Szinérváralja, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1910-11-15 / 46. szám

(2) 46. szám.

SZINÉR VARALJ A

1910. November 15.

megnyugvással vesznek tudomást erről a törvényszéki tárgyalásról, mely további »működésökre« buzditólag fog hatni. Egy kraj- cáros, korlátolt számú példányokban megjelenő boulevard lapocska »szerkesztői« azt Írták egy tánciskola tulajdonos-nőjéről, hogy erkölcstelen üzemek folynak az iskolájában. Persze, ezzel rendkívül ártottak a hölgynek, akinek tisztességéhez szó sem fér. A törvényszék elitélte őket száz-száz korona pénzbírságra.

Száz korona! Egy sikerült revolver- stikli tízszer annyit hoz. Egy évi börtönt az ilyen gazembereknek, ha el akarjuk érni, hogy a kiszemelt áldozatnak becsülete ne legyen Csáky szalmája. Szegény koldus asszony, aki éhező gyermekei részére egy darabka kenyeret lop, félévig sinyli meg e bűnét a börtön nyirkos falai közt, ezek az élősködő, munkától irtózó haramiák meg száz korona birsággal szabadulnak. S akkor csodálkozzunk még azon, ha irgalmatlanul neki támadnak ólmos fegyverükkel mindenkinek, akinél pénzt szagolnak.

Alkohol.

Ha a szesz élvezetéről, sőt túlhajtott élvezetéről olvastunk rendesen az alsóbb néposztály mértéktelenségéről szólott a fáma. Azt kárhoztatták, kinek egyetlen s egyedüli élvezetet az ital tud nyújtani, mert többi élvezetétől a társadalmi rend s főleg vagyoni viszonyai már eleve kizárták. Ezek érdekében szólott fel a köz s ezeket óhajtotta védeni, oltalmazni ama szenvedély ellen, mely végső eredményében a romlásba, teljes erkölcsi és fizikai züllésbe vitte a kis embert, a tanulatlant, a műveletlent.

De ugylátszik a korszellem megváltozott. Ma már nem részeg lót napszámosok garázdálkodásáról olvashatunk, nem a napszámjukat kikapott munkások alkoholt elkábult fővel elkövetett bicskázásról, véres verekedésről számol be a rendőri krónika. Oh nem! Sokkal érdekesebb, a társadalom legelején álló egyedek alkoholizmusából származó büncselekedetek azok, melyek a nap szenzációját alkotják.

Egy főhadnagy annyira ment alkoholos szenvedélyében, hogy teljesen kivetkőzve emberi mivoltából, részeg fővel gyilkosságot követ el s ebben az állapotában, szinte öntudatlanul a leg- megalázóbb helyzetekbe kerül, az utca sarában hempereg s csak két napi szünetlen alvás után tér vissza öntudata s ébred rettenetes tettének következményeire. Utóvégre nem mondhatjuk, hogy különösen a vidéken a hadsereg képviselői valami különös szimpátiában állana a polgári

nultam, bár az együgyüségig boldog voltam, ha jelenlétemet észrevette.

Kedves, barátságos volt nővéreihez és én megbíztam őket, puhatolják ki Ízlését, hogy aszerint viselkedjem.

S igy mikor Alice azt vetette fel, hogy Dorothy nem szeretné a káposztát, azonnal beláttam, hogy valami radikális hibája lehet annak az ártatlan növénynek, és felhagytam a sürgetéssel, hogy ebédkor az asztalra kerüljön.

De borzasztóan kívántam a lucskoskáposztát és eljött a szerencsétlen nap, mikor a sors alkalmat adott, hogy vágyamat könnyen kielégíthettem.

Anyám és a lányok, a szakácsnőnek és szobalányoknak szabadságot adva, bevásárlási körutjokra indultak és én egyedül maradtam a komornyikkal, akit könnyű volt az útból eltávolítani.

Ekkor kimentem és egy nagy darab húst és káposztát vásároltam és a villásreggeli készítéséhez fogtam ; ami ha anyám tudomására jut vala, kétségbeejtette volna.

Mindent ügyesen elrendeztem; a tűz javában pattogott, a káposzta a hússal a fazékban főtt már, mikor csengettek ... Az ajtót kinyitva, ott állt előttem — Dorothy.

Rögtön elfelejtettem a káposztát és minden további habozás nélkül a szalonba vezettem. Attól féltem, ha Dorothy megtudja a nővéreim honnemlétét, visszafordul; de letette boáját, lelakosságnak, viszont azt sem állíthatjuk, hogy a tiszturakat annyira lebecsültük volna, hogy ilyen cselekedetek elkövetésére képeseknek hittük. Nem szó sincs róla. Mi a hadsereg képviselőit, ha a köztük uralkodó szellem el is üt a polgárság szellemétől. Ha ők nem tudják beleélni abba a szerepkörbe, mely tulajdonképen osztályrészül jutott nekik. Ha ők magukat valami kiváltságos, a polgárság felett toronymagasságnvira kiemelkedőknek is vélik, azért azt nem mertük volna sohasem feltételezni, hogy épen az ő soraikban pusztít legjobban az alkohol méreg, az ő keblükből származnak azok az áldozatok, melyek azután a társadalom szégyenkövévé növik ki magukat.

Bizonyos, sőt teljesen igazságos, hogy egynek a tettéből nem szabad az egész közt elitélni. Megengedjük, hogy egy főhadnagy embertelen s állatias cselekedetéből még nem mondhatunk ítéletet az egész tisztikar felett, de az is bizonyos, hogy a naiv, polgári közönség amúgy is csekély szinpatiáját bármily igazságtalan legyen is az, az ilyen események jobban felemésztik, mint a mennyit évtizedek lassú közeledése megteremthetett. Mert azok, kik magasan állanak, kik magukat nagyobbaknak tartják a többieknél, akik azt hiszik, hogy ők a társadalom vezetői, ők úsznak a felszínen, azoknak sokkal jobban kell magukra, de a közülök valóra ügyelniök, mint azoknak, kik szerényen meghúzódva társadalmi életünk szirtén, nem arrogálnak maguknak olyan tulajdonságokat melyekkel esetleg nem is bírnak.

Bizonyos, hogy az alkohol az emberi méltósággal, a józan öntudattal mindenkor hadilábon állott. Elvitázhatatían, hogy a szesz élvezete, különösen mértéken felül, megszűntet minden közösséget műveltség, kultúra s tudománynyal. De vájjon tekintheti műveltnek, tanultnak, kultur- embernek a társadalom azt, ki alkohol élvezetétől az utca sarában felreng, negyvennyolc órán keresztül öntudatlan állapotú s ez állapotában gyilkosságot követ el?! Nem, nem tekintheti ezeknek. De viszont mindig párhuzamot is von egyben azokkal, kiknek rendjéből az ilyen moral insanitok kikerülnek. Mentségül felhozzák szerelmi bánatát, hogy az italban keresett feledést tört szive fájdalmára. De hát ki meri azt állítani, hogy csak a tiszturak csalódnak szerelmükben. Ki állíthatja, hogy C3ak az ő szivük gyötrődik szerelmi bánatban, csak az ő lelkűk haldoklik lassú halállal egy nagy csalódás végső akkordja- képen?! A polgárember életében nem adódnak elő olyan intim tragédiák, melyek azután egész éleiét más irányba terelik, őt magát mindgrökre megőrölik?! Oh de mennyire s mégsem haliunk ekkora elzüllöttségről, ilyen állatias önmegfeled- kezésről.

Nem folytathatjuk tovább a szegedi főhadnagy esetéről való elmélkedést, mert végső eredményben olyan konklúziókra jutnánk, melyeket magunk sem helyeselnénk, de ítéletünket, mely egyben a polgári társadalom ítélete is, el nem hallgathatjuk s ez abban nyilvánul, hogy amely ember

húzta keztyüit és azt mondta, addig marad, mig jól fölmelegszik, kint hideg lévén.

Boldogságom éppen a hetedik égbe ragadt oly gyorsasággal, amivel csak egy szerelmes repülhet ; s ott maradtam mindaddig, miglen egy gyenge, de hamisítatlan szag el nem terjedt lassan, de biztosan az egész szobában . . .

Először számba sem vettem és reméltem, hogy Dorothy sem fogja észrevenni. Úgy is volt egy kis ideig, de aztán felkiáltott: »Káposztaszag 1«

»Talán a — a szomszédok,« — hebegtem kétségbeesve, elfelejtve, hogy uj házunk magában állott — s igy nem voltak oly közeli szomszédaink — »igen, a szomszédok főznek káposztát a lunch-hoz. Szoktak néha . . .«

»Lehet« mormogta Dorothy udvariasan. »De igazán úgy érzik, mintha a maguk káposztája lenne.«

»Oh, dehogy,« mondtam szemtelenül. »Mi nem csináltatunk káposztát.«

Szerettem volna, ha Dorothy még tovább marad, de attól is féltem, ha nem megy el, felfedezi titkomat

...

»Itthon vau a szakácsnőjük?« kérdé. »Nincs itthon,« felelém, nem értve meg kérdésének célját. »Egész napra szabadsága van, valamint a szobalányoknak is.«

»Hisz akkor igazán a legjobbkor jöttem« mondá Dorothy. »Biztosan káposztát hagyott a tűzhelyen. Kimegyek és megnézem.« Kétszer is szólásra nyitottam számat, hogy mindent megmagáról annyira meg tud felejtkezni, hogy az alkoholnak ily szörnyű áldozatává sülyed, az az ember nem csak magasabb társadalmi lény szerepére alkalmatlan, sőt méltatlan, hanem egyben méltatlan az »ember« elnevezésre is.

HÍREK.

Földes Béla orsz. képviselőnk legközelebb Nagybányán a Teleki-társaságban felolvasást fog tartani.

Köszönetét nyilvánította a szatmárvármegyei általános tanítóegyesület Ditrieh Mariska, férj. Ercsényi Istvánné, Irinyi Sándorné, Nagy Izabella, Óváry Juliska, néhai Vighné, Vida Emma tanítónőknek, illetve óvónőknek, továbbá Vigdorovics Jolánka volt gazdasági ismétlőiskolai növendéknek, amiért a »Tanítók Háza« felavatása alkalmából rendezett női kézimunkakiáilítás sikerét értékes munkáikkal emelni s azokat jótékonycélrr. ajándékozni méltóztattak.

Helyreigazítás. Lapunk múlt számában a bíróság palotájáról írván, a vállalkozó építész nevét nem helyesen közöltük, mert Jakabfy Imrét irtunk, holott a jeles építész Jakabfy Gábor.

Baleset. Súlyos baleset érte Péehy István vármegyei főjegyzőnek Loránd nevű kis fiát. Kiesett a kocsiból s a karját törte. A kis beteg állapota nem ád okot aggodalomra.

A Lendvay-szinház megnyitása Nagybányán,

Nagyszámú előkelő közönség gyűlt össze nov.

5-én, hogy díszelőadás keretében tanúja legyen a színház ünnepélyes megnyitásának. A műsor 1. pontjául Kerner Jenő ünnepi nyitányát játszotta el a kar WissmüLler M. dirigálásával. A nyitány, melyben a Kossuth-nóták motívumai vannak feldolgozva, a precíz előadásban nagy hatással volt a jelenlevőkre. Utána Szabadosné Végh Gizi szavalta el apródnak öltözve Égly Mihály igazi poétái vénával megirt szép Beköszöntőjét. Majd Benes Ilona jelent meg a színpadon, hogy Bévai Károlynák, a Teleki-társaság elnökének megjelenetezett, költői szépségekben gazdag Prologját előadja. A prolognak értékét növeli az, hogy ötletesen visz bele helyi vonatkozásokat, hatását pedig egészen kiegészítette a Nagybányát ábrázoló háttér s a Wiss- müller M. karmester zenei intelligenciáját dicsérő melodramatikus kisérő zene, mely a Himnusz fenséges melódiájával zárul. Ünnepi hangulatban, állva hallgatta meg a közönség nemzeti imánkat, együtt énekelve a színészekkel. A közönség a szerzőket piros, fehér, fekete (város színe) szalaggal díszített babérkoszorúval, az előadókat hasonlóan díszített csokorral és sok-sok tapssal ünnepelte. Hosszabb szünet után a Bánk-bán előadására került a sor, melyben a főbb szerepeket fővárosi művészek töltötték be, nevezetesen : Bakó László, (Bánk), Török Irma (Melinda), a Nemzeti Színház művészei, Tompa Kálmán

vallják, de mindkétszer cserben hagyott a bátorságom. Végre is követtem Dorothyt a konyhába.

A tűzhelyhez futott és levette a fedőt a fazékról, amelyben drága káposztám főtt.

Ha nagyságom megengedte volna, szívesen bebújtam volna a padló hasadékai közé és a szökésről gondolkoztam már, mikor Dorothy hangja visszatartott.

»Ezt a szakácsnő a maga villásregelijeként hagyta itt,» mondá. »Milyen nagyszerű; úgy szeretem a káposztát! Nálunk sohasem adják fel, mert mama nem tűrheti a szagát — mikor fő. Igazán nagyon önző, ha ezt a nagyszerű káposztát mind magának akarja megtartani. Ha ebben a percben meg nem hiv villásreggelire, úgy magam fogom magamat meghívni.«

És nem telt bele öt perc, Dorothy letette kalapját, kabátját és a szakácsnő nagy kötőjét magára vette. Együtt kutattuk fel a lisztet, sót, tejet és egyebeket.

»Jó tesz, ha az ajtókat gondosan becsukja« — mondá, mig körülnézett. »Mert igazán fogalmam sincs róla, mit szólna édesauyja, ha hazajövetelekor az egész ház tele lenne káposztaszaggal.«

Aztán, ez szintén Dorothy eszméje volt, a konyhaasztalra két személyre terítettem. Do»- rothynak figyelme mindenre kiterjedt, és kijelenté, hogy a lucskoskáposzta szaga nem talál a fényes ebédlőbe.

»És ugy-e« kérdé, jókedvtől ragyogva, »sok-