Szinérváralja, 1911 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-23 / 12. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. , A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Színé rv áralj a“ szerkesztőségéhez Színérváraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = Ünnep után. Lezajlott felettünk is a nagy nap minden' kedves emlékével, mely Magyarország újjászületését jelenti. Külsőleg nem inpo- náló, mert külsőségekre nem utazott, de lelkileg felemelő, a szívhez szólóan közvetlen volt ez ünnep, mely a szeretet jegyében a szabadság, egyenlőség és testvériség világboldogitó hármas szent igéje alatt e napon is és nálunk is megtette a maga hóditó útját. Hogy mennyire érezzük e nagy nap vonzó erejét, bizonyság reá az, hogy — ami elválaszt bennünket, vagy — ha jobban tetszik — összeköt egymással, vallásfelekezeti különbség nélkül megünnepeltük e napot, a Krisztus örökéletü tanításának legszentebb emlékét, mely emberré teszi az embert. A legfőbb szocialistának tana Magyarországra nézve e napon érvényesült. E nagy nap megünnepléséről a következő tudósításokat kaptuk. Sxinérvár alján. A ref. templomban reggel 8 órakor alkalmi istentisztelet volt, melynek végeztével a gyülekezet a Himnuszt állva énekelte. Bárány Béla, községi főbíró, ez a lelkes hazafi megkoszorúzta Kossuth szobrát. A róm. kath. templomban 8 órakor ünnepélyes istentisztelet volt a Himnusz éneklésével. Az istentiszteletet Frank József, főesperes plébános celebrálta, amelyen az állami és róm. kath. iskolák tanulói vezetőikkel együtt teljes számban jelen voltak. A ref. iskolában Fábián István, a A „SZ1NÉRVÁRADA“ TÁRCÁJA Az ablakból. — Irta: Kortsák Jenő. — Rögtön itt lesz — mondotta a három alak közül a legfiatalabbik s türelmetlenül nézett a kávéház szürke márványasztalára kitett ezüstóra mutatójára. Háromnegyed három volt. A másik kettő letette az újságot, amelybe már félórával előbb beletemetkeztek s úgyszólván megszűntek a külső, lármás világ számára létezni s kíváncsian, várakozó arczczal tekintettek ki a kávéház magas tükörablakából az utczára. — Amott jön már, a sarkon túl — mondja megint a legfiatalabbik s idegesen nyújtogatta nagy szőke fejét, hogy minél jobban lásson. Jött. Apró, fürge lépésekkel; kicsi, keztyüs balkezével ruháját fogta össze ügyesen, diskréten. Azt a bizonyos rózsaszínű olcsó perkálruhácskát, ami olyan jólesően üt ki a sok divatos, selyemmel, bársonnyal fölczifrázott ruha közül, mint az üvegházi, kimondhatatlan nevű, meghatározhatatlan szinü virágok közül a búzavirág. Fehér bébés szalmakalapja nem takarta el eléggé a haját; néhány apró csintalan szőke tincs kibújt a szalmabörtön alól s vígan repkedett a levegőben. Sötétkék szemét a földre szegezte szigorúan, komolyan, mikor tündéralakja mint valami mozgófénykép, ellibbent az ablak előtt. — Gyönyörű, elragadó és milyen tisztességes! — mondta a lelkes fiatal, a másik kettő pedig komolyan és szakértelemmel bólintott rája. róm. kath. iskolában Láng Viktor tanító méltatta a nap jelentőségét. Minthogy az a meggyőződés érlelődött meg a vezetőség lelkében, hogy a márc. 15. a köznépre nem gyakorol olyan hatást, amilyent e nap értéke épen az ő szempontjukból megkíván, az u. n. nép részére ünnepélyt nem rendezett. Sőt a Társaskör által — különben nagyon helyesen — tervezett társasvacsora sikertelensége is bizonyítja, hogy a felsőbb körök is érzéketlenek a hazafias eszmék iránt, csaknem napirendre lehetne térni nálunk a legszentebb hazafias érzelmek fölött, ha nem volna még egy pár ember, aki nemcsak gondolkozik, hanem érez is. Az állami iskolában is megünnepelték a szabadság hajnalhasadásának napját. A Társaskör által rendezett vacsorán a választmány által felkért Sátor Dávid mondta az ünnepi pohárköszöntőt. Az egész ünneplésnek ez volt a fénypontja, és mi szerencséseknek érezzük magunkat, hogy ezt a beszédet t. olvasóink rendelkezésére bocsáthatjuk, amint következik. »Tisztelt Társaság! Ne várjon tőlem senki most, midőn felállottam, valami rendkívülit, hisz ugyancsak megütötte már fejemet a dér, sokat láttam s éltem át már. Láttam s átéltem már egynéhányszor az 1848. márc. 15. emlékére községünkben tartott ünnepségeket s mondhatom, hogy a közönség érdeklődését tekintve, legjobban sikerültek az elsők, ezelőtt 16—17 évvel. Azután lassan, fokozatosan olyan megszokottá vált, elvesztette varázsát ez ünnepség általában a nagy- közönségnél. Ezt az érdeklődést felébreszteni s ébren tartani kívánta a Társaskör választmánya e mostani összejövetelünk rendezésével, legalább az értelmiségnél — én a célját mostani együtt- létünknek legalább ebben képzelem. Hogy menynyire sikerül: majd megmutatja a jövő. Annyi bizonyos, uraim, hogy magának az eszmének kell — Csak el ne késsen — mondta' még az egyik s aggódva nézett a perczegő órára. Szerelmesek voltak belé mindhárman. Már többször elhatározták, hogy valamelyiküknek feltétlenül el kell vennie feleségül, mert ez a leány nem arra való. hogy hivatalban hervadjon el, a gázvilág sorvasztó, lélekzsibbasztó sustorgása mellett. Ennek a leánynak napfény kell, melegség, szerelem. Olyan leány, aki boldoggá tenne egy embert. A családi körülményeivel is tisztában voltak. Egyszerű, valószínűleg iparos szülők gyermeke, akik egyetlen (föltétlenül egyetlen) leányuknak jó nevelést adtak. Négy polgárit végzett, aztán kereskedelmi kurzust s most egy éve, épen egy éve, valami bankban dolgozik, délelőtt kilencztől tizenkettőig s délután háromtól hatig. Józan, szorgalmas, takarékos s föltétlenül tisztességes leány. Ezeket az adatokat nem hallották senkitől. Ök maguk döntötték el innen az ablakból, ahonnan már évek óta figyelték a kívül nyüzsgő világot, a sürgő-forgó, lassan baktató, rohanó, nevetgélő, fásult arczu embereket, akik reggeltől estig lótnak-futnak kenyér vagy mulatság után s akiknek arczára, ruhájára, mozdulataira rá van Írva a származásuk, állásuk, jellemük, néha a gondolatuk. így ismerték s szerették meg a kis könyvelőkisasszonyt, innen lettek szerelmesek belé s egyikük föltétlenül el fogja venni feleségül, csak az nincs még eldöntve, hogy melyikök. Képzeletükben már előre látták ennek az egyiknek a csöndes családi boldogságát. A férj hivatalt fog vállalni (itt hagyja ezt a csúf, léha lángolni Vesta tüzként kebleinkben, mert ezeknek az ünnepségeknek szereplői mindenkor csak emberek lesznek, kik megszokottakká válhatnak — de az eszmének akkor is vonzani kell! Az is bizonyos, uraim, hogy ha a szív bármi iránt közönyössé vált — lett legyen az akár egyén, akár tárgy, akár a legfelségesebb eszme: — úgy az már meghalt rá nézve, számára megsemmisült. Azt pedig, hogy a magyar közönségre valamikor közönyös legyen az a — nem csupán, de még inkább szellemi — szabadság, mely 1845. márc. 15-én diadalt ült, az a szellemi fensőbbség, mely kész volt milliókat felemelni magához a jog birodalmába önként, az a szeretet, mely testvériség név alatt árasztotta áldását 1848. márc. 15. után minden magyarra, mely egységes nemzetet alkotott az addig különváltan élő osztályokból, mely mintha napok alatt gygaszokat nevelt volna, mindjárt születése első évében megmutatta a világnak, hogy mire képes a szeretet önfeláldozó lelke által egygyéforrasztott magyar nemzet, azt, hogy a magyar értelmiség közönyös legyen elődei iránt, kik e nemes munkában a vezetői szerepet vitték s nevöket a magyar történelem a halhatatlanok közé emelte, hogy elfeledje azt, hogy a szabaddá lelt s az alkotmány sáncaiba bevett pór is azonnal megérezte, hogy övé is e haza s neki eziránt kötelességei vannak, mennyire nem késett kötelességét teljesíteni, vérét ontani e haza szabadságáért, hogy ez valamikor közönyös legyen a magyarra: ne adja azt a magyarok Istene, mert ez halálát jelentené a magyar nemzetnek! 1848. március 15-ödike, uraim, politikai pártkülönbség nélkül minden magyarra olyan, mint egy oltár, melyen a világosság, szabadság és szeretet örök Istenének áldozati tüze lobog szünös-szüntelen, melyet minden magyar hálatelt szívvel állhat körül, mert arról az oltárról tüzet, lelkesedést, erőt vihet magával Istene, habohéméletet) s reggel együtt indulnak karonfogva a többi rohanó, kenyérkereső, szorgalmas ember között a hivatalba. így tisztességes keresetre tesznek majd szert s állásuknak megfelelő kis lakást is tarthatnak. Valami háromszobás kis lakást olcsó bútorral, egy pár ízléses képecskével vagy szobrocskával diszitve. Lesz dohányzó szoba is. Itt fogják néha megvendégelni a másik kettőt teával s a csendes családi boldogság láthatárával. Komoly, bölcs prédikáczió lesz a tea mellé a két másik számára. Ezt az asszony fogja szolgáltatni (kitünően ért majd hozzá). Hogy hagyják ott azt a füstös kávéházat, azt a sima, képmutató ablakot, mert hamisan mutatja a világot. Az emberek nem gonoszak, nem gázolják le a másikat a kenyér utáni tülekedésben, a ruhájuk nem sáros s az arczuk nem sápadt, vagy mogorva. Csak az a sima tükörablak torzítja el annyira őket. Aztán az asszony majd az ő ablakából mutatja az embereket és könnyen lehet, hogy onnan csupa mosolygó arczu, ünnepi ruhába öltözött népet fognak látni. Szóval kellemes estéket fognak abban a bizonyos lakásban eltölteni ők négyen. Ilyenekről beszélgettek naponta háromnegyed három után s már-már elhatározták, hogy véglegesen döntenek, hogy melyikök vegye el a lányt, mikor egy. tavaszi délutánon némi akadályok merültek föl. Ezen a napon amolyan kis vihar keletkezett. Sürü sötét felhők, mennydörgés, aztan zápor, mintha dézsából öntenék. Épen háromnegyed három volt, amikor ő jött. Apró, keztyüs kezével ijedten fogta össze a ruháját s szapora léptekkel menekült az eső elől,
