Szinérváralja, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1910-12-27 / 52. szám

Szinérváralja, 1910.

December 28. — 52. szám.

Hetedik évfolyam.

«31

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ES SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér.

M E G J E L E N 1 K MIND E N K E D D E N.

Előfizetési felhivás.

Isten jóvoltából lapunk jelen szarná- | val bevégezlük hetedik évfolyamunkat.

Midőn t. előfizetőink becses támogatásáért hálás köszönetét mondunk, 1 ígérjük, hogy ezután is hűséggel és becsületesen fogjuk munkálni községünk i és vidékének minden igaz érdekeit.

Nagy és nehéz munkánkhoz a közönség anyagi és erkölcsi támogatását továbbra is kérjük.

Lapunk múlt számához utalványt mellékeltünk s kérjük az előfizetési dija- j kát azon mielőbb beküldeni.

Az előfizetési ár marad a régi:

Egész évre . 6.-— K.

Félévre . . 3.— K. Negyedévre . 1.50 K.

Az előfizetések szives megújítását ismételten kérve, mély tisztelettel maradtunk

Szinérváralján, 1910 dec. hó 22.

Ä „SZINÉRVÁRALJA“

szerkesztősége és kiadóhivatala. |

:

.......... ■■■-. - |

' . '

I

Számoljunk le!

(F.) Az idő kereke nem áll. Szédületes gyorsasággal halad előre s aki nyomdokát követni nem tudja, az ott marad az ut szélén, az árokban, elhagyva, elfedve. Por belepi, utszéli sár hemocskolja s a haladók léptei nyomán felzuduló szürke porfelhő

Felelős szerkesztő :

FÁBIÁN ISTVÁN.

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők.

= Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. =

még nyomait is eltünteti az utókor előtt. Haladás! Ez most a jelszó. S e jelszó alatt áll minden. Még az idő is mintha meggyorsította volna tempóját, úgy elszáguldott felettünk, hogy az ó-esztendőhöz még hozzá sem szokhattunk, már eljött fényes ragyogásával, ezernyi ezer reménységével az uj, a várakozásokkal teli, a várvavárt.

Mert bizony hiába mondja a régi jó latin közmondás:

»De mortuis nil nisi bene!«

»A halottakról vagy jót, vagy semmit!«

Az elmúlt esztendőről vajmi kevés jó dolgot mondhatunk, de annál több rosszat, annál több kellemetlent, annál több fájdalmasat.

Nem hagyott maga után siránkozó, fájdalmas, bánatos szíveket. Az elmúlt esztendőt nem sírja viaéza senki, eltávozása nem hagy fájdalmas nyomokat maga után, mert kevés örömet, sok bánatot, szomorúságot hagyott *nátra örökségül.

»Le roi est mórt, vive le roi!« Meghalt a király, éljen a király, mondja a kevésbbé érzékeny francia közmondás s vele mi is hangoztassuk vígan, felemelt fővel, szivünkben teli reménységgel:

Meghalt az ó-esztendő, éljen az uj esztendő!

S ahogy a jó kereskedő szokta, az év utolsó napján csináljunk mi is leltárt lelki áruraktárunkban. Vizsgáljuk meg azt, ha egy bíró valahogyan egy szép napon rovan- csolni akarná lelki jó és rósz tulajdonságainkat, vájjon activ avagy passiv mérleget nyerne-e el eredményül!? Tekintsünk az esztendő változásakor lelkünk mélyébe s bíráljuk el azt, hogy eleget tettünk-e egész esztendőben azoknak a kötelességeknek, melyek mindannyiunknak osztályrészül jutott? Nem hanyagoltuk el kötelességünket, nem játszottuk ki azokat a parancsokat, melyeket az erkölcs, melyeket a vallás törvényei ránk parancsolnak? Úgy sáfárkodtunk a lelkiekkel, ahogyan azt mint jó honpolgároknak, mint testvéreknek kötelessége? !

Ha a születendő esztendő első percében mindenki pőrére vetkőztetné lelkét s belepillantani merészelne abba, hogy szemügyre vegye a bent, történteket, óh akkor minő siránkozás, minő szomorú jajveszékelés hangzanék fel szerte ez országban, melyben a testvéri, a baráti, a rokoni marakodás képezi éltető lelkét, igazi elemét társadalmunknak.

Nem sáfárkodtunk jól azzal, mit a magasságos hatalmak reánk biztak. Nem tettük meg kötelességünket sem a vallás, sem az erkölcs parancsai szerint. A szegényt nyomorogni, az éhezőt éhezni, a didergőt fázni, a nyomorékot nyomorogni hagytuk. Nem törődtünk felebarátaink szerencsétlenségével, nem kerestük fel őket még csak vigasztaló szavunkkal sem bánatukban, nem nyújtottunk segitő kezet az elesetteknek. Egész esztendőben egyedül és csupán a saját személyünk kultuszának hódoltunk s azt eléghettük ki a lehetőség szerint.

A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA.

A titkok hazájából.

(Egy színész naplójából.)

— Irta: Szentpótery Tamás. —

— Nagyon jól ismertem III. Sándor cárt. Kitűnő ember volt, ha ugyan szabad azt mondanom egy cárról, hogy ember, közönséges ember, szakasztott mása önnek, nekem és valamennyiünknek. De mint császár is krünő ember volt, valóságos atyja népének és nagyon örven- dek, hogy önök párisink egy hidat is keresztel tek az ő nevére.

Merész volna az az állításom, hogy a cár barátom volt. Hanem számtalanszor tüntetett ki a legelőzékenyebb rokonszenvével. Egy ezüst cigarettaszelencém van tőle, amelyre nevem kezdő- beíüi azokkal a ritka kövekkel vannak kirakva, amelyek csakis az északi sark közelében levő helyen találhatók. Azonkívül egy gyufaszelencét is őrzök tőle, amely valami ismeretlen fémből készült s sajátságos szaga van. Ezek az emléktárgyak nem az értékességük miatt becsesek elöltem, hanem azért, mert a cár ajándékai, nemde ?

Akkoriban Oroszországban játszottam és 111. Sándor cár gyakran jött el, hogy engem jobb szerepeimben lásson, mert sokra becsülte sziuész- tehetségeniet. Oroszországban a szivekben éppen olyan ritkán mosolyog a napfény, mint. azokban a hóboritolt fenyőerdőkben, ahol a farkasok lanyáznak. Az emberek éppen olyan hidegek, mint aminő borongós, barátságtalan az a rideg kör, mely a Neva vizén terjed. Mégis mondhatom, hogy a cár, ha az én játékomat, hallotta, nem egyszer tapsolt hangosan, sőt lüntetőieg és jobbjával barátságos mosolylyal integetett le hozzám a színpadra A felvonás végén pedig páholyába hivatott, ahol kézszorilásával és hízelgő elismerésével halmozott el. De a színházon kivid is megengedte, hogy láthassam őf. Gyakran hivatott magához, hogy a véleményemet és tanácsomat kérje, természetesen csakis művészeti kérdésekben és ha ünnepséget rendezett a palotájában, a szini előadások vezetését mindig reám bízta.

Boldog, gazdag és hires voltam tehát; befolyásos barátaim dédelgettek és tenyerén hordozott a szerencse is. minden este azért imádkoztam az Egek urához, bárha a sorsom mindig ilyen maradna . . .

*

Az elbeszélő elhallgatott, szemeiből szomorúság tükröződött és miután kis ideig csönd volt, folytatta előadását:

— A szüleim nem éltek, nőtlen ember voltam, egész családom a húgom voH, egy elragadóan bájos, tizenhét éves leány, akinek vidámságtól és nyílt őszinteségtől ragyogó lelke volta napfény az én otthonomban. Abban a fullasztó csendben, amely a házam felé nehezedik, abban a mérhetetlen rendőri gyanakodásban nagyon ritka az ilyen őszinte lélek, mint az övé, amely nem retten vissza semmiféle gondolatnak a hangos kimondásától még olyanoknak a társaságában

sem, akiknek jelenléte egészen elnémítja az ajkakat és bezárja a lelket. Imádtam az én kis rebellisemet, de aggódtam is érte szüntelenül.

Egy napon, mikor hazatértem Moszkvából, ahol nehány vendégölőadásra voltam szerződtetve, a házamat üresen találtam; kél cselédem az előszobában ült és jajgatott.

— Hol a húgom? — kérdeztem.

— Oh uram — felelte az egyik, mert a másik sohasem beszélt — ők voltak itt .. . és elvitték a kisasszonyt a dajkával együtt... Isten legyen irgalmas iránta I

— Részeg vagy, vagy pedig bolond ! — kiáí- loUam szinte magamon kívül. Mi lelt? ... A kérdésemre felelj, hol van a húgom ?

Az öreg a magasba emelte dús szakállal benőtt arcát és igy felelt:

— Mondtam már neked ... ők voltak itt... és elhurcolták ... az ördög tudja hová!

— De miéri ? ! Miért . . . Valamit mondaniok kellett, ok nélkül csak nem hurcolták el .. . Nem mondták meg az okot ?

—■ Semmit sem mond'ak . . . Sohasem szóltak valamit. Mint a pokol kutyái, úgy jelennek meg... és ha elmentek, nem marad egyéb hátra, mint sírni.

— De hát ő a húgom! — kiáltoztam kétségbeesetten —■ ő csak szólt talán valamit . . . mondd . . . védelmezte magát legalább ? ,.. rájuk kiáltott-e, hogy a cár, ki nekem jó barátom, megbünteti őket?... Valamit okvetlenül mondania kellett . . . hát beszélj, beszélj! . . .

— Mit mondott volna? ... A kezeit tör-