Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)

1909-06-08 / 22. szám

Hatodik évfolyam.

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN.

Felelős szerkesztő :

FÁBIÁN ISTVÁN.

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Színérváraljára küldendők.

= Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. =

A kultúra terjesztői.

Nem vagyunk barátjai a külföldi minták máj omlásának, különösen amikor ezek a minták hazai sajátos viszonyainkba csakis nemzeti jellegünk kisebb-nagyobb megsértése nélkül alig illesztethetők bele. Amiből azonban nem következik, hogy a külföldi jó példán nem volna szabad okolnunk.

Minden birodalmi német büszkén vallja, hogy hazája előrehaladt kultúráját népiskolai tanítóinak köszönheti. Nálunk az elemi iskola tanerői minden kitűnőségük mellett sem vindikálhatják maguknak az érdemet azért, amit a kuliura terén elértünk. Itt az érdem oroszlánrésze a tanároké, első sorban a középiskolai tanároké. Mert bár a legtöbb elemi iskolai tanító jól megveti a talajt, a művelődés épületét mégis csak a tanárok emelik fel a jól elkészített alapon.

Azokról az érdemes férfiakról fog e sorokban szó esni, kik lankadatlan buzgalommal magas műveltséggel és szakértelemmel fáradoznak egy a modern kultúra magaslatán álló ifjú Magyarország felneveléséről. Azokról a férfiakról, kikre mindig ujabb-ujabb kötelességeket tukmálnak, viszont gondoskodnak arról, hogy e kötelességek teljesítéséért járó anyagi elismerés valahogyan túl ne terhelje őket, nehogy a túlságos élvezetek hatása alatt összeros- kadjanak.

Az orosz »apuska« is igy szokott sok millió éhes fiával bánni — nem engedi, hogy túlterheljék a gyomrukat, mert tudvalevőleg a legtöbb betegség oka az elrontott gyomor. Nehezünkre esik, hogy a szellemi munkások legelőkelőbbjeiről — a tanárokról, — kiket nemes hivatása a legideálisabb világfelfogásra predesztinál,gyomrukra való vonatkozással beszéljünk. De biz

— mi tűrés — tagadás, a tanárok megélhetéséhez szükséges mindennapi kenyér körül baj van; nagy baj —alig kerül meg.

Nincs az a munkálkodó osztály, amelynek tagjai a drágaság következtében megváltozott viszonyok mellett helyzetét, legalább látszólag, meg ne javította volna. Látszólag azért, mert a jobb fizetés dacára az aránytalanul nagyobb drágulás még mindig súlyosabbá teszi a megélhetést, mint annakelőtte. Hogy járnak még hát azok, akiknek jövedelme időközben nem szaporodott? A tanárokra kell tekintenünk, hogy ezt megtudjuk.

Ezeknek évről-évre, sőt mondhatnók évtizedről évtizedre kijár a fizetésjavitás Ígéretben, amelyet azonban felváltani semmiféle szükségleti cikket szállító sem hajlandó. Becses kulturmunkájukat minden müveit ember és a felettes hatóságuk is, a legnagyobb erkölcsi elismerésben részesíti. Hogy azonban a munkálkodó elme hüvelye nem más, mint fizikai test, melyet közönséges aérral nem lehet táplálni — belátni nem akarják. A tanár, aki megfelelő társadalmi állást tölt be, akitől a társadalom kérlelheti énül követeli, hogy rangjához méltóan öltözködjék, viselkedjék és lakjon

— ne lakjon jól. A társadalmi követelmények szabják meg költekezésének mértékét, a társadalom azonban az érette fáradozó- nak nem adja meg erre a módot.

De ime! Hiszen egészen megfeledkezünk arról, hogy a közoktatásügyi miniszter már »rendezte« is a tanárok fizetését, sőt az ehhez szükséges kiadási többletet már felvette a jövő évi költségvetésbe.

Nos hát, éppen ez az úgynevezett »rendezés« teszi újra aktuálissá a tanárok égető bajait. Ez a rendezés, mely a sok rendbeli Ígéretnek akar beváltása lenni, nem egyéb szemfényvesztésnél. Ahelyett, hogy a tanároknak a régóta bízvást remélt megélhetést biztosítaná, szaporítja a kötelességeiket és ezer tanár közül csak harmincnak nyújt valamelyest kedvezőbb helyzetre való kilátást, mint a milyenben most sínylődnek.

Nyilvánvaló ezekből, hogy a hivatalnok intelligencia creme-jét olyan fegyverek használatára akarják kényszeríteni, melyeket eleddig csak a proletárius kézmunkásai használtak. Vagyis ama temérdek millió, melyet egyébként kulturális célokra fordítunk, minden egyébre jók, csak arra nem, hogy a kultúra igazi terjesztőinek létfen- tartását biztosítani lehessen.

Vájjon mit szólnának ehhez a népiskolai tanítóik kulturmunkájára oly büszke németek, kik a műveltség terén bizonyára nem utolsó helyet foglalnak el?

Minő erő, minő hatalom kellene ahhoz, hogy a kultúra zászlóvivőinek leikéből az utolsó csepp idealizmust ki ne öljék ? Vagy okvetlenül bele kell rohannunk abba a veszélybe, amely következményeiben szinte beláthatatlan, mert nemcsak a tanári kart, hanem ifjúságunk energiáját és jövőben való bizalmát is megrendíti.

Csak egy megcáfolhatatlan tényt akarunk leszögezni s ez az, hogy akitől valamit kívánunk, annak a legelemibb méltáA „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA.

A meglepetés.

— Német humoreszk. —

Mint a galamb a párjával élhetett volna Péter gazda a feleségével, a piros-pozsgás arczu Lizivel, ha a Lizinek nem lett volna olyan veszedelmes, veszekedő szája és ha Péter gazda olykor-olykor korábban tudott volna hazakerülni a korcsmából.

így azonban minden héten néhányszor zivataros napok voltak Péter gazdáéknál, bár Péter nagyon türelmes, hidegvérű ember volt és szót sem válaszolt felesége hangos kifaka- dásaira, amelyek csaknem a szomszéd faluba elhallatszottak.

Egyszer azonban a végsőig vitte az asz- szony és Pétert elhagyta türelme. Amint a szitkok egyre jobban hullottak fejére. Péter szép lassan az ágy alá nyúlt, kihúzott alóla egy szöges papucsot és azt az asszonyhoz vágta. Péter gazda épen nem volt gyakarlott a dobásban és egyes ablaktáblákon kívül életében még mit sem talált el, de most épen az orrát találta el feleségének.

Lizinek ugyan meglehetős orra volt, de az egy szöges paraszt-papucs részére még sem volt berendezve. Lizi vérezni kezdett és torkasza- kadtából kiabált segítségért, majd pedig az utójára futott.

Épen csendőrjárat haladt végig az utczán, mely a szomszéd községhez tartozott. Lizi sírva mondta el az esetet az őrsvezetőnek és követelte tőle, hogy férjét megkötözve és megbilincselve azonnal vigyék el, zárják tömlöczbe, mert ő gyilkossal nem marad egy födél alatt.

Az asszony kérését ugyan nem teljesítette az őrsvezető, de megígérte, hogy az esetről azonnal jelentést fog tenni és férjét a bíróság majd megidézi.

Tényleg, nem telt bele nagy idő és Péter gazda idézést kapott a bíróságtól, mely a szomszéd városban volt. Péter fogta magát és vasárnap átgyalogolt a városba. Szerencsére nehány korcsma is útba esett, a hova Péter sorra bement, hogy egy kis bátorságot szedjen magába. így aztán mire a biró elé jutott, teljesen elázott. A biró alaposan leszidta Pétert, aki kékült-zöldült, görcsösen kapaszkodott bele egy székbe és már előre félt, hogy milyen kemény büntetést fog a biró rásózni.

Lizi asszonynak is rossz napja volt odahaza. Most már bánta, hogy urát ilyen meggondolatlanul feljelentette. Egész éjjel a szemét sem tudta lehunyni és aggódva figyelt, hogy mikor jön haza ura. Péter azonban csak harmadnap délben érkezett meg, szörnyűséges állapotban. Teljesen meg volt törve és szomorúan csüggesztette le fejét. Valóban szánalomra- méltóan nézett ki. Péter lassú, szaggatott, panaszos hangon beszélni kezdett. Őt, szerencsétlen embert, sötét, nyirkos börtönbe vetették,

mely kígyókkal, patkányokkal és bőregerekkel volt tele. Negyvennyolcz órát kellett volna ülnie, de minthogy a szenvedésektől már másnap félig halott volt, a börtönigazgató megengedte neki, hogy büntetésének hátralévő részét a másik vasárnap tölthesse ki, hogy félelmét és szenvedéseit addigra kipihenje.

Aztán Péter gazda ágyba feküdt és két nap, két éjjel folyton feküdt és nyögött, any- nyira megviselte a börtön.

Ez e hét minden veszekedés nélkül, csöndesen telt el Péteréknél. Lizi hangtalanul járkált a szobában és nagyon gyakran törölgette szemeit köténye sarkával. Péter gazda egész nap egyébről sem beszélt, mint a börtönbeli szenvedéseiről.

Lizit nagyon meghatották urának szenvedései. Es ha elgondolta, hogy Péternek vasárnap ismét el kell menni egy napi áristomba, a szive összeszorult és elhatározta, hogy véget vet ennek a kínos állapotnak.

Szombaton azt mondta urának, hogy beteg testvérét megy meglátogatni a szomszéd faluba. Igazában azonban a szomszéd városba ment át, a bíróhoz, hogy férje hátralévő büntetésének elengedését kérje. A biró nagy szemeket meresztett, mikor a siró asszony a sötét, nyirkos, patkányokkal és kígyókkal telt börtönről beszélt. De aztán, mintha világos lett volna előtte a helyzet.

— Jó asszony — szólt a biró — ha már