotta felém: Miamow, te hős te oroszlán és meg csókolta homlokomat.

— Ne itt állj öreg, eredj félre.. zavarod az embereke ,aktk venni akarnak, mondá neki a paraszt, miközben valakivel alkudozott. A vén katonát karjánálfog a oldalra lódította,

Aveterán nem lett bosszús, de a láng- szemeiből hirtelen ki aludt. Még egy megvető tekintetett lövelt a paraszt felé és lassan kullogott a szekér mellőlle.

Az emberek nyüzsögtek — forogtak kö-