Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)
1909-03-30 / 13. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Hatodik évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = Kikelet. (F.) S ha még oly hosszú volt a lél, eljött a tavasz, rózsás leheletével, sugárzó fényével, napsugaras melegével. Szinte végnélkülinek látszott a hideg, könyörtelen időjárás, már már minden remény kiveszett a szivekből, azt hittük, hogy az örök hó és fagy korszaka következett el, mikor végre mégis csak kisütött az aranyos napsugár s félénken, reszketően, de uj reményi fakasztott rügyevesztetl, bimbőllan fáján az emberi reménytelenségnek. Itt a tavasz, a kikelet! Zuzmarás pá- rázatával messze tűnt télapó s hosszas itt tartózkodásának már csupán az a sok kár és anyagi veszteség jelzi nyomait. A sugárzó napfény az emberek sötét kétségét is oszlatni kezdi. Mint a hirtelen olvadó jégcsap, épen úgy az emberi szivek is engednek koros lethargiájokból s ujjongó lélekkel, uj erővel látnak hozzá annak a küzdelemnek, mely elébök tárul s melynek legyőzése mindnyájunk elsőrendű érdeke. A hivatalos tavasz beköszöntével mintha a sziveket rettegtető háború veszélye is elvonulóban lenne. A nemzetközi feszültség engedett s az aggódó anyák, szerető hitvesek, ragaszkodó testvéri keblek köny- nyebben lélegzenek fel, hiszen a fojtogató hurok szorongatása elmúlt s vidámabb jövővel kecsegtet minden. Itt a kikelet. Madárdaltól, vidám esi- ripeléstől hangos a táj. A föld termékeny párákat lehel ki magából, minden az ujra- kelő élet, a lét, a teremtés erejét sugározza. S mi is ujult erővel, lankadatlan buzgalommal folytatjuk tanításainkat. Nem szűnünk meg a jót dicsérni, korholni a gonoszt. Kiemelni azt, a mi érdemünkre válik s gáncsolni a hibákat, melyek oly tetézve találhatók nemzetünkben. S ha a szigorú tél el is költözött a mindenséget magába ölelő iNrvánába, a mi szigorú felügyeletünk nem enged keménységéből, mert csakis az éber ellenőrzés, a hozzáférhetetlen kritika ereje tudja helyes mederbe terelni társadalmi életünket s tudja kellő formái közé kényszeríteni azokat a lázadozó elemeket, a melyekkel egész társadalmi életünk telítve van. Uj tavasz, uj élet int a jövőben. A nehéz terhektől sanyargatott társadalom segélyforrások után tekint. A nehéz megélhetési viszonyok, a súlyos társadalmi meg- terheltetések annyira igénybe veszik embertársaink gondolkozását, minden ténykedését, hogy mindazok a kérdések, melyek ilyenkor előtérbe nyomulnak, szinte bizonyosra vehető, nem oldhatók meg oly módon, hogy az mindnyájunkat kellőképen kielégíthessen. De uj tavasz, virágzó kikelet örvendeztet bennünket. A mi gáncs, a mi korholandó társadalmi életünkben tapasztalható, mindaz elmulhatik. Eltávozik körünkből, mint egy rossz álom s rügyfakasztó tavaszi napsugártól éltető erő sarjuzik ki mindabból, amit most lekicsinylőnk, aminek léteiéhez oly kevés reményt fűztünk. Elmúlt a tél s vele minden sötét gondolat. A világosság elűzi az árnyakat s bizalmat gerjeszt még azokban is, kik minden reményüket elvesztették a jövőt illetőleg. Megjött a kikelet s egy szebb jövő eljövetelében vetett reménységünk uj bimbót fakaszt! A rügyfuró bogarak irtása. A gyümölcstermelők igen jól ismerik az ta jelenséget, bogy tavasszal az almafa némely bimbója nem nyílik ki tökéletesen, hanem a széleikkel egymáshoz tapadt szirmok egy tokot alkotnak, megbámulnák és elszáradnak. Végre pedig lehullanak. A körtefán tavasszal hasonlókép gyakori egy másik jelenség, a t. i., hogy a rügyek némelyike nem fakad ki, hanem mind jobban összeszáradva tönkre megy; ezt az utóbbit a gazda — ha csak a baj nem igen nagy — már nem oly szembeötlők, mint az elhervadt barna bimbók. Az ilyen tönkrement almabimbót vagy körterügyet felbontva, belsejében egy jókora rizs- kásaszem nagyságú lábatlan pondrót találunk, amely nem egyéb, mint a rügyfuró bogár lárvája s a kár okozója. Ez a lárva a rügyben, illetőleg a bimbóban később bábbá alakul, mely már nem táplálkozik; a bábból pedig a bogár fejlődik ki. A körterügyből és almabimbóból kibújó bogár azonban nem egyforma, almabimbőban az almarügyfuró, a körterügyben a körterügyfuró fejlődik ki. Az almarügyfuró jókora almamag nagyságú bogár; fejének eleje előrefelé igen megnyúlt, hosszúsága (fejének nyúlt része u. n. ormánya nélkül) negyedfél miliméter. Színe vöröses barna a szárnyfedő végében egy-egy világosabb harán- tos sáv van s ez a sáv mindkétfelől összevéve egy V alakú szögletet alkot. A harántsáv feke- tés színnel és több kiemelkedő fehér szőrcsomóval van összenőve. A körterügyfuró az előbbihez nagyon haA „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. A fehér kokárda. Irta: Konkoly Ferenc. Háborús hírekkel volt teli a világ. Az emberek egymás kezéből kapkodták ki az újságokat. Mindenki falta a betűket. Hogyne, hiszen élet és halálról volt szó. Arról, hogy nemzetközi háború veszélyes réme kisértett minden lépten, nyomon. Az egymást ijjesztő emberek azonban még sem hittek komolyan a háborúban. Ha teli beszélték is egymás fejét a háború kikerülhetet- lenségének tényével, magukban jót mulattak embertársaik hiszékenységén, mert jó maguk egy fikarnyit sem hittek el abból, amit szörnyű nagyképűséggel másoknak beadtak. S mégis! Amitől az emberek annyira rettegtek, amit teljesen kizártnak tartottak, az bekövetkezett. A háború összes iszonyataival kitört. A halál csontos ujjaival végigsimitotta az emberek tüzes homlokát s abban a perezben viaszsárgává fagyott azon minden érzelem. A halál lehellete száguldott végig az országon. A katonák, a behívott tartalékosoktól kiegészítve hosszú sorban vonultak végig az utcákon. Dübörgő társzekerek, ágyuk riasztó robaja nyelt el minden egyéb hangot. Mars hadisten uralkodott mindenek felett. Szamossy Ernő még elölte való napon évődve mondotta mennyasszonyának Zsarnay Lillynek: — Most már bizonyos, hogy kitör a háború s akkor itt kell hogy hagyjalak . . . Talán örökre... S bensőjében megelégedett mosolylyal látta a hatást, mit Lillikére gyakorolt, de jó magában egy szót sem hitt a háború kitörésének lehetőségében, Mikor másnap délben hazajött hivatalából, majd a földre zuhant ijjedt dermedtségében. Az Íróasztalán fehér papírlap feküdt. A katonai behívó parancs, melyben meghagyják, hogy 24 órán belül állomáshelyén jelentkezzék. Az alső percbeu azt sem tudta, hogy mit kezdjen, mihez fogjon. Mintha agy veleje kiszáradt volna, egyetlen józan gondolatnak sem volt ura. Ott állt kezében a fehér papírlappal s inig szemeit mereven annak tartalmára függesztette, gondolataival már száz mértföldnyire előre száguldott. Ott látta magát a zegzugos összevissza taposott csatatéren száz sebből vérezve, elhagyatottan, felette éhes varjak károgva keringtek ... Majd felocsúdott merevségéből. Mint a kilőtt nyíl repült mennyasszouyához. Fakó arczán az elmúlás, a vég érzete látszott. Mindenki leolvasta arczárói a hióbhirt. A máskor vig, csapongó kedélyű fiú most egyszerre a másik szélsőségbe csapott át s gyerekes romantikával erősítgelte, hogy ő érzi, hogy ebből a háborúból ő nékie nincsen visszatérése. Hiába vigasztalták, hiába sorolták elő neki a statisztikai adatokat a háborúban való halálozásokról, nem lehetett eltéríteni attól a gondolattól, hogy ő a csatatéren marad. Mindent elrendezett. Még végrendeletéről sem feledkezett meg, noha mindenki kinevette kishitűségéért. Pompásan feszült rajta a tüzértiszti uniformis. Békésebb időkben ő sem maradt volna adós azoknak a tüzes pillantásoknak, melyeket jártában keltében az asszonyok reá lövettek. Most azonban minden gondolata a halálé volt, abba összpontosult ideges agyának minden funkciója. Együtt volt egész délután jegyesével. Elsorolta százszor, ezerszer azokat a gyönyörű álmokat, melyeket mátkaságuk rövid idejében oly aranyosra szövögettek s mélabus arckifejezéssel erősitgette, hogy azok immár szertefoszlottak, nem valósulnak meg sohasem. Lillike minden erejét megfeszítette, hogy vigasztalni próbálja kétségbeesett vőlegényét, de minden igyekezete kárba veszett. S noha ő maga is igen rászorult volna a vigaszra, erősnek mutatta reménységét. Lassan lassan beállta szürkület. A szobában misztikus sötétség terpeszkedett. A kandaló színes üvegein keresztül hatoló fény világította meg csupán a szobát. S ott ültek a pamlagon. Kar karba fűzve egymásba elmerülve, szótlanul tekintettek egymásra. Szivük együtt dobogott, mint harmonikus egész. Minden szerelmük ott vibrált szemükben s a kezek továbbították a magnetikus fluidumot, Ernő is elfelejtette e pillanatban minden nyomorúságát. El a háborút minden rettenetéivel. Rossz sejtelmeit, előérzetét. Ott csüngött tekintete Lillike átszellemült arcán, csillogó szemén, pihegő kebelén.
