Szinérváralja, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1910-11-29 / 48. szám

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. NyiUlér soronkint M fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN.

Felelős szerkesztő :

FÁBIÁN ISTVÁN.

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők.

= Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. =

A téli kabát.

(F.) Még be sem köszöntőit a hideg téli idő, a maga rideg szigorúságával s már itt is, ott is, ha szórványosan is még, olvashatunk kabátlopásokról s hasonló elszomorító históriákról. Hogy télen kabátokat aggatnak le a fogasokról, hogy vannak, kiket az Isten hidege megvesz s ebbeli elkeseredésükben a mások kabátjával igyekeznek a szigorú évszak kegyetlenségein enyhíteni, azon nem is csodálkozunk, de azt hisszük, hogy más sem. S nem is tartottuk volna érdemesnek, hogy külön cikkben foglalkozzunk vele. Az a kabát azonban, melynek eltulajdonításával e cikk született, nem sorozható a sablonos télikabátok közé, az a kabát megérdemli, hogy egy pár szóval megemlékezzünk róla s ha lehetséges, átadjuk az örök halhatatlanságnak, de mindeneseire az emlékezésnek.

A különös história pedig szól arról, hogy egy joggyakornok, igen, egy bírósági joggyakornok, megfeledkezve méltóságáról, képzettségéről, társadalmi állásáról, sőt diplomájáról, leakasztotta ugyanazon hivatal szolgájának, igenis a szolgájának télikabál- ját a fogasról s elvitte, hogy azt elzálogosítsa. Elzálogosítsa! Minő iszonyú. Az ur, ki parancsol, az ur, ki szellemi fensőbb- ségével uralkodik a szolga felett, az ur, ki minden tekintetben felette állónak tartja magát, leakasztja, ellopja a szolga télikabátját, hogy a saját nyomorát enyhíthesse a más kisebb nyomorával.

j

i

i

Oh, még nincsen vége az épületes históriának. Koránt sem! Most jön a tulaj- donképeni java. A joggyakornok szörnyű bűnét felfedték. A felette állóknak bejelentették s várták következményeit. S ime, amit talán el se hinnőnk, ha igaz nem volna. A joggyakornokot nem lökték a börtön sötét és szűk cellái közé. Oh nem. Hanem gyorsan, hogy a szegény szolga vaiamiképen lármát ne üthessen, kiváltották a télikabátot, az eltévelyedett joggyakornokot pedig visszaültették Íróasztalához, hogy folytassa a munkát és a nyomort ott, ahol elhagyta s ne jusson valamiképen a jövőben eszébe, hogy a korgó gyomor tanácsát megfogadja s úgy segítsen a maga baján, hogy azzal másnak bajt okozzon.

A joggyakornok nyomora?! Hát ilyen is van ? De van ám, még pedig igen cifra. Mert adjuk csak össze, mit is fizet az állam azért a representácionális állásért, melynek olyan egyszerű de jó hangzású nevet adtak »joggyakornok.« Hát legelsősorban adnak vagy ezer korona fizetést. Igenis ötszáz keményen pengő forintokat. No, nem egészen adják azt se ki. Nem keli megijedni. Abból is lefognak, holmi nyugdijakra, meg egyéb fityfenékért vagy 20%-ot, úgy, hogy ha jól megy, akkor vagy 33 forintok meg is ütik minden elsején szegény, munkában eldurvult markát. No már ebből, különösen nagyobb városokban ugyancsak úri módon lehet eléldegélni. Ez már tényleg olyan dotáció, melynél csak a

legnagyobb elvetemültség bátorodhatik ka- báttolvajlásra.

S lássátok kedves atyámfiai, ezért nem bántották azt a szegény, szerencsétlen, éhező joggyakornokot, aki leemelte a fogasról a szolga télikabátját, hogy hideg szobájába egyszer beíüthessen annak árából, meg hogy talán beszáradt gyomrát holmi meleg ételekkel felüdithesse. Innen a nagy humanizmus, hogy futni hagyták a nyomorultat s ezért nem keli mindjárt dicshimnuszt zengeni a jótevő felsőbségről, mely ime nem bántja az úri tolvajt, hanem megtéríti inkább a kárt — persze havi utólagos levonás reményében — semhogy bántani engedje a szerencsétlent.

S ezzel a télikabát szomorú históriájának vége szakad s mindenki levonhatja a tanulságot, vájjon milyen pályát válasz- szón, olyant, melynél az ember veszi téli- kabátját, avagy olyant, melynél az ember lop télikabátot?!

Templomszentelés.

Régi óbaja volt már községünk gör. kalb. val!ásu lakosainak, sőt mindnyájan vártuk, hogy az eihagyatottság külsejével szegényeskedő gör. kath. templom restauráltassék, mert ez a külső egyáltalán nem állott arányban sem a hivek áldozatkészségével, vagyoni helyzetével és nagy számával, sem a község folyton nagyobb mérvben emelkedő szépségével.

A templom már koránál fogva is megérett a megújításra. Alapköve 1866-ban tétetett le jelenlegi helyén, mely akkor Darvay-birtok volt. Felépítése 1882-ig húzódott s akkor szentelték

A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA.

Élők és halottak.

A Mediczi gróf abból a hajtásból származott, amely czimerén az öt félgömb mellett két fára akasztott buzogányt és a piros liliomot hordta. Palotája a Szent Kereszt templomának négyszögü terén állott. A Mediczi gróf automobilokba, lovakba és egy rejtélyes szőke szépségbe ölte a pénzét. Erről a szőke nőről azt mondták némelyek, hogy szakasztott mása a Tiziano Flórájának. A gróf mégis megunta az életét és agyában határozott formát öltött a halál elhatározása. Bizonytalan ideig várt, előkelőén, kényelmesen, mert úgyis mindegy volt, siet-e, vagy késik. Délutánonkint beteg unalommal nézte a Szent Kereszt templomának rózsaszínű és zöld márványnyal inkrusztált gót homlokát. Már rettenetesen utálta ismerős vonalait.

A Mediczi grófnak még utoljára nagyobb összegekre voit szüksége, mert patricziusi kötelességének iarloLta a szőke asszony jövőjének a biztosítását. Magánképtára egyik tapét-ajtója mögött ült, egy mesterséges repedésen át lesve a két embert, akik a képeit nézték. Az arczára pirt vont megalázó helyzete s hasonlóvá tette kémkedő őseihez. A két férfi nem sejthette a közellélét, de valami templomos áhitat azt parancsolta nekik, hogy féihangon beszéljenek. Egy angol ur volt a vevő, a másik a gróf megbízottja, egy műkereskedő a Lung Arnoi boltosok közül.

— Ruysdae! — moudta a műkereskedő és egy hideg, kék tónusu képre mutatott.

Az angol közel lépett a képhez és mosolygott.

Az ajtó mögött a gróf fölkapta a fejét. Dühössé tette a kereskedő szemtelensége. Egy közönséges kópia volt a nagy mester után . .. Leakasztották a falról s megfordították. Hátul a vászon barnába játszott, noha tegnapelőtt még teljesen fehér volt.

— Valódi, szavalta az ügynök.

Ki kellett venni a keretből. Egy darabon felszedték a vakráma szegeit is s a vevő felemelte a vásznat. Ott, ahol erősen oda volt szorítva a kerethez, ahol nem érte a barna befestés, szűz fehér volt a vászon.

A kereskedő kínosan mosolygott.

— Néha teljes jóhiszeműséggel léved az ember.

— Talán . . .

. . . Verrocchionak egy húsz czentiméter magas valódi reliefjére megállapodtak ötvenezer lírában. Azután egy fafestményt néztek. Arany, pármin és kék szín volt benne. Állítólag a Lorenzo Monaco iskolájából. Sok apró lyuk fúrta at a deszkát egyik sarkán.

— Mi ez, kérdezte az angol.

—. Szú Kissé megrongálták több mint ötszáz év alatt.

— Es csakugyan szúrágás volna ?

— Kétségkívül.

Egy roppant vékony, hajlékony drót került ki az angol tárczájából.

—- Meg fogjuk látni. Ha igazán azoknak az

apró férgeknek a foga tette, a tű elhajlik, mert ők ferdén rágnak utat. Ellenkező esetben finom emberi kezek működtek közre az antik látszat kedvéért.

Másfél óráig vizsgálta ezt a képet. Végül megkérdezte az árát. Kissé drágának tartotta s a harmadát ígérte. A kereskedő mindenféle kifogást talált s utoljára a Mediczi névvel hozakodott elő. Az angol ránézett, aztán ezt mondta neki:

— Ma már inkább mi vagyunk azok, akiket Mediczi fogalom alatt értenek, mint azok, akik viselik ezt a nevet. Mi, akik gyűjtünk, mi vagyunk a Medicziek, nem Ők, akik prédálják azt, amijök maradt. Megmondhatom magának, kik voltak az igaziak ebből a famíliából. Lorenzoék és Cosimoék, akik nem voltak még egészen arisztokraták, akik parvenük is voltak egy kicsit.. .

*

A Mediczi gróf hátrakulcsolt kézzel ment keresztül a hídon. Egy virágárustól nagy ibolya- csokrot vásárolt, kétszer-háromszor mély lélek- zeitel ivott az illatából, aztán beledobta a vízbe. Utána nézett és arra gondolt, hogy már úgyis mindegy minden. Otthon kényelmesebben elvégezhette volna, de most hívta valami. A kalapját levette a fejéről és a kora délutáni nap rásütött ritkuló hajára.

Várt. A sugarakban tompító íüz volt, amely belesütött az agyvelejébe. Kézzelfoghatóan, vastagon, durván hatoltak a fejébe. Nekilámasz- kodott a korlátnak; szédült és lihegett a fénynyel való szeretkezéstől. És most nem volt a hídon senki, most csodásán ragyogott az Arnó.