Szinérváralja, 1911 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1911-01-19 / 3. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyíl ttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. . ihi^aanaj^; «t-.>CTw»iweiwt Felelős szerkesztő: FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. ---Gy ermeknevelés. — Irta: Gorkij Maxim. — Amit a gyereknek mindenekelőtt tudnia kell, az az emberiségnek egy, egyetlenegy nagy-nagy családként való bemutatása; ennek a családnak, ennek az egész világra szóló családnak a tagjai a jóra való törekvésükben egyre szorosabban és szorosabban fűződnek egymásba. Nincs csodálatosabb, mint a civilizáció története; ez nevel, ez nemesíti meg leginkább a szellemet; ez a királya az elbeszélések, a népekből teremtődő legenda. A kis embernek az élettel szemben való tudatos vonatkozásainak első napjaiban már tudomást kell kapnia arról, amit az emberek őelőtte véghezvittek már soksok emberöltőn át; ennek a révén megtanulja, megérti, mi csinálódott eddig, ő előtte és ő érette. Beszéljük el a kis embernek, a mi elmúlt életünk nagy meséit őszintén, egyszerűen; beszéljünk vele a szenvedésünkről, a küzködésünkről, a hibátokról, a veszteségeinkről, a reménységeinkről, mindenről, mindenről, amitől őseink lelke folvidul, vagy marcangolódik és ami magunk biztosságát szítja és kihívja. Gyerekkoruktól fogva kell képessé tenni az embereket arra, hogy képesek legyenek megkülünböztetni a köztudomású hazugságot a téves következtetéstől. Nincs elegendő bizalmunk egymáshoz és nagyon is kevés a felebarátunk számára való becsült sünk; folyvást azt hangoztatjuk, ami vádolja az emberi és rendszerint nem veszszük észre azt, ami igazolná, mentené; nagyon is sokat kutatjuk azt, ami rossz, ami gyanús — és többet rettegjük a rosszat, mint ahogy küzdöttünk ellene. Ezért is terjedt el az annyira és ezért is követ el annyi erőszakot ellenünk. Ettől a közös tévedéstől, mely a meg- hasonlás magvait szórja széjjel, a gyermeknek föltétlenül megóvoltnak kell maradnia; inkább érezze magát a világegyetem urának, mint az ő jótéteményei örökösének. A gyermek akarja tudni, hogy attól a játékszertől kezdve, ami a kezecskéjébe került, az Isten megértéséig, a Prometheus mítoszától kezdve a közös emberi szeretet gondolatáig — a földön minden teremtményekből aikotódott, melyek ő előtte éltek és hogy mindez nehéz munkába, nagy ' fáradságba került. Nem is ismételhetem elég ; sokszor, hogy arra keli a gyermekeket ! oktatni, hogy az elmúlt nemzedékek munkáját, az őseik vívmányait és eredményeit | becsüljék meg. A gyermeknek ismernie kell a családja ! életét, a szülőföldjét, a hazájáét, a földjéét ! — az egész földét — mert hát a föld a gyermeké és folyvást csak a gyermeké. Mink fáradtak vagyunk és elmegyünk innen, szikrázó tűzhöz hasonlóan égnek ők a mi helyeinken: az élet termő lángjai, amelyek, hála nekik, sohasem alszanak ki. Azt szeretném mondani, hogy egyedül a gyermekek halhatatlanok. És százszor és ezerszer ismételjük: minél jobban ismeri az ember az évszázadok munkáját, annál inkább ember, j Semmi sem neveli, semmi sem finomítja, semmi sem nemesíti jobban a lelket, mint az emberiség nagyszerű történetének az ismerése, elmúlt évszázadok munkájának a tudata. »Szeresd felebarátodat, mint tenmaga- dat« —igy hangzott az a mondás. Miért? — kérdezték a-íétkedők és a pesszimisták. Az illető felelet ez: Azért a nagy munkáért, amit az évszázadokban véghezvittek; azért a nagy fáradságért, amit napról-napra, szakadatlanul lebirunk; és azért a jóravalő állhatatos törekvésért, amely mindnyájunkban él és amely majdan jó, erős, boldog emberekké teszi az utódainkat. Ember! Közülünk mindenki vivmá- nyosak a múltak egy rendeltetésének, épen úgy, mint a jövendő egy szükséges hivatásának: mink mindnyájan, én is. Nem tudok szavat, ami nagyobb büszkeséggel volna kimondható, mint ez: Ember! Elengedhetetlennek tartom azt, hogy ezt a gyermekbe beléoltsuk. Teremtselek hát teret a gyermeknek, az emberiség minden nagy munkája örökösének. Vezessétek szembe a jövővel és tanítsátok arra, hogy tartsa tiszteletben a múltat, amit velünk egyesülten a szakadatlan erő árja ad. De nemcsak tisztelnie és szeretnie kell a múltak munkáját, hanem meg kell tanulnia, hogy ezek hibáját megértse és megbocsássa. Ez az én rövid hitvallásom. Rongyos-bál. A társadalmi bajok között kétségtelenül legnehezebben orvosolható a nyomor. Egyrészt azért, mert a szegénység, amely a nyomornak melegágya, évről-évre nagyobb arányokat ölt s ekként A „8Z1NÉRVÁRÁUA" TÁRCÁJA. Prolog. — írták : di\ Kovát» Ferencz és űr. Székely Farkas. — (A szinérváraljai szegénysorsu iskolás gyermekeket se- j gélyező egyesület í. évi január lé-iki bálján előadta; : Kora Aranka kisasszony.) Jó estét kívánok! íme! Körülnézek! Nagy örömmel látom, Hogy mint minden lélen, minden »rongyos [bálon,« I Összejöttünk újra, hogy adózzunk annak: Kit félve tisztelünk: Ínségnek, nyomornak! . . | Nyomorról beszélek! Pedig nem is régen, Mikor még a tavasz lengéit át a légen, Mikor örült szivünk a bő aratásnak, Mintha azt súgta von’ minden fa egymásnak: Oh! de szép ez a völgy, Istenem, de szép! Aki benne lakik boldog lehet e nép ! Ezt súgta az erdő minden bokra, fája! Ezt beszélte némán az erdő virága! . . . Erről dalolt lágyan füleniile dala. Boldogságról beszélt a kis patak habja ! . . . De elnmll a nyár, ősz! Lehullott a rózsa! Kietlen, kopár lett a kalászos róna! Nincsen már nefelejís! Patak pariján virág, Beköszöntőn hozzánk a zord téli világ! Erdő sűrűjében uincs már dalos madár, Zuzmarás völgy kalian leü az egész határ, Nyugszik a természet, mély csend honol benne, Mintha éiőhoitak temetője lenne! . . . De igy is gyönyörű, milyen Isteni szép! Oh ! de már nem mondom: boldog benne e nép! Tavaszszal, a nyáron, amikor bejártam, Csak az erdőt, mezői, virágait láltam! A csodás rámától nem láttam a képet, Nem sej lém a nyomort, ami ilt e népet Kinozza, csábítja a bűnre, a rosszra. A züilés csiráit közlük széjjel oszíja! Kicsiny, szurtos hajiék, ahogy bele léptem, Elfogult a szivem. Megesett a képen! Mintegy fel voll Írva homlokán a háznak, Odabent éheznek, nyomorognak, fáznak. Sápadt arczu özvegy, rongyokba takarva, Csecsemő' a karján, alig bírja karja! Körötte négy gyermek, anyját ránczigálja, Hogy már az éhséget tovább ki nem állja. De az anya gondtól sötétülő arcza: Próbálja biztatni: majd hoz az angyalka! Amint óit időzünk, vézna fiú jön be. Szeme a hidegtől mind a kettő könybe! Rongyos a ruhája, a csizmája laza, Messze az iskola, onnan siet haza . .. Öntésié melegét, mintegy neki adja, Amint átkarolja őt az édes anyja ... Megszólal a fiú: kedves, édes anyánk, Ha már nincsen ruhám, nincsen meleg tanyánk, Adj enni kenyeret, nagyon megéheztem, Tudod, tegnap óta, falatot sem ellem! Az anyja felsóhajt: Adnék édes kincsem, De mikor a háznál egy darabka sincsen! Óh! hogyha benézünk ezer ilyen házba; Nyomorog a szegény, kenyér nélkül fázva ! Mint a gazdag ember egyetlen leányát, Oly szépen ruházza mező a virágát... . Hej! szegény kis árvák, nekik nincs ruhájok ! Ezért jöitünk össze, hogy gondoljunk rajok! És ha rágondolok erre a szép tájra, Szomorú lesz szivem, szomorkodik fájva! Mii tavasz, nyár igér, nem adja meg a tél,
