Szinérváralja, 1911 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-02 / 9. szám
(2) 9. szám. SZÍNÉ R V ÁRALJA 1911. Február 28. teszi majd lüktetőbbé. Sok dolog kerülhet felszínre, barátságos megvitatás alá, ami más helyen talán oly higgadtsággal tárgyalható nem volna. Sőt hiszem, hogy egy kedves, bizalmassá vált .társasköri élet keretében sokszor még a melléktekintetek is súlyúkat vesztik. Helyes irányítás, céltudatos, megfontolt vezetés mellett tehát — erős a hitem — a megalakult társaskör hivatását betöltheti s jól töltheti be feladatait, ha nem is egyszerre, hiszen mindennek érni kell, egymásután megvalósithajta. A társadalmi, községi életbe egészséges, uj irányt vihet. Szóval mindent elérhet, hogy Szinér- váralja beléletének fejlődését előbbre vigye, lakóinak szellemi, anyagi fejlődését biztosítsa. Szükséges azonban, hogy ezeknek a feladatoknak a megvalósításában Szinér- váraljának arra hivatott társadalmát egy táborban találjuk. Sikert csak akkor remélhetünk, ha ennek a mindnyájunkra üdvös, szükséges célnak megvalósításában egy kar, egy erő leszünk. Ha félre teszünk minden egyéni hiúságot, ha olykor, egyes kérdésekben megaikuva a helyzettel, a sértett önérzetet semmibe sem vesszük. Ha egymás irányában esetleg táplált ellenszenvet legyőzzük s amint a templomba lépve, künn hagyunk minden földi hiúságot, haragot, gőgöt, úgy a társadalmi s községi élet egészségessé, erőssé tételében is elvetünk mindent, ami a közös cél megvalósításában akadályul szolgálhatna, a szükséges erőt gyengíthetné. És ha igy lesz, ha ennek a célnak szolgálatában egyek leszünk, úgy nem lehet kétség abban, hogy a megszületett társaskör fejlődni, terebélyes fává nőni fog, hogy oly erőt nyerend, amely akadályt többé ismerni nem fog. ügy legyen! (dr.) I Óvári Szeőke Bálint. | 1832—1911. Községünknek egyik nagy alakja óvári Szeőke Bálint nyugalmazott kir. törvényszéki elnök e hó 21-én este 11 órakor Szatmáron kidőlt az élők sorából. Halálának hire meglepetést keltett az őt ismerők keblében, hisz még a múlt őszszel oly korát meghaladó friss egészséggel láttuk járni- kelni köztünk, hogy méltán remélhette bárki is, a »vég« ránézve nincs még oly közel. Betegsége is csak az utolsó napokban vált végzetessé, amidőn az influenza tüdögyuladásba csapott át, mit már a 78 éves szervezet nem birt legyőzni, addig ő maga is csak múló kellemetlenségnek tekintetette gyengélkedését. De talán a öregség gyengesége vagy sejtelemszerü előérzet lehetett nála az, hogy egyik meghittjétől*) már temetéséről rendezkedve vett búcsút — ami azelőtt sohase történt bucsuzásainál. És a sejtelem bármenynyire indokolatlan is volt — valóra vált, a nemesen gondolkozó lélek elszállt a porhüvelyből, hogy az örökkévalóságban folytassa pályáját. Az a pálya, mit e földön futott, egyike a legszebbnek, a legtöbb önmegtagadást igénylőknek — az igazságszolgáltatás. Mint jogvégzelt kezdetben a közigazgatás terén munkált mint vármegyei aljegyző — de az alkotmányos korszak beálltával amint az első kir. törvényszékek felál- littattak, mindjárt a szatmári kir. törvényszék egyik birájává nevezteti ki Ö Felsége által az igazságügyi minisztérium. Nemcsak a jogi elmélet s annak gyakorlati alkalmazása iránt birt kiváló tehetséggel, hanem meg volt benne kivált az első időkben, de ma is nagyfontosságu szervező, irányitó képesség. Ez indította az igazságügyi kormányt arra, hogy nehány év múltán a nagyterjedeimü szatmári kir. járásbíróság vezetésére helyezte át. Ha nem volt is ez anyagilag jutaimazóbb a törvény- széki bíróságnál, de erkölcsileg minden esetre nagy elismerést fejezett ki működése iránt. Ez az elismerés csak újabb bizonyítékot nyert 12 évi vezető járásbirói működésében kiválló képességű, ügybuzgósága mellett. Nem is késett az igazságügyi kormány szélesebb munkaterei nyújtani kiváló talentumának, midőn Ö Felségének a zilahi kir. törvényszék vezetésére leendő kinevez- tetését ajánlotta, mit az teljesített is. Elszakadt ugyan ezzel térbeliieg szeretett vármégyéjétől, de érezte, hogy nemcsak a szülőföldön lehet és kell híven szolgálni az igazságot — mert az nem ismer térséget, annak országa végtelen — lelke összes erejével vonzódott azért mégis mindahhoz a közügyhöz, mi Szaímár vármegyét érintette vagy itt merült fel. Hogy a zilahi kir. törvényszéknél elnöki minőségben végzett munkássága mily nagy értékű volt, elég ha tudjuk, hogy még 12 év után is — mióta onnan elvált — az ottani igazságügyi hatóságok hálás kegyeletük jeléül koszorút küldöttek koporsójára. Mint egyszerű bírónak is sok ügy fordult meg kezén, de mindig az igazságot kereste és nézte; mint vezető járásbiró már több birótársának ellenőréül is volt a rendes munka mellett hivatva — mint *) A közelebb múlt október végén midőn téli állandó tartózkodásra Szatmárra volt költözendő tőlünk. tövényszéki elnök még fokozottabb munkával volt a több járásbíróság ügyei ellenőrzésében s a saját törvényszéki ügyeinek vezetésében is megterhelve. Ez a túlfeszített munka legérzékenyebb s leghaszuáltabb szervét, látóképességét annyira 'elgyengítette, hogy kénytelen volt felmentését kérni a szolgálat alól. Megnyerte ezt, hasznos, értékes munkássága elismeréséül a 111-ad oszt. vaskoronarend lovagjává kineveztetés kíséretében. Magasztos pálya — nemes kötelesség- érzet! összhangzik veletek a méltó elismerés! Ezzel az elisméréssel birtokában lett községünk lakosává ezelőtt 11 évvel, amidőn szőlőhegye alján egy kényelmes lakot építtetve kora tavasztól késő őszig itt élt. A madarak szicser- gése ide csalta — a madarak elnémulása, a rigó utolsó füttye a vonat — mely őt elvigye füttyét hozta emlékezetébe. Megérkezésekor első dolga volt minden évben hálaadás végett a tél zord napjaiban megtartatásért a templomban megjelenni. ügy jött oda mint hosszú útról visszatért gyermek az édes anyjához. Örült, jól esett neki szemmel láthatón, ha megjelenhetett az Ur hajlékában. Nemcsak azért, hogy mint a napszámos köteles munkáját végezze, hanem mert a közös buzgólkodásból, az Ur igéjéből lelke újabb erőt, tápot nyert. Nem is mulasztotta el, hacsak valami vendége vagy zivataros idő nem gátolta e kedves szolgálat elvégzésében. A hétnek köznapjain mindig ott lehetett találni vagy szép, értékes fajokban bővölködő gyümölcsösében nyesegetve, tisztogatva, ültetgetve, vagy nagy terjedelmű szőlőjében munkásait — mert ilyen mindig volt rügyfakadástól lombhullásig — utasitgatva, azokkal a munkálat körébe tartozó dolgokról beszélgetve. Ö nem kicsinlette a munkást meghallgatni, nem tartotta méltóságán alulinak a munkásnak, ha valami helyt nem állót mondott, felvilágosítást adni. Gyakorlati gazda volt, ki a mások tapsztalatait a magáéval összevetve, igyekezett a leghasznosabbat alkalmazni. Tudta ő, hogy más az elmélet, más a tapasztalás. Nem kapkodott a kihiresztelt fajok után sem gyümölcsben, sem szőlőben addig, mig azok ériókes voltát gyakorlati gazda nem bizonyitotta vagy maga meg nem próbálta. Minden áldozatra kész volt úgy gyümölcsöse mint szőlője érdekéből. Nem is voit soha községünk területén, ki annyiszor per- meteztetett, ha kellett kénporoztatott vagy éppen bogyóztatott volna szőlőjében. Gyümölcsösében mindig volt 1—2 munkás annak idején, ki a férges, hullott vagy rothadt gyümölcsöt szedte. Csak természetes, ha ily utánjárás mellett őszszel gyümölcsérés, szüret előtt örömtől áradott szive, »mert a jó isten megáldotta az ő munkáját.« Ez az idéző jel közé tett nehány szó jellemzi jeg- jobban az ő benső, igazán vallásos lelkületót. ügy van csakugyan: »emberé a munka Istené az áldás!«*) És mikor leszedte gyümölcstermékét, vagy leszűrte szőlőjét, mily igazi édesapai gondosággal számlálta, ebből mennyit ad egyik és másik gyermekének. Óh az édesapáknak jó példányképe volt ő a szükségekről szeretettel gondoskodott — de a nélkülözhetőkről vagy épen feleslegesekről már tudni nem akart. Miért? Hogy megtakarítsa azt is övéinek! Öh az a szeretet, mely őt gyermekeihez, unokáihoz fűzte, igazi szeretet voit. Példa által vezetni őket a »szükséges« és »felesleges« közti különbségtételre. Csak egyetlen esettel magyarázom: unokái nehány év előtt szereltek volna a gyümölcsösben 30—40 négyzet méternyi térségen »tennispályát« készíttetni. Mert ez a térség 2—3 fájának életében került volna, főleg mert ez feleslegesnek látszott előtte, bár rajongásig szerette egyenkint unukáit: megtagadta tőlök. Hiába való volt minden intervenció — nem engedett a nagyapó, nem lett tennispálya. Szinte csodálkozni lehet, hogy egy tudományosan képzett, olyan pályán működött emberben, hogy fejlődhetett ki ez a gyakorlati gazdálkodási érzék? Az a kulcsa, hogy »övéit nagyon szerette* s ezert az életre akarta azokat nevelni e látszólagos önző szigorúság által is. Nem önzés volt az, nem . .. hanem a legfenségesebb altruismus! Áldás emlékére! —r. V Bármennyire akarja is tagadni az önhitt nagyképűség manapság ezt. HÍREK. Kinevezés. Csaba Adorján Szatmárvármegye főispánja N. Szabó Tibor közigazgatási gyakornokot tb. aljegyzővé, Dienes Sándor közigazgakodnak, hanem tesznek. Mert az okoskodó embernek megdermed a szive, megbénul a keze s a gondolataiból sírkövek lesznek. A szerető tett segíteni akar, A bajokat felismerő szív lelkiismeretessége a nagy szociális felismerésekre alapítja az ő jó cselekedeteit. Kórházakat építenek, nehogy a betegségek minket megegyenek. Gyermekvédő, javító intézeteket teremtenek különben a zsebmetszők, tolvajok, gyilkosok ezreit neveljük Könnyettörlő, mezítelent ruházó, keserű, zsibbasztó szegénységet felemelő apostolok ezek, kiknek szive hirt- nevet nem várva, még kihülőfélben is szórja, hinti a szeretet áldásait mindnyájunkra. Nézem tovább, mi van a kereten belül? A családot látom. A hitvesi frigyet. Két lélek egygyé olvadt szövetségét a szeretet közös érzésében. Mélységes, benső függése egyiknek a másikon. Egyesülés, egyetértés, egyetakarás. Gyengédség egész a legfinomabb észrevevésig, hogy mit gondol a kedves, —- min jár a tetszése? Nagy érzés; szerelem a neve. A szív munkája. Tehát az Isten akarata, aki arra alkotta, hogy azon rokonszenves lélek felé forduljon, kit számára kiszemelt. Hogy el ne váljanak. A kelő nap, a leszálló éj, a jég fagya, a nyár heve, az évek hosszú járása mindig együtt találják. Ez a kívánsága. Szivet a szivén. Hogy együtt kopogják : élet, élet . . . Hogy egymástól hallják: szeret, szeret . . .! Van még nézni vaió. Sok. Ott látom a hazaszeretet. A sápadt arcú ember ragaszkodását az anyaföldhöz, a szülői házhoz, ahol bölcsője ringott, ahol az anya -csókparazsa ébresztgette álmaiból Szereti a földet, melybe honszerző ősei kardot szúrtak. Rajong a határáért. Látja aranykalászos mezőit, szemléli havas hegyláncait, hallgatja az erdők suttogását. Elnézi a nyugovóra hajló napot, a holdfényes éjszakában lefutó csillagot. Könnyei korhadt fakeresztekre, besüppedt sirhalmokra folynak, melyek alatt véreinek csontjai porlanak. S ha aztán idegen ront rája, elvenni hazáját idegen akarja, akkor a kardjára üt: ez a föld a miénk! Testével fogja fel a csapásokat; ott áll, ahol iszo - nyu aratása van a halálnak. íme a szív munkája. De az is a szív munkája, amit még tovább látok kibontakozni. A művészt, az ő szépet érzékeltető mesteri ügyességét. A percek ihletét, a szív késztetését. Mikor oda ül a festő ecsetje végére, a költő tollhegyére s az színekkel beszélni, ez dalolni kezd. Mikor ingerli a szobrász agyagot gyúró kezeit s vésője alatt a márvány vonalaiban eszményit. Mikor a zenész ujjaiban lüktet, ki a hangok játékával oly érzést keltegethet, amely megnémitja az ajkat, felszabadítja a könnyet . . . Dobogj hát te szív, s szereteted kohójában hevítsd a világot! Hajtsd a vérfolyamot! : Amíg lehet kopogj, kiálts! Mert ha egyszer a i j csontember keze érint, oda lesz a szeretet : munkája, oda véred buzogása s ez lesz végső szava, Roppanás: élet, élet. . . nincs már élet! Sirt elhagyó szellemek kísértő óráján, harangcsendülóskor igy szálltam virrasztó gondolatom szárnyán, sebes vitorláján . . .
