Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1907-06-11 / 24. szám
^ *v<- .. «■ -\3\ Szinérváralja, 1907. Junius 11. — 24. szám. Negyedik évfolyam. SZINERVÁRÁLJA v / \ r r TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ES SZÉPIRODALMI HETILAP. i § Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilllér soronkint M fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Pályaválasztás. Ilyentájt, az iskola-esztendő befejezésekor felette aktuális kérdés, hogy a szülő minő pályára is adja gyermekét, mert hogy nem csekély gondot és fejtörést okoz a szülőnek gyermekének sorsa, az kétségtelen. A szülő fárad, dolgozik, megvonja magától még a legszükségesebbeket is, csak hogy gyermekének tisztességes nevelési adjon, hogy az iskoláztatás nagy költségeit előteremtse. A gyerek nem igen tudja, hogy mit jelentenek a szülői emésztő, súlyos gondok, melyek azért nehezülnek a vállakra, mert minden gondolat, érzés abban pontosul össze, vájjon a felserdülő gyermek megfelel-e majdan a beléhelyezelt reményeknek, a ráfordított keserves fillérek nem fognak-e kárba veszni. A szülő megteszi a magáét, nehogy szemrehányásban legyen része idővel gyermeke részéről, hogy szép karriert lehetett volna, de a szülő nem hagyja tovább tanulni, vagy nem arra a pályára nevelte, melyhez hajlama, kedveiéit volna. Mindenkép nehéz feladat bárul ilyenkor a szülőre, mert hát sok esetben valóban nincsenek tisztában a gyermekekkel. Azonban ha nyilvánvaló, hogy a gyermeknek ehhez vagy ahhoz a pályához van hajlama vagy kedve habozás nélkül arra a pályára kell adni; ha nem úgy sikerül, miként kellett volna, a szülőt nem érheti semmiféle vád ; megtette a kötelességét, a többi a gyermek dolga. Egy régi hiba van sajnos nálunk, ami nem is hiba annyira, mint betegség. Az urhatnámság. A legtöbb szülő urnák szeretné nevelni a fiát. Ur legyen mindenképen, tehetség és tudás nélkül is; hajlam és kedv hijján. Ezért van annyira elhalmozva az ügyvédi, orvosi, mérnöki és tanári pálya. Rengeteg a diplomás ember és egyik elveszi a másik elől a kenyeret. Csak úgy hemzsegnek, a munkanélküli diplomás emberek, így nem kell azon csodálkozni, ha egy kjs fizetésű, de biztos állást jelentő hivatalszolgai, dijnoki stb. állásra, pályázatot hirdetnek', a pályázók között számos kész ügyvédet, orvost, tanárt, katonatisztet találni. Szomorú az ilyen állapot, de nálunk még fennáll és beláthalan időkig, fennállani fog, mig a szülők szeme fel nem nyílik és le nem lesznek avult, ósdi felfogásukról, mely szerint gyermekükből mindenkép diplomás embert akarnak nevelni. Már pedig csupa diplomás emberekből egy ország nem állhat, egyéb foglalkozási ágazatokra van szükség, vagyis helyesen megosztva az egyes foglalkozási ágak, jut is, marad is mindenkire. A szülőknek már egyszer meg kell azt érteniük, hogy a kereskedelem és ipar sem szolgai foglalkozás, nem lealacsonyító. A külföldön dúsgazdag arisztokraták, hercegek, grófok kereskedik, iparosok és éppen azon nemzet lehet nagy és hatalmas, melynek kereskedői képzettek, melynek iparosai tanultak. A gyermekeket taníttassuk, de adjuk őket ipari és kereskedelmi pályákra, mert e pályák felette hálások és még talán jövedelmezőbbek is a diplomás pályáknál. Ha tanult képzett fiatal emberek kerülnek az iparos pályára, akkor módjukban lesz a külföldiekkel versenyezni és ha ezt elérik, akkor boldogulásuk útját is tetemesen előmozdítják, a mi aztán a nemzet jóvoltára is vezet. Tanuljuk meg, hogy müveit, nagy nemzetek nem lehetnek el képzett, tanult kereskedők és iparosok nélkül, a kiknek ve zető szerepük van egy nemzet anyagi fel virágozásában, mig ügyvédek nem képezik alapját egy nemzet nagyságának. Kiváló kereskedőkre és iparosokra van Ünk, hogy nagygyá emeljük forgalmunkat, sokat készíttessünk idehaza, hogy még exportunk is legyen. Ily módon várhatjuk sorsunk és helyzetünk jobbra fordulását, nem hangoznék örökös panasz és elé- gületlenség, megszűnnék a nagy nyomorúság. Vannak — nagyon kevesen 'képzett iparosaink, de fájdalom — javarészük korán abba hagyta az iskoláit, kevés szaktudással bir és igy nem csoda, hogy nem képes felvenni a versenyt a külföldivel és nem talál idehaza támogatásra. Tanuljon az ifjú és lépjen az iparos pályára, jobb dolga lesz, mintha szaporítja a diplomás proletárok számát. Ünnepi beszéd a hajdúböszörményi Bocskay-szobor leleplezésének alkalmára — Irta és elmondta: Dr. Baltazár Dezső. — Élőkért áldozni érdek; holtakért áldozni érdem. Ilyen érdemes áldozatnak szép alkalma ez. A múltak mohát takarjuk el, hogy még fényesebbé váljék, a mi fénylett, mig volt s a minek ragyogását csak emelte a haladó idő, mitől fogva a való életet a történelem váltotta fel. Jaj a nemzetnek, a melynek múltját csak archívumok őrzik, népe, nemzedéke szivéből, leikéből pedig végképen kihal. Haldokló, vagy pedig halott már ott maga a nemzet is. Jelenünk érléke, jövőnk biztossága, a múlt méltatásának mértéke szerint száll vagy emelkedik. A méltatásra nem elég a tudomány, mely az élet csiráját, az érzést gyakorta nélkülözi. Szív kell ide ! ezerek, milliók szive, telistele szeretettel, hálával, kegyelettel, tüzes, lángoló áradozással, mely elő képes varázsolni az élet melegét a sírok porló csontjaiból is, tud teremteni szilárd, építő elhatározást, életképes fogadalmat fénylő példák nyomán. A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRGAJA. A sasfiók. i. Rengeteg erdőtől koronás szírt tetőn, Ott, hol a szabadság szent szerelme terem, Egy büszke sasfiók edzi a szárnyait, Kevélyen szállva át sötét fellegeken. II. A kis fülemüle ott lent a völgy ölén, Midőn csicseregve pelyhes fiait hívja, Félénken mutat fel a nagy messzeségbe: Az ott a bércvidék legvakmerőbb fia! III. A két örég, megtört, beteg sasszülőnek, Amint fiát nézve múlt napjain mereng, Önérzetes sóhaj hagyja el a szivét, Látván, hogy a naphoz milyen közel kereng. IV. Dacos tekintetét révetegen hordva, A sasfi egy este szomorún tért haza. S az aggódó szülök rémült kérdésére, Nem volt vigasztaló, megnyugtató szava. V. Ettől kezdve a sas le, le a völgybe szállt, Feledve a napot s minden dicsőségét, S ott lent a csalitban félénken hallgatja A kis fülemüle mélabús énekét. * * » Bércvidékről jött fel a dacos ifjú, Önérzettel telve erős szive, karja, Azt hivé a világ reszketve borul le, S hozsannát zeng neki, majd ha úgy akarja. S egy napon az ifjú szőke kis leányka Kék szemébe nézve, mindent elfeledett; Dicsőség és babér ködként eloszlának S poros irodában . . . kenyérért esengett. Bartók Antal. Ne légy féltékeny! — Elbeszéli Stanczi néni. — Férjem egy idő óta többet volt távol a háztól, mint azelőtt. Soha inkább nem éreztem a magány kínját, mint mostanában. Az ég nem áldott meg gyermekekkel, tán ez volt az oka, hogy uram annyit künn kódorgott s szerencsétlenségem betetőzésére még régi bajtársamat, hü kis háromszinü tarka cicusomal elragadta előlem a kérlelhetetlen halál. Férjem egy reggel azzal távozott otthonról, hogy sürgős dolga van, csak este jöhet haza. Távolléte alatt sokat szenvedtem. Mind erősebbé vált bennem a gyanú, hogy férjem másut találja fel házi boldogságát. Feltettem magamban, hogy puhatolózni fogok, de vigyázva, hogy el ne áruljam magamat. Nehány nap múlva, este látogató keresett fel bennünket, akinek megjelenése csak érlelte bennem a gyanút. Éltesebb paraszt asszony volt, aki férjemmel négyszem közt kivánt beszélni. Hideg borzadály futott végig testemen ; éreztem, hogy arezomba szökik a vér. Férjem őszinte bizalommal ment ebbe a vén anyónak, aki sajátszerü vigyorgásával őt a mellékszobába intette. — Magam maradtam, mint a hideg márványszobor, minden tagomban reszkettem, szivem hangosan dobogott, kellemetlen, fájdalmas érzéssel töltvén el keblemet. Lassan az ajtóhoz tántorogtam, öntudatlanul, ösztönszerüleg, hogy tán valamit hallhatnék a titkos párbeszédből. — Jól van, Sára néni, — mondta a férjem csak aztán gondja legyen a kicsire. 5 — Mint a szemeim fényét őrzöm, nagyságos uram 1 — Szopik-e elegendőt ? — No de mennyit! Mindig anyja emlőjén van és friss, mint a esik! E percben sötétülni kezdett szemeim előtt a szoba, magyarázhatatlan belső iszony vett erőt idegzetemen, füleim csengni, fejem zúgni kezdett; a divánra hanyatlottam és elájultam 1 Mikor eszméletre jöttem, térjem ápoló karjai közt leltem magamat. Nagyon meg volt illetődve állapotomon, nem tudta elgondolni, mi bajom lehet s örömében sirt, amikor szemeim ismét rajta nyugodtak. Belső ösztön súgta: Ez az ember irányomban gonosz nem lehet, miért hát a kétség? Mire az aggodalom lelkemben? ; Magamnak sem tudtam e kérdésekre felelni miképp lettem volna képes neki kielégítő választ adni ? Beteg lettem nehány napra s ő ágyamat el nem hagyta ; velem virasztott, időmet rövidíteni iparkodott, át-, meg áthatva voltam jóságától, ami üdülésemet nagyon elősegítette. Egy délután, mikor már valóban sokkal jobban éreztem magamat s reményem lehetett, hogy ágyamat már másnap elfogom hagyhatni, ismét az a baljóslatú vén asszony lépett szobámba, egy kis vánkossal a kezében.
