Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)

1908-05-05 / 19. szám

f ' '\ I 90?; V G Szinérváralja, 1908. május 5. — 19. szám. Ötödik évfolyam. SZINERTiRALJA r r TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ES SZÉPIRODALMI HETILAP. F.lőfizetési árak : Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. Megj elenik rainden kedden. Józan munka boldogít. Kevés ember van manapság hazánk­ban, aki helyzetével, sorsával teljesen meg volna elégedve. Mindenki többet akarna a földi javakból, örömökből, s minél keve­sebbet a munkából. Ezért hangzik aztán a panasz a fennálló jogrend, a különböző intézmények, a művelődési, gazdasági, ipari és kereskedelmi viszonyok mostohasága ellen. De hát jogos-e a panasz ? Annyira rosszak nálunk a közállapotok, hogy ezek­kel szemben nincs más orvosságunk, mint a panaszkodás, rombolás és ezen vérrel szerzett ezer éves szép hazánknak hűtlen elhagyása ? Hiszen hazánk és nemzetünk története azt bizonyítja, hogy láttunk mi már a mos­taniaknál sokkal nehezebb napokat is, de azért mégsem csüggedtünk, mégsem vesz­tünk el, sőt mint a pálma, saját terhűnk alatt erősödtünk. Hiszen ma sem szül gyáva nyulat Nubia párduca; ma is áldással áraszt­ják el gyermekeit e tejjel és mézzel folyó drága föld. Miért hát a panasz ajkunkon, miért a keserűség szivünkben ? Miért vár­ja mástól, valami csudától helyzetünk ja­vítását, mikor az egészen a mi hatalmunk­ban van. És még sem állunk ott, ahol állhat­nánk és ahol állanunk kellene, nem, mert a magyar ősi bűne a széthúzás, a közö­nyösség és a könnyű élet után való erő­szakos törekvés átokként nehezedik minden intézményeinkre. Összetartani a jóban, a haza védelmében és felvirágoztatásában; Felelős szerkesztő és laptulajdonos: IF'.A.IQI-ÁJXr ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizétési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztősé­géhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. tenni és pedig okvetlenül, nemcsak ma­gunkért, hanem a közért, az emberiség boldogitásáért; kevesebbet éhezni és töb­bet dolgozni; aki ezekre megtanitná a ma­gyart, az lenne e hazának második meg­alapítója. Mivel hazánk mezőgazdasággal foglalkozó állam lévén, legnagyobb részben földmivelő elemmel bir, nagyon természe­tes, hogy leginkább ennek a népnek sorsa érdekli mindazokat, kiket hazánk és nem­zetünk jövője érdekel. Ez az osztály — mint egy hires nem- zetgazdász mondja — a nemzet fájának gyökere. A korona virágai, levelei és ágai, sőt maga a törzs is elhalhat, de ha a gyö­kérzet egészséges, ezek ismét megifjodhat- nak. Ámhol a gyökér nem sokat ér, ott az egész fa is tönkre megy. Örömünkre szol­gálhat azonban, hogy hazánk nehány kiváló embere — megértve az idők jelét — áldá­sos mozgalmat indított meg annak a nép­nek megmentése érdekében, melyet eddig tanítottak ingyen a népiskolában az életben szükséges tudományokra, adtak ingyen neki egyéni szabadságot és jogokat, de mind­ezekkel mindmegannyi éles késsel csak ön­magát pusztította, mevi srra- nem nevelte senki, hogy ezen kincseket miként értéke­sítse nemcsak a maga, hanem a hazája javára is. A hitelszövetkezeti eszme pártolását és terjesztését értjük az áldásos mozgalom alatt, mely eszme már nemcsak megfogant, hanem mint egy életerős, terebélyes fa ki­terjeszti immár lombjait egész hazánkra, virágot nyitva és gyümölcsöt érlelve az alája gyülekező tagok számára. Bizonyára sokféle üdvös hatása van a hitelszövetkezet működésének, de csak azt említjük fel, hogy rendre, takarékosságra szoktatja a népet s előmozdítja a társa­dalmi osztályok között való békességet. Rend a lelke mindennek! Ezt tartja a közmondás. És nagyon helyesen. Mert ahol rend nincs, ott nincs előmenetel, nincs megelégedés; a rend ellenben a boldogu­láshoz, a megelégedéshez vezet. Csakhogy a rendszeretet nem születik ám az ember­rel, mint a költői tehetség, erre őt nevelni kell. Nevelnünk kell a népet s ha azt akarjuk, hogy időben és munkában rend­hez szokjék és ez által előre haladjon. Mert mi az oka a köznép hátramaradott- ságának különösen az anyagi téren ? Az, hogy nem akkor és nem úgy teljesiti köte­lességeit, amikor és ahogyan kellene. Meg történik úgyis gyakran, hogy amit tavasz­ban kellene elvégeznie, a nyárra halasztja, amit pedig nyárhan kellene tennie, azt őszre bízza, mig egyszer aztán megérkezik a kietlen tél, amikor takarítani többé nem lehet. Es ha adósságot csinál, ha kölcsönt vesz föl, ezzel se bán'P rendesen s ,rTy aztán nem fogy a tartozás, sőt ellenkező­leg, szaporodik a kamat, nyakába szakad a pör, a fizetség, a nyomorúság. De mit törődik ezzel az uzsorás? Neki csak pénz kell, a többi mellékes. A hitelszövetkezet azonban nem csupán pénzzel és pénzért, hanem erkölcsi eszközökkel, morális célok­ért is dolgozik, amennyiben nemcsak kise­gíti a szegény embert a szükségből, hanem neveli is arra, hogy a rendet mindenkor és SZINÉRVÁRALJA TÁRCÁJA. Összeomlás. Szilágyi Ferenc költeménye. Megjöttem, vége. Fönt, bus ormokon A haldokló nap vére hömpölyög S az éj, a komoly, hallgatag, örök, Itt lennt a völgyben minden gyászba van . . . ... Fáradt vagyok. Nagy hunyó messzeségen Búcsúzva fut végig tekintetem, Csak egyszer még, s aztán, nos, hát legyen, Befordulok a keskeny sziklarésen, Megdöngetem az ős, mohos kaput; Fogadj be sátán, véget ért az ut. Uj harcok jöttét félve rettegem, Karom elernyedt, inam lankadóba : De benn poklodnak kénköves kohója Nyugodni hi, csábitón, melegen. Győztél, nagyúri . . Gyáván meghódolok, Ki egykoron gőggel tagadtalak, Elösmerem örök hatalmadat, S szolgád leszek, kerítő zsoldosod. Nincs vágyam többet, hivságos, kevély, A tarka álmok im fakóra válnak, Körülölelnek fekete, nagy árnyak S utánam törtet, fojtogat az éj. És minden zug, minden odú feléled Ezernyi rém mohón reám mered, Parázsló, izzó, villanó szemek Zöld lobbanással nyomdokon kisérnek, Fojtott kacaj rikolt a völgyön át, Fogadj be Sátán, nem bírom tovább! r Ébredés. Mikor a vonat megállt a kis tiroli állomá­son, a két ferencrendi szerzetes abbahagyta az imádkozást s bosszúsan néztek össze, amikor a kalauz kinyitotta a kocsi ajtaját. Karcsú, egészen fiatal lány volt az uj uti- társ. Divatját múlta, formátlan szabású utiruhá- ban, kopott szalmakalappal a fején. Első pilla­natra meglátszott rajta, hogy egyike azon számos szürke kis pillangóknak, akik belekeveredni kény­telenek a rohanó emberáradat kavargó forgata­gába, a kenyér utáni küzdelembe. A leány leült a sarokba és kinézett az ablakon. Az erdőboritotta zöld hegyek, az apró fal­vak szédítő sebessséggel tűntek fel, hogy a má­sik pillanatban újból eltűnjenek s a lány arca mind komorábbá vált és nagy csöppek szivá­rogtak elő barna szeméből. Elfordult az ablaktól s könyvet vett elő, olvasni próbált. De csak lapozgatott benne, nem érdekelte. Végre unottan félre dobta. Amint újra felpillantott, tekintete találkozott a szemben ülő szerzetes hideg, kék szemével. A leány meglepődve nézte a pap klasszikus, tökéletes szépségű arcát. Gyöngéd, finom voná­sainak összhangját csupán az ajkai között hú­zódó barázda bontotta meg s elrejtett bánatról tanúskodott. Mikor a leány ráemelte tiszta kék szemeit, a fiatal pap mélyen elpirult. Egy pillantás vetett mellette szundikáló társára, aztán imádkozni kez­dett. Nemes arcvonásai kisimultak, a keserű vo­nás eltűnt ajkai körül, s olyan volt áhitatos mozdulatlanságában, mint valami művész kéz faragta fenséges szobor. A lány nem birta szemeit levenni róla, mintha megbüvölték volna, egyre csak a pap kristályos, csillogó tekintetén nyugodott. Lelkében valami homályos sejtelem azt súgta, hogy amit tesz, az nem helyes, de azért egyre csak akarat nélkül engedte át magát a va­rázsnak. A pap érezte magán az átható tekintetet, homlokát haragosan összeráncolta, arca égett az elfojtott haragtól. Percekig küzdött magával, végre felnézett könyvéből s tekintetével haragosan utasitota vissza a leányt. Mintha álomból rázták volna föl, hirtelen összerezzent a leány, s szégyenlősen, a tetten ért tolvaj remegésével sütötte le szemét. Elpirult szőke haja tövéig, szégyenét, zavarát palástolni akarta s kinézett az ablakon. A nap már lebukott a hegyek mögé s az egész tájra valami sajátságos lilás fény borult. Messze jártak, az ismerős hegyek mind el­maradoztak, az apró falvak helyett csúnya, ma­gas gyárkémények meredtek az ég felé és a lány amint elnézte a füsttől szennyes fellegeket, úgy érezte, mintha valami hiányzana a leikéből.

Next

/
Thumbnails
Contents