Szinérváralja, 1911 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-23 / 12. szám
(2) 12. szám. SZÍN ÉRV ÁRALJA 1911. Március 21. zaja, embertársai iránt tartozó kötelességeinek teljesítéséhez. Kötelességet teljesítettek elődeink is hazájok iránt 1848. március 15-ödikén, mit leikökben megérlelt a szellem, mely nyugatról indulva a népek felszabadításának, a szeretet közössé, általánossá tételének nagy parancsát irta eléjök. És ők engedtek a belső szózatnak, mely megláttatta velők a pórban is az embert, e föld szülöttét, kinek addig csak terhei voltak jogok nélkül és egyenlőbbet,ték magukkal azt a jogokban — és egyenlősitették magukat azzal a ter- hekben. Szabad lett az ember, szabad lett a gondolat, szabad lett a szellem, a szabad sajtó utján terjedtek az eszmék, minden a közügyben végzett hivatalos munka a nyilvánosság ellenőrzése alá került, megnyíltak olyan pályák is a nép fiai előtt, melyek addig zárva voltak. 1848, március 15-ödikének köszönhető az is, hogy a zivataros és absolutistikus korszak elmúltával a népjóléti intézmények — iskolák, kórházak, menhelyek, árvaházak — oly rohamos szaporasággal jönnek létre szerte e hazában. Ez a tér 1848. előtt, mondhatni, csaknem egészben parlagon hevert, nagyon sok munkát talált az emberszeretet, a humanizmus. Talál még ma is eleget, bizonyságai ennek azoknak a jótékony egyesületeknek százai, melyek a legutóbbi években keltek életre. Hisz ma már nincs oly testi vagy szellemi nyomorúság, mely segítő eszközét meg ne találhatná; még azok is, kik a törvénynyel szembehelyezett cselekményeikért egyidőre elveszítvén szabadságukat, a könyörület karjaira vétetnek fel, midőn visszanyerik szabadságukat, hogy komoly, tisztes tagjaivá válhassanak a magyar nemzetnek. Pedig, uraim, ma már 63-adik születésnapját üljük annak a dicső március 15-nek s még nem erőtlenedett meg ez eszme a lelkekre hatásában! Nem is fogja elveszteni erejét soha, én hiszem, mert nem tudok elképzelni oly időt, oly körülményeket, melyek az emberi szellemben gyújtott világosságot sötétségre változtathassák, a XX-adik századot a középkorba visszalökhessék, azt a szabadságot, melyet mi ujabbkori nemzedék az ember veleszületett jogának ismerünk, bilincsekbe fojthassák, rabszolgasággá sülyeszt- hessék. Ha vethetnek is korlátokat bizonyos okok ez eszmék tevékenysége elé, de ki nem irthatják ezeket, mert már életfeltételeivé váltak, vérébe mentek át minden magyarnak. Találjanak bennünk, uraim, lelkes követőikre ez eszmék s„ bizonyítsuk elődeinkhez magunkat méltónak. Ők átértették s teljesítették a korukban reájuk várt kötelességet: megalkották az egységes magyar nemzetet; mi se zárjuk be szivünket oly eszmék előtt, melyek a magyar nemzet egységének fejlesztésére' szolgálnak, azt erősíthetik. Ne szolgáltasson e mostani nemzedék, ne a későbbiek közül se egy is alkalmat arra, hogy a költő szavai vonatkozhassanak reá: »Ne nézz ősidre óh magyar! Ki most sötétségben vagy itt. Ne nézz ősidre e napokra, Szemeid gyöngék, a napfény megvakit!« Tegye meg minden magyar kötelességét Istenével, hazájával, embertársaival szemben mindenkor híven, akkor nem szavaink, beszédeink, hanem tetteink által fel fog virágozni e haza! Éljen a haza! Természetes, hogy ezt az igazán szép beszédet szűnni nem akaró taps és éljenzés követte. Dr Ember Elemér nem is késett kifejezést adni az egybegyült közönség tetszésnyilvánításának. Mindnyájan osztoztunk az Ember Elemér véleményében, hogy ilyen beszédet ritkán, vagy talán sohasem hallottunk. Nagy Bertalan kir. körjegyző szólt még az ő ékes nyelvén és szónoki erejével buzdítva az embereket az egyetértésre, összetartásra, mely tulajdonok nemzet- fentartó erőt képeznek. Remetemezőn márc. 15-ikét nagy lelkesedéssel ünnepelte meg a remetemezői állami iskola. A változatos szavalatokból és énekszámokból álló terjedelmes programmot igen magas színvonalra emelte Radetzki László ig. tanító hazafias, lelkes ünnepi beszéde. A jelenlevő nagy számú közönség azzal a tudattal hagyta el az ünnepség szinhelyét, hogy az iskola erős vára a magyarságnak, éber ápolója a hazafias érzelmeknek, ami a tanítók igaz érdemére válik. Nem hagyhatjuk említés nélkül Ujfalussy Miklós cs. és kir. kamarás őnagyméltó- sága minden alkalommal megnyilatkozó jótékonyságát; mint mindig, ezúttal is tanujeiét adta annak, hogy községe lakosságának valóságos atyja, jóltevője. Nagylelkű adományával nagyban hozzájárult az ünnepség sikeréhez. Ez ünnepélyen jelenvolt társaság a késő éjjeli órákig együtt maradt és jó zene mellett dicsérte a magyarok Istenét, ki népének szabadságot adott. (r. s.) Gyümölcsészet. A hó elolvadt, a sár is kezd már szikkadni, ideje tehát, hogy gyümölcsöskertünkben megtartsuk a tavaszi szemleutat. Egész megyénk területén oly nagy — bár rövid ideig tartó —■ hideg volt a tél folyamán, hogy első sorban e hideg káros következményeit kell szemügyre vennünk s — ameny- nyire lehet — orvosolnunk is. Gyümölcsfáink, különösen fiatalabb, még növekedésben levő almafáink törzsét vizsgáljuk meg első sorban s amelyiknek déli oldalán hosszabb-rövidebb függélyes irányú kéregrepedést fogunk találni, a felkonkorodott kéregrészeket vágjuk le simán, jó éles késsel, az egész sebet pedig kenjük be agyaggal kevert marhatrágyával. így esetleg még meg lehet egyet- kettőt az ily sebesültek közül menteni. Egyúttal gondoskodhatunk a fa kérgének mohtól és felpattant kéregrészektől való megtisztításáról is. Lehet, hogy ismét eltelik 20—30 esztendő, mig újra 26—28 C. fok hideg lesz, mindazonáltal óvintézkedésül ajánlhatom, hogy a 15 éven alóli, tehát törzsben még fejlődő almafáinknak törzsét május hóban, de okvetlen a második vérkeringés, tehát julius elseje előtt, a szükséghez képest egyszer vagy kétszer éles kerti késsel függélyes irányban hasogassuk meg. Előnye ezen hasogatásnak, amelyet érvágásnak is szokás nevezni, az, hogy a fa törzse megvastagodik és nem marad a kéregbe, mint egy kényszerzubbonyba beszorítva, hanem a fa koronájának terjedésével lépést tartva, vastagodhatik is. Gyakran már amikor a kés hegyével a kérgen végig hasítunk, látni fogjuk, hogy annak nyomában a kéreg néhány milli- méternyire szétnyílik s néhány nap múlva — bár folyton szélesbedik — heggedni is kezd. Valamennyi gyümölcsfám, korra és fajra való tekintet nélkül, amely a múlt évben ezen érvágással el volt látva, teljesen jól kiállotta a nagy hideget s minél régebben kapták ezen érvágást, annál többön lehetett a fagy nyomait észrevenni. Megjegyzem még, hogy ezen hosszmetszést legcélszerűbb a fa törzsének keleti és nyugati oldalán alkalmazni. A déli oldalt, mint amely a nap sugarainak leginkább ki van téve s esetleg káros hatású is lehet, ajánlatos a lehetőségig kerülni. A metszésnél magánál ne legyünk túlságos aggodalmasok. Természetes, hogy legjobb, ha csak a kérget hasítjuk végig, de ha egy kissé megkarcoljuk a fa testét is, az még sokkal kisebb baj, mint ha a kéreg nem volna teljesen átvágva, mert az összetartó foszlányok az egyenletes megvastagodást alaposan gátolnák. A fa törzsével lévén már amúgy is elfoglalva, tekintsünk körül alaposan, hogy nem látunk-e a fa törzse körül fürészporszerü hulladékokat s ha igen, keressük meg a lyukat, amelyből az kiporlott s egy bedugott sodrony segítségével pusztítsuk el a farágót. — Itt a pillanat — mondta a legfiatalabbik, a leghevesebbik s már emelkedni akart, de késő volt, mert egy szemközt jövő ur, szőke bajusza volt s kifogástalan szabású raglánkabátja, elébe állt, megkínálta az esernyővel, ő elfogadta (hálás mosolylyal) s együtt indultak tova, A nagy fekete esernyő eltakarta őket, csak a lábaikat látták, mint sietve tova kezdtek haladni a piszkos, sáros aszfalton. A szőke bajuszu, raglános urat azután gyakran látták vele. Komoly, udvarias ember volt. Mindig ő vitte társnője kabátkáját vagy ridiküljét, könnyed, elegáns léptekkel haladt mellette s ügyes, szellemes dolgokról beszélhetett, mert a társnője arca csak úgy sugárzott a nevetéstől s a jókedvtől. Tekintetük néha egybefonódott s a kis hivatalnoknő mélyen elpirulva nézett a szőke bajuszu raglános ur szemébe. Épen az ablak előtt. Egy meleg nyári nap volt, mikor először karonfogva jöttek arra. A fiatalabbik, a hevesebbik igy szólt: — Ostoba voltam akkor, miért nem siettem ! Az egyik komolyan mondta: — Tán jobban jár, ha ennek lesz a felesége, mi úgy is kissé léhák lettünk volna számára. Két hónap múlva a kis hivatalnoknő egyedül jött háromnegyed háromkor. Arcza komoly volt és sápadt, A szeme vörös. Szőke fürtös fejecskéjét szomorúan a mellére horgasztotta s sokkal szigorúbban, komolyabban nézett maga elé, mint akkor régen. Ezen a napon komolyan aggódtak érte mindhárman. Szidták a szőke- bajuszut s gyűlölni kezdték a künn járkáló kellemetlen arczu embereket. És most hosszú ideig ismét egyedül járt hivatalba pont háromnegyed háromkor. Ugyanolyan volt, mint régen. Egyszerű, takaros, pontos, csak a szeme nézett komolyabban és hidegen. Újra lesték az ablak mögül, aggódtak, ha néha késett egy perczczel, vagy ha komolyabb volt, mint rendesen s ismét kezdték pedzeni azokat bizonyos teaestélyeket. Ekkor egy napon ismét egy ur társaságában jött arra. Ennek a bajusza fekete volt, de a ragiánja ugyanolyan tökéletes szabású. Ez csak egy hónapig tartott. Ekkor eltűnt a fekete bajuszu s egy élteseb b ur foglalta el a helyét. Barátságos kinézésű ur volt, kissé erős termettel, jóságos kék szemmel. Kedélyesen beszélgettek s az éltesebb ur atyai mozdulattal öltötte karját a kisasszonyéba, hogy el ne csuszszék a sárban. Mert ezen a napon ködös, kellemetlen idő volt. Ezután hosszú ideig nem látták, mert nem igen néztek ki az ablakon. — Gyűlölöm ezt az ablakot — mondta a fiatalabbik, a hevesebbik —• mert torzítva mutatja az embereket. Nem? Akkor egyszer egy meleg, bársonyos nap- sütésü őszi napon, olyan napon, mikor legjobban tudjuk sajnálni, hogy elmúlott a nyár és érezzük, hogy nemsokára megint hideg lesz, egy robogó kétfogatu kocsi állott meg épen az ablak előtt. A robogásra mindhármán odanéztek. Ö lépett ki á kocsiból. Apró, kesztyűs kezével összefogva ruháját, ügyesen ugrott ki az elegáns számozatlan kocsiból. Egy pillanatra megálló«, megismerte őket és bájos, barátságos mosollyal üdvözölte őket, amint régi ismerősöket szokás, aztán apró, kecses léptekkel sietett a szomszéd drogériába. Olyan volt, mint régente. Csak a haja volt egy árnyalattal aranyosabb s a ruhája egy kissé díszesebb ... s a szeme egy csöppet hidegebb. — Gyűlölöm ezt az ablakot — mondta a fiatalabbik, a hevesebbik — mert torzítva mutatja az embereket. Nem nézek ki többé rajta. — Nem is érdemes — dünnyögte a másik kettő. És nem is néztek ki sokáig, egész tavaszig. Tavaszszal, egy olyan kora tavaszi napon, mikor először örvendünk, hogy vége a sok fagyoskodásnak és lessük, hogy a körutak fáin mikor pattannak ki az első rügyek s mint nőnek, fakadnak lassan világoszöid, egészséges levelekké, egy ilyen napon már nem bírták tovább. Megszegték a fogadásukat s szomjas, kutató, mosolygó szemekkel nézték az arra siető, tolongó, jókedvű sokaságot. Épen háromnegyed háromra járt az idő. — Jobbra nézzetek — mondta egyszerre izgatottan. Kíváncsian néztek arra. Egy fiatal leány jött arra. Apró, fürge léptekkel sietett. Kényes kez- tyüs kezével ügyesen, discréten fogta össze a ruháját. A ruhája pedig abból a jól ismert rózsaszín perkálszövetböl készült, ami olyan jólesően ri ki a sok divatos, sujtasos, selyemmel, bársonynyal fölczifrázott ruha közül, mint az üvegházi kimondhatatlan nevű s szinü virágok közt a búzavirág. Fekete, bársonyos nézésű szemét a földre szegezte szigorúan, komolyan. — Bájos, elragadó s milyen tisztességes — mondta a lelkesedésre hajló fiatalabbik ember, a másik kettő pedig komolyan és szakértelemmel bólintott hozzá. — Csak el ne késsen — mondta még az egyik s aggódva nézett a ketyegő órára. Es aggódtak érte mindhárman, mert már két perczczel elmúlt háromnegyed három ... W
