Szinérváralja, 1910 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1910-11-15 / 46. szám
Szinérváralia. 1910. November 15. — 46. szám. Hetedik* 4wfnl vám TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. ME Cl JELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő: FÁBIÁN ISTVÁN. Alapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Színét-váraljára küldendők. ' = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = Csáky szalmája. (F.) Az ó-korban akadt férfiú, aki honfitársainak hősiességét bebizonyitandó, kezét a tűzben elhamvasztotta. Később is gyakran látjuk fenséges példáját annak, hogy férfiak, de nők is becsületük kedvéért feláldozzák vagyonukat, testi épségüket sőt életüket .is. Ne sopánkodjunk, hogy hová tűntek el ezek^az idők? Mert nem tűntek el egészen. Romlottabb lett az emberiség, az igaz, feslettebbek az erkölcsök, de annyira mégsem sülyedtünk, hogy a mai realisztikus, főleg pedig materialista korban ne akadnának még olyanok, akik becsületük megóvásáért készek feláldozni mindenüket. Van még értéke a becsületnek. Bizonyítja ezt már az a körülmény is, hogy legalább annak külszínét óvakodnak a legtöbben fentartani. Hallgassátok meg csak az emberek beszédét, nem-e minden egyes szavukból fog-e nyílt, vagy többé-kevésbé burkolt alakban kiviláglani, mennyire büszkék a becsületükre. Kényesen vigyáznak, hogy valahogy rósz hírbe ne keveredjenek, de közben azért minden lelkifurdalás nélkül kíméletlenül gázolnak a mások becsületében. A mások becsülete — ez a Csáky szalmája, mely gazdátlanul hever a porban, amelyen, azt hiszik, büntetlenül szabad taposniok. Szomorú, hogy talán senki sincs, aki Szinérváralján nem Csáky szalmája. Minden korban akadtak emberek, kik másokról szívesen mondtak roszat. De nem azért haladt az emberiség óriási lépésekkel, hogy a roszhiszemü pletykát meghagyta volna ősi, kevésbé veszélyes alakjában. Bizony, sajnos, haladtunk mi ezen a téren is. Előbbi időben ugyanis csak a szomszédnak, nehány ismerősnek mondták el az emberek mindazt a rosszat, amit felebarátaikról tudtak, tudni vélték, vagy csak úgy rövid utón maguk költöttek. Legfeljebb, hogy nehány fogatlan kávés-néni fejtett ki szélesebb körű pletykát, rendesen nem valami súlyosabb következményekkel. Inkább csak olyan ártatlan traccsot produkáltak s produkálnak még ma is, mely legroszabb esetben harcol, de nem öl. Ma már gondoskodnak arról, hogy ez a munka — minek szépitgessük? a rágalom munkája — alaposabban végeztessék. Guten- ! berg zseniális találmányán, a modern, gyö- I nyörüen fejlett nyomdai technikán rátapadt a szégyenfolt, hogy vele az emberek legértékesebb kincsét, vtgy legalább legértékesebbnek vallott kincsét közprédává lehessen tenni. Csak el kell olvasni a fővárosi lapokat s megfigyelni, hány olyan hir találkozik bennök, melyek alkalmasak arra, hogy valakit megvetésnek tegyenek ki. A szigorúan, de igazságosan Ítélő erköicsbiró szemével kell ezeket a hireket megvizsgálni s arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy az említett hírek négy-ötödrésze olyan esetekre vonatkozik, melyek még semmiféle beigazolást nem nyertek. Ráfogják valakire, hogy csalt, tisztességtelenül járt el. Az újságok minden vizsgálódás nélkül, egyszerűen ieközlik a hirt, nem törődve azzal, hogy esetleg teljesen ártatlan embert hurcol meg. Az újság, akár a fővárosi, akár a vidéki, nehezen térhet ki ez elől. Neki az érdekes eseményeket regisztrálni kell. De mennyit szenved alatta az érdekelt, mennyi erkölcsi és anyagi kára származhat ebből! A tisztességes sajtó, melynek a dolog természeténél fogva nincs fizikai ideje, hogy a tényállást előbb alaposan megvizsgálhassa, amihez a rendőrségnek, bíróságnak sokszor hónapok, sőt évek is kellenek, siet helyreigazítani hibáját, mihelyt meggyőződött az igazságról. Főleg pedig féltve őrizkedik attól, hogy valakinek akár köny- nyelmüségből, akár pedig haszonleső szándékból rósz hírét költse. Nem úgy a sajtóparaziták. Ezek, felhasználva az egyeseknek a nyilvános rágalomtól való félelmét, egyszerűen megzsarolják őket fenyegetésekkel s ha ez célra nem vezet, a legfeketébb nyomdafestékkel. De hát csakugyan nem volna mód, hogy ezeket a modern kalózokat aljas garázdálkodásaiktól el lehetne riasztani? Dehogy is nem! Csak akarnia kellene a társadalomnak, a törvényhozásnak. A héten két ilyen gazfickó állt a törvényszék előtt. A sok száz vagy ezer többi büntetett előéletű kartársuk közül, akikből ez a két jeles firma kikerült, bizonyára A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Komikus leánykérés. Elbeszélés, melyben a lucskoskáposzta játsza a főszerepet. — Irta Una Hudson, angolból íorditotta: E. Bíró Irén. — Hol, mikor és hogyan szerezte atyám nagy vagyonát, az lényegtelen, az elbeszélést illetőleg. •— Sem vagyonunk pontos, számokban kifejezett nagyságát nem szükséges tudniok, de félreértések kikerülése végett, nehogy többszörös milliomosoknak gondoljanak, kijelentem, hogy vagyonunk nem tett ki egy egész kerek milliót. Anyám és a lányok a változott viszonyok közt úgy érezték magukat, mint hal a vízben. Egész nap boltokba jártak bevásárolni és éjjel azon töprengtek, hogy mit is vegyenek holnap. Azon is sokat vitatkoztunk, hogy hol is lenne a legjobb megtelepednünk. Végtére, atyám döntötte el a kérdést. »Dedamban éltünk sok éven át, mondá. És ha elég jó hely volt, mig szegények valánk, most, hogy gazdagok lettünk, legyünk mi is méltánylással Dedam iránt.« Ez eldönté a dolgot. Atyám csendes, nyugodt ember és nem beszél sokat; de ha valamit kimond, amellett megmarad. A hÁt, amit építettünk, idegessé tette volna az építészeket. Nem volt semmiféle ismert stylus szerint építve, volt benne mindenféle stylböi valami. A belső berendezés összhangban volt a kastély külsejével; mindenféle bútorokkal el volt látva, amit csak Japántól kezdve Londonig kapni lehetett. De minekünk tetszett és ez volt a fő- dolog. Bútoraink elrendezése azouban semmiség volt, azokkal a dolgokkal összehasonlítva, amiket uj állásunkat méltóképen betölteni akarváu, elkerülhetetlenül szükségeseknek tartottunk. Komornyikot szerződtettünk; nagy, magas, komoly férfi volt; és sohasem fogom elfelejteni, hogy megérkezésekor, milyen barátságosan fogadtam és segítettem le a felöltőjét, kalapját . . . Szakácsnőnk is volt, de teljesen franciásan főzött. Anyám és a lányok azt állították, hogy furcsa ételeit kedvelik és atyám szó nélkül evett meg mindent, amit eléje tettek, ha szerette, ha nem. Ami engem illet, én mielőtt még egy hónap eltelt volna, már ha csak rájok néztem is, gyűlöltem minden édes tésztát, pástétomot és hideg salátát. Elviseltem, mig bírtam szó nélkül, de végtére is egyszer megszokott, régi ebédet kértem. Szerettem volna, ha látták volna anyám és a lányok arcát. »Mit, főtt húst, lucskoskáposztát és tésztát az uj ebédlőben;« Egészen oda voltak a rémülettől. Megpróbáltam esrökbe juttatni a napokat, mikor a káposzta és főképen a lucskoskáposzta a legfontosabb fogás volt étrendünkben. »Mi a lucskoskáposztát« — mondá anyám, »nem azért ettük, mert kedveltük, hanem mert olcsó volt.« Ezt nem lehetett elvitatni. Káposztánk, nemcsak hogy olcsó volt, de majd semmibe sem került, a házunk mögötti kis kertben teremvén. Kétségkívül szívesebben termesztettünk volna mi is spárgát vagy paradicsomot, de kertünk csak a káposztatermelésre volt alkalmas és ahoz, hogy semmit se vessünk bele, igen szegények voltunk. »Igazán nagy kár« mondá Edith, hogy ez a Hugh nem tudja pórias ízlését levetkőzni!« ... »És ahoz mit szólnál,« szólt közbe Alice, »ha éppen akkor találna Dorothy Foster ide jönni, mikor a lucskoskáposzta van az asztalunkon ?« Fosterék nemrég jöttek kis városunkba és oly igazi előkelőséggel birtak, mint amennyire utánzott volt a mienk. Esetről-esetre sejtettem, hogy sokszor tettünk olyat, amit nem kellett volna; és viszont: sok mindent elmulasztattunk, amit tennünk kellett volna; de mig Dorothy- val nem találkoztam, nem éreztem annyira tökéletlenségünket. Dorothy kicsiny termetű, édes lány volt és oly szép, mint a mondabeli drezdai pásztorlány, és hozzáviszonyitva, minden más lány igen nagynak, darabosnak látszott. Edith és Alice pirulás nélkül utánozták kalapjait, ruháit és modorát, bár ez utóbbi, meg kell vallanom, nem valami jól sikerült nekik. Nagyon szerették volna, ha Dorothyt veszem el feleségül és ezt, én magam is óhajtottam; de nem voltam elég képzelődő, hogy egy percig is arra gondoltam volna, miszerint Dorothy szívesen veszi közeledésemet s igy a háttérbe vo-
