Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)

1908-12-15 / 51. szám

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilllér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN.

Felelős szerkesztő :

FÁBIÁN ISTVÁN.

Alapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez í>z inérv áralj ára küldendők.

= Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. =

Nyilvános könyvtárak.

Az uj kor szelleme nemcsak megér- lelte, hanem sürgősen előtérbe állitolt egy nagy kultur-követelményt: a nyilvános könyvtárak kérdését, Eötvös József bárónak, a magyar nevelésügy úttörőjének teljes diadala a mostani idő. A helyzet az, hogy Magyarországon az irni és olvasni tudók nyolcvan százaléka szellemi táplálékot kíván és amig ezelőtt két évtizeddel a nyilvános könyvtárak kérdését a magyar sajtó úgy tárgyalta, mint a szellemi központok egyik hiányzó tényezőjét: ma pedig úgy áll a dolog, hogy a szellemi táplálékra szorulók nagy kontingense immár a falukban, sőt a tanyákon is nyilvános könyvtárakat állít. És ha arra gondolunk, hogy a kiket a mindennapi iskola a szellemi szórakozás gyönyörűséges országába' bevezetett, mennyire igényli, hogy olvasássze- retetét gondosan és körültekintéssel elégítsük ki; ez a kultur kérdés ma sokkal jelentőségesebb, mint valaha.

Hiszen ezelőtt is harcoltunk a ponyva ellen, pedig akkor nem ismertük a Nick Cartereket, a bűnös bárónék fertelmes életrajzait és a pornografikus irodalom megmételyező és gombamódra szaporodó szörnyeit. Még akkor az osztályokat egymásra uszító, ábrándos ködképek után nyargalászó idegen talajon serkedt, szociális sajtónak népirodalma sem kisértett. Akkor még Bagó Márton ur volt a veszedelmes és mégis hányszor sorompóba álltunk a magyar nép lelke tisztaságának védelmére, holott kiterjedésre negyedrész annyi lélek

sem volt bevonható az irodalmi bogáncsterületre, mig ma — hiszen mindenki látja, — kocsis, szakácsnő, csősz, bakter, kisgazda, zsellér, szóval az Isten adta nép mindegyike, betű után kapkod, mert az iskola a betűk szeretetére tanította meg.

Föllehetne tenni a kérdést, hogy örül- jünk-e ennek, avagy bánkódjunk-e rajta? Ne vessük fel ezt a kérdést. Örüljünk és fejezzük ki örömünket tartalék nélkül, hogy a magyar kultúra ekkora hatalmas lépést tett és népmilliókat vont be a kultúra sáncaiba.

Nem kell, egyáltalában nem kell siránkoznunk azon, hogy minden kritika nélkül mohón falják a betűt, válogatás nélkül és hogy ezek a hetük olykor nagy ártalommal vannak a nép lélekre. Mert hiszen segíthetünk rajta. Sőt a magyar intelligenciának határozott, elháríthatatlan feladata, hogy a kulturszükségleté- nek irányt szabjon. Talán a modern idők eljövendő szellemét érezte meg Darányi földmivelésügy-' miniszter, mikor ezelőtt mintegy tiz évvel megkezdte főleg azokban a veszélyeztetett vármegyékben, ahol a szocializmus immenenter veszélyes mérveket öltött, a nyilvános könyvtárak fölállításának korszakos kulturmunkáját. És azok a kedvező tapasztalatok, a melyeket Békésben, Csanádban, Csongrádban és Szabolcsban tett, arra bírta a minisztert, hogy fokozatosan és tervszerűen tárcája keretében a nyilvános könyvtárak ügyét szolgálja s közel háromezer nép-könyvtár van már felállítva az országban és ezekkel nevezetes tapasztalatokat tett a miniszter

Kérdőíveket köröztetett. Kérdést tett, hogy a nagy magyar Alföldön mit szeret olvasni a földmives, kisgazda és munkás? És a kérdésre az volt a felelet, hogy Arany és Jókai után Vas Gereben és Mikszáth a legkedvencebb magyar irók, melléje sorakozik olvasottság dolgában Rákosi Viktor >Korhadt fakeresztje« cimü müve, mely állandóan forog és soha a könyvtárba vissza nem jön, mióta abba elhelyezték. Érdekesen világítja meg ez a körülmény a magyar nép lelkét, a mely csodás ösztönnel érzi meg és fogja fel a művészi szépet és nemzeti irodalmunk értékes kincseit.

Mit bizonyít ez? Azt bizonyitja, hogy ahol a művészi szépség kultuszát a művelődés legalacsonyabb lépcsőjén igy felfogják és ápolják, ott a népnek kulturszük- ségletét minél nagyobb erővel államilag gyámolitani kell. Minden dicséretünket megérdemli Darányinak az a törekvése, hogy ezt a kultur-szükségletet kielégíteni siet és a népet gazdaságilag neveli. Mert az is érdekes tünet, hogy a Darányi könyvtárai, gazdasági könyvei is rohamosan megszerezték a közkedveltséget. Ismeretes dolog, hogy a földmivelési tárca keretében a miniszter minden esztendőben 150 újabb könyvtár fölállítására kér megfelelő fedezetet. És az is az idők uj és nagy fordulatát jelenti, hogy pártokon kívül nincs népszerűbb tétel, melyet szívesen ne szavazna meg a képviselőház. Mindezeket örvendezve elmondván, még azt adjuk az érdekeltek tudomására, hogy a földmivelésügyi minisztérium könyvtáraiért a községek

„3Z1NÉRVARAUA“ TÁRCÁJA.

Magányos utakon .. .

Magányos utakon ki jár A bus felhők alatt,

Hol minden, minden olyan sivár S hol nincsen virradat. ., ?

Mig társa volt az Ifjúság S Remény a csillaga,

Kiállott annyi bősz tusát De meg nem roskada.

S hogy eltemetve társa rég Csak vánszorog tova S ha minden kárhozatba ég Ö nem hal meg soha . . .

Magányos néma gyász között Hol útja végtelen,

Híven viselve bút, ködöt,

Bolyong a — szerelem.

S mig egymagában sirdogál,

Hol nincsen virradat,

Nyomában lassan folydogál Egy elsírt könypatak.

Somló Sándor.

A mesgyefa.

— Irta : Ágh Endre. —

Még nem ösmeríem embert, aki olyan birka- türelemmel lett volna megáldva, mint Szabó János. Nem tudja ő, hogy mi a harag, pedig átélt már valami ötvennyolc esztendőt s kivette részét jóban, roszban egyaránt. Mint zsellérember kezdte s mert, mint mindent, a szegénységét is jó szívvel tűrte, lassan-lassan a maga igyekezetéből vett egy, később két darab földecskét meg házikót is hozzá.

Az egyik földje széliben, azon a kis darabon, amely még az édes apjáról maradt reá, lomtalan fa állott. Öreg vadkörtefa, egyedüli kimagasló valami az egész mérhetetlen síkságon s talán azért viselte meg az idő, szél megtépászta, vihar megtördelte, talán azért, mert szilaj kedvében nem volt másba mibe kapaszkodnia.

Oiyan szánalotnraméltó volt ez a fa. Ki tudja, hány tavaszt élt s hányszor kellett a természet mostohaságát átszenvednie. Mert amikor jött a tavasz, körülötte újra virult a vadvirág, a fii, az árvalányhaj, csak ő maradt kopáran, tetőtől talpig. Kiszáradt. S nem volt, aki megkönyörüljön rajta. Berki Szabó János a világ minden kincséért se bántotta volna. Ott hagyta, mert azt tarlotla, az apja, meg az ősei ellen vétene, ha kivágná azt a fát, amelynek párja nem volt széles nagy gyűrűben s síkságon, amig ellátott a’ szem. Meg azután jó szolgálatokat tett, őrizte a meggyét.

A télen azonban egyszer csak eltűnt a mesgyefa. Máskor is kopár volt ilyen időben a tájék, hát hogyne lett volna enélkül a fa nélkül? Bizony, aki megszokta, hogy lássa, annak hiányzott. Különösen Berki Szabó Jánosnak.

Amint egy napon kiballagott iszonyatos nagy csizmájában a hólepte dülőuton, csak kereste a föld szélén álló kopár fát, de nem találta. Azt

hitte nem lát jól. Ment, mendegélt, nem hitt önmagának sem, azt gondolta, elvesztette az utat, vagy a látóhatárt. Végre odaért a határt jelző kőhöz. Ismerte, a követ, tudta azt is, hogy attól vagy száz lépésnyire van a földje. Kimérte a száz lépést és ime ott megtalálta a kiásott fa helyét. És akkor elöntötte a harag, ebben az életben először ökölre szorította a kezét, megfenyegette az eget s úgy mondta:

— Viiáglátó Isten, mutasd meg nekem, melyik tette ezt, hogy lesújtsak reá! Minden tagja reszketett, mikor ezt mondotta. Levette báránybőr sapkáját, megtörölte izzadt homlokát, azután szétnézett a tájon.

A távol szemhatár alján, ahol tiszta szép nyári reggelenként magasba nyúló hegylánc rajzai látszanak, havas felhők kerekedtek. Gyorsan vonták be az égi horizontot s már látszott, hogy a távol ködös párája elsötétült, hamuszin, majd egész fekete lesz, kavarog alulról fölfelé, időnkiut elcsöndesüi, csak azért, hogy azután még vadabb játékot űzzön. A havasvilág közeledte volt ez. Ahol elvonult, újra fehér maradt utána a már leesett hó alól kikandikáló föld és bozót.

A havas felhők előtt egy kóbor madár repült lassú méltósággal, egyet-ketlőt kavargott a levegőben s arra vette útját a Tisza felé, azután egy, a hóról kiálló száraz fára telepedett.

Berki Szabó János kidüllesztette a szemeit, úgy nézett a kóbor madár után. A hóvihar már egészen közel volt, sivitott a szél s mindjobban feketedett be a tájék, de azért ő el nem tévesztette szemei előtt ezt a vándormadarát a puszta-