Szinérváralja, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-06 / 6. szám
Szinérváralja, 1912. Február 6%—^ó.fszám Kilencedik évfolyam. SZINERYARALJA TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési érák: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér./Egyes sz m ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 4 ) fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : fAbiAn is tv An. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizet* si dijak a „Szinérváralja“ szerkesztő ségéhez Szinérváraljára küldendők. = Hirdetésellet mérséhelt árahon höilönh. = A rongyos bál. 1912. február 3. Az egész napos, dermesztőén hideg eső, a melyet az alkony leszállta olmos esővé, majd hóvá avatott, a megdagadt Szinér patak zugó árja, a mely medréből kilépve az utcákra terjesztette szét jéghideg testét, tették bizonytalanná az idei »Rongyos bál* teljes sikerét. Ez az „Ítélet“ idő ugyanis a megjelenésben meggátolt sokat a kik a „Rongyos bál“-nak mindenkor lelkes támogatói voltak, most azonban lakásuknak távolabb fekvése miatt elmaradni kényszerültek. Pedig az idei „Rongyos bál“ a nyújtott élvezeteket tekintve semmivel sem maradt hátrább a többinél. Való ugyan, hogy — ha a mostani bál művészi színvonalát az előző bálokéval kritikusi szemekkel hasonlítjuk össze, — némely tekintetben azt kell megállapítanunk, hogy az idei bál művészi szempontból nem volt annyira értékes, de ez a megállapítás csakis annyiban lehet tárgyilagos, hogy az idén szolgáltatót műsor keretéből hiányzott a zene. Ez azonban rovására senkinek sem irható. Aki ismeri ebben a tekintetben mindenkor fennforgód nehézségeket, aki számol az anyagi erők elégtelenségével, a mi miatt a mindenkori rendezőség legjobb igyekezete is szigorú korlátok közé szorult, rögtön belátja, hogy a rende- j zőség részéről mulasztás most sem tör- tént, a rendezőség lelkiismeretesen megtett most is mindent, hogy a „Rongyos bál“ nívója ne sülyedjen. Az idei „Rongyos bál“ is meghozta tehát, a mit tőle vártunk, — mert az azon lefolyt kabarét jót, kellemeset, szórakoztatót nyújtott. Ennél több pedig I nem kell 1 A közönségnek gyérebb száma csak j az anyagi siker mérvét csökkentette, oko- i zójául azonban egyáltalán nem szolgált j annak, hogy a féktelen jókedv, a mely a mulatókat a késő reggeli órákig összetartotta s a mi a „Rongyos bálok“ egyik jellemző tulajdonságává vált, ez idén is meg ne legyen. Kedves kötelességet teljesítek tehát, a midőn a rendezőségnek és különösen dr. Somlyó Lajos és ifj. Fényes Béla uraknak fáradozásukért az egyesület nevében is köszönetemet nyilvánítom. * * * A mulatságot^,jAúnt jeleztem, az idén kabarét vezette be. Ismert műkedvelőink közül: Kora Aranka és Najrgy Bözsike urleányok voltak azok, a kik úgy, mint a múltban, most nem tagadták meg az egyesülettől, hogy tehetségük ragyogtatásával, a bál közönségét igaz élvezetben részesítsék. — Nemes intentiójukat a figyelmes rendezőség virággal jutalmazta. Kora Aranka urleány a „Férjhez menjek-e ?“ cimü magánjelenetet adta elő teljes sikerrel. Bájosság, közvetlen, élénk temparamentum jellemezte játékát, a mit a közönség hálás tapsai jutalmaztak. Nagy Bözsike urleány és Somlyó Bandi ur a „Hipnotismus“ cimü párjelenetben jeleskedtek A párjelenet meséje az, hogy két szerelmes egymás irányában táplált szerelmét megvallani nem meri. A lány cselhez folyamodik, hogy a férfi szive titkát megismerje. A férfivel, a ki a szerelem terén is még kezdő doc- torka, delejes álomba merítette magát, persze nem valóban, hanem csak ügyes hamiskásságal s igy szerelmese,v a ki tényleg azt hiszi, hogy „közege“ már delejes álomban van s eként hatalmába került, bátorságot vesz magának és szerelmét megvallja. A vége, hogy megtudván kölcsönös szerelmüket, boldogan ömlenek egymás ölelő karjaiba. Kitünően összetanult játékuk, szerepeiknek egyéniségükhöz illő volta, Nagy Bözsike szeretetem éltósága, ügyessége, részünkre is a teljes sikert biztosította. A közönség meg-megujoló tapsaiban bőven volt részük. — A kabarét többi számát Radó Béla jóhirü színtársulatának jtagjai látták el Rutinos játékuk, a Jmely a hivatásos művészt jellemzi, minden egyes számnál meghozta a teljes sikert, a mely a közönség zajos tapsaiban jutott kifejezésre. F. Simon Gizella színművésznő az A „SZinÉFSVARflLJfl“ tArcAja Elválás. Irta: Korvin Ottó. Este volt. Az ősznek halálosan csodás estéje Azé az őszé, amelyen ha nem szeretik az embert, meg kell halni. A fiú egy verset olvasott fel a lánynak, mint minden este. ó irta, és amióta a lányra talált, mindig elolvasta, vagy elmondta neki azt. A lány kérte erre, mikor észrevette, hogy őt érdeklik a fiú versei és a fiú megtette, mert jó volt, hogy volt valakije, akit érdekel. De a versekről sohse beszéltek, a leánynak szent volt, amit a fiú irt és a fiú nem kérdezte sohse a lányt, mert tudta, hogy ők úgyis egyet éreznek. Ezt is csak tudták, de erről se beszéltek soha. Hanem ezen az estén nagyon szomorú volt a fiú verse, és a fiú nagyon sápadt, amikor olyasta. A lány sírni szeretett volna, de olyan nagyon reszketett: félt ismeretlenségektől, hogy sírni se tudott. Csak ijedten nézte a fiút és olyan erősen, hogy az felnézett, mielőtt az utolsó sort elolvasta volna. Nem is akarta, de mégis elhullatta a szája, lassan, igy: „Mond, miért ne haljak meg?“ Úgy volt, mint egy nagy temető. A szoba és benne kettőjök arca : halvány, márványból faragottak. Úgy hulltak ezek a szavak, mint őszi köd világos utcákra vagy inkább mint széttépett fehér krizántém a sárba. Hallgattak, mert nem szoktak versek után beszélni, egymást nézték és a fiú a papirost gyűrte. Akkor váratlanul, egy nagy sóhajtással ölelkezve bugygyant ki a lány szájából a szó. Behunyt szemekkel kérdezte a lány : — Miért irtad ezt ? És a fiú meglepődött, mert nem tudott felelni, ezzel a lánynyal ő még ’soha sem beszélt a verseiről és eddig még senki .sem kérdezte tőle — csak ő ma,gától átsirt éjjeleken — hogy miért ir ? Csend volt. Mikor nagyot villámlik és gyenge, ijedős gyerekek, bedugott fülekkel várják a dörgést, akkor van ;,lyen a szobában. De a lány megismételte, dacosan, feleletet akaróan : — Mondd, miért írtad? És a fiú meggörayedt a székben, amikor felelte : — Nem tudom. Sokáig csendesepi ültek. Egymás szemeiből szerettek volna kiolva sni vaiamit, de azok mindig csak egyetmondta .k. Egy nagyon szép szót, i amilyet csak akkor lehet hinni, ha a szemek mondják: Szeretlek. Aztán a írj rpapirjai közül egy levelet keresett elő és a Iái íynak adta. Azt e levelet ö kapta, messziről irta neki egy leány, hogy jöjjön, mert nagyon várj;a. És még sok minden állt benne: szépek és c:sókok, amelyek megsápasz- tották ezt a leányt, aki olvasta. Visszaadta és azt kérdezte: — Mit írtál neki ? És akkor a fiú egy másik megirt levelet mutatott, amely az ő apró, szeszélyesen rakott betűivel volt megírva : „A levele, amelyben a távoli orosz havak sápadt embereinek forró kívánságaival hiv, elém- hozta a mag^ mindkettőnknek idegen országban százszor csodált testét, amelyet át nem kapni nagy küzdelembe került és nagy harcaimba. De nekem volt egy lányképem, amelyet ha magához mentem és ha magától jöttem, mindig megnéztem és ez a kép tiltotta nekem, hogy magát megcsókoljam, pedig az ajka nagyon sokszor hívta az enyémet. Most újra hiv, pedig most nemcsak a kép van nálam, hanem az a lány is, aki a képről olyan sápadtan nézett rám — és magára is — és ezért, azzal a lánnyal együtt üzenem, ne hívjon, mert én nem mehetek tőle megához. Mikor a lány elolvasta ezt is, oda kellett mennie a fiúhoz és meg kellett szorítania a kezét. Aztán ő mega ragasztotta le a levelet és odaadta a szobalánynak, hogy adja postára. A másikat, a másik lány levelét, lassan, lassan, széjjeltépte, apróra és kiszórta az ablakon a szélbe. Aztán visszaült a fiúhoz a tűz mellé. Künn sötét volt és fázós világ. Emlékezni kellett. És emlékeztek. Lassan nyílt fel előttük az egész álom-multnak kapuja. Bevonultak rajta és csak ak'kor vették észre ezt, mikor a kapu már becsukódott és nem volt visszatérés. A lány: Mondd, igazán nem csókoltad meg. A fiú : Mondd, téged megcsókoltalak-e ? — Igaz, te jó vagy. Téged csak álomban lehet megcsókolni. — Igen, én is csak álomban csókollak téged. De őt álmomban se csókoltam soha. — Emlékszel, egyszer már majdnem megcsókoltál. — Emlékszem.
