Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1907-11-05 / 45. szám

Szinérváralja, 1907.

November 5. — 45. szám.

Negyedik évfolyam.

w m

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér.

M K (í .) ELKN1K MINDEN KEDD E N.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos:

IF1 .Á. IBIISTVÁN

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a ,,Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk.

A tanulás szabadsága.

A pécsi kongresszuson szerepelt filozófusok egyes nyilatkozatai igen élénken foglalkozLatják még most is a közvéleményt és ép azért örömmel ragadjuk meg az alkalmat, hogy a budapesti tudományegyetem egyik kiváló tanárának e kérdés felől való nézetét tolmácsoljuk.

Az utolsó években sokat halljuk, hogy egyetemeink törvénybe iktatott két alapköve: az oktatás és a tanulás szabadsága (184-8. XIX. t-c) a semmit sem tanulás privilégiuma lett. A közvélemény, ha ugyan oktatásügyi kérdésekben nálunk közvéleményről szó lehet, erélyes rendszabályokat követel, melyek az egyetemi oktatás eredményességét biztosítsák. Időszerű, hogy e kérdéssel foglalkozzunk és pedig elsősorban a tanulás szabadságával, mert az oktatás szabadságát, hála Istennek, még semmiféle terror meg nem rendszabályozhatta.

Amig az egyetem ép úgy a tudomány műhelye, mint az életpályák előkészítő iskolája, amig a tanár nemcsak ismereteit adja át, hanem a kutatás módszereit is tanítja és a hallgatóságot a tudományos kutatásokba is bevezeti, addig csak nem lehel szó arról, hogy a tanítás szabadsága korlátoztassék. Hiszen éppen a tudományos gondolkodásmód elsajátítása biztosítja az egyetem ifjúságát, hogy az életpályák bármelyikén helyt állhat. Csakis ez fogja megvédeni az elmaradástól, ez fogja megjelölni számára az utat, amidőn az élet uj helyzetet teremt, uj viszonyok elé állítja. Ezt a feladatot csakis az a tanár töltheti be, aki tudományos meggyőződésének nyilvánításában nincs más által, mint az igazságszere- lel által korlátozva. Bizonyításra nem szorul tehát, hogy a tanítás szabadságát semmi körülmények között korlátozni nem szabad.

Sokkal több hive van már annak az iránynak, hogy a tanulás szabadsága korlátozást igényel. A szülők hangosan követelik, hogy a közoktatásügyi kormány vessen véget annak, hogy az egyetemi polgár tetszésén álljon, jár-e az előadásra vagy sem. Pedig tudhatnák, hogy a szabadság, visszaélések nélkül, lehetetlenség. Arra, hogy minden egyetemi hallgató tanuljon, nem j áll eszköz rendelkezésünkre. Ha elegendő helyiségünk és tanerőnk volna is, hogy minden hallgató előadásra járjon, mit érnénk vele, ha olyanokat kényszeritenénk e tantermek látogatására, kik nem akarnak tanulni?! Legfeljebb zavarnánk a szorgalmasokat. Ha pedig gyakorlatra kötelezzük őket, akkor — mint Paulsen tanár mondja — megszűnik a tanitás az igazi tudomány forrásává lenni, mert arra, hogy tanulni nem akarókba tudományt gyömöszöljenek, arra ép a legjobb erőink nem fognak vállalkozni. Már pedig a jó tanításnak legelső követelménye, hogy jó tanárok vezessék azt.

Úgy hiszem bebizonyítottam ezekkel, hogy a szabad tanitás korlátozást nem tűr, de igenis ráfér az a szabad tanulásra. Nevezzük a tudományok kohóját akár egyetemnek, akár főiskolának, líceumnak vagy szabad iskolának, legyen az akár népakadémia, oda csak olyanok juthassanak be, akik igazán tanulni akarnak. Szóval ne csak tanítsunk, de vizsgáljuk meg tanításaink eredményét is, mert csak akkor fogunk elégedettek lenni, ha látjuk, hogy az általunk elvetett mag nem hullott terméketlen talajra. Vizsgálat, még pedig szigorú vizsgálat nélkül csakis az első pár előkészítő héten álljon nyitva a tudomány akármelyik forrása, de tovább is csak akkor maradhasson helyén, ha ez az előkészítő munka kárba nem veszett.

Ilyképen azután elérjük azt, hogy a

szabadtanitás és szabadtanulás igazán ideális magaslatra fog emelkedni hazánkban.

A temetők ünnepe után.

Ezernyi mécs gyuladt ki a halottak kertjében, koszorúk tömege takarja a gyepes hantokat, milliók könnye válik dérré a fonynyadt fűszálakon, ünnep volt, a halottak ünnepe.

És midőn ezt az ünnepet megüljük, a mi lelkünk is elkalandozik, el, messze, a halottak birodalmába, békét, csöndet, megnyugvást keresni, ott. hova el nem ér a pezsgő, lüktető élet zaja, hívságos vetélkedés, kufárkodő tülekedés lármája.

Csakhogy ez az elkalandozás nem nyújthat minékünk vigasztalást. Sivár, kietlen kép, amelyik szemünk elé tárul, és szomorúan el kell ismernünk, hogy minálunk, hazánkban, a hallottak ünnepe, sem külső fényben, sem belső melegségben nem méltó fenkölt alkalmához.

Miben nyilvánul meg a belső melegség?! Egy rehány betanult mondat, évről-évre ismétődő sabloonos frázisok, melyek a nagy halott érdemeit méltatják és melyek kivétel nélkül azzal a hangzatos kijelentéssel zárulnak, hogy ... te ugyan elköltöztél az élők soráhól, de emléked halhatatlan, vagy valami ehhez hasolóval, a külső disz pedig egy pár összetoborzott felvonulás, egyleti zászlók szellőztetésével egybekötve és ez azután minden, a mit a halhatatlan emlékű halott üdvére megteszünk.

Sokszorta tettük már panasz tárgyává, hogy sirkertjeink díszítése rendkívül szegényes, mintha nem elegendő vagyonunk, sem megfelelő müvész- testületünk nem lenne, melyek segítségével igazán kertekké, művészies berkekké varázsolhatnék a halottak nyugvó helyét.

Aki csak kissé is megfordult külföldön, emlékezni fog arra, hogy ott a temetők szinte muzeum-számba mennek, annyi bennük a szobrászati és architetonikus disz.

Nem egyszerű obeliszkek és piramisok, hanem igazi szobrászremekek, melyek lelket-szivet gyönyörkedtető tarka változatban foglalnak helyet egymás mellett.

Népies művészetünk, vagy mondjuk művészetünk népszerűsítésének nagy haladására lenne, a síremlékek művészies kivitele. Mi gátolja tehát benne közönségünket ?

A „SZINÉRVÁRALJA" TÁRCÁJA.

Búg kicsiny falunknak . . .

Bug kicsiny falunknak egyetlen harangja,

Megyénk legszebb lányát oly fájón siratja.

Zivatar közeleg. Sötét felleg száll át,

S villámmal borítja a falu határát.

Üres a temető. Tombol a zivatar!

Ugyan ki dacolna orkánnal, viharral?

Sokan megsiratták . . . S már el is feledték.

Csak én ölelem át egyszerű keresztjét.

És ismét reggel van. Felragyog a hajnal.

Az égen már több van egy fényes csillaggal.

És itt lent a földön? Tudja is az Isten,

Egy szegény legénynek már senkije sincsen.

Bartók Antal.

A cár szerelme.

— Jön a cár! Jön a cár! — Ez élénken suttogott szavak hallatszottak a pétervári Sorolna kolostor osztálytermeiben.

A leánykák izgatottan húzogatták egyenesre ruhájukat. Mások meg valamely kifogás alatt ki- sietiek, hogy a tükör előtt bizonyosodjanak meg öltözékük kifogástalan voltáról.

Pár perc múlva 11. Sándor cár a zárdafőnöknő kíséretében belépett az első osztályba.

A cár intett az éppen előadást tartó tanítónőnek, hogy ne zavartassa magát és hogy érdeklődéssel figyelt a fiatal leánykák féleleteire.

Az uralkodónak különösen feltűnt egy üde, viruló leányka, szőke hajjal, pajzán, barna gyermekszemekkel ; kizárólag csak ezt szemlélte folyton.

— Most — fordult a főnöknőhöz — hadd halljuk, mennyit értenek a leánykák zenéhez.

— Ahogy cári fölséged parancsolja.

— Hölgyeim — fordult a főnöknő a fiatal hölgyekhez, — szíveskedjenek a zeneterembe átjönni.

A fiatal lányok, körülbelül húszán voltak

— követték a czárt és a főnöknőt. Mialatt a zeneteremben sorba állottak, a cár egynéme- lyikhez lépett, kérdést intézvén hozzájuk foglalkozásuk, életmódjuk és családjuk iránt.

— Hogy hívják önt? — fordult ahhoz, aki különös figyelmét leköté.

— Katharina Michailowna — Dolgorucki a nevem.

— Dolgorucki? — kérdé elgondolkodva a cár — hol élnek szülei?

— Szüleim már elhaltak, nagyon korán veszifém el őket

— Szegény gyermek — viszonzá a császár hosszú gyengéd pillantást vetve a szép leányra.

— Nos, had halljuk, mit tud ön a zongorán?

Remegve és zavarban fogadott szó! a leányka. Egy Mendelsohn féle dalt választott, melyet legjobban tudott játszani. De ma alig akart egy tiszta hang kikerülni a zongorából; játéka bizonytalan és nyugtalan volt.

— Ah — szólt a főnöknő a cárhoz fordulva: — Katharina Michailowna máskor jobban játszik. A szegény gyermek olyan könnyen jő za- zavarba, mi itt csendes magányunkban nem vagyunk magas látogatáshoz szokva. Felséged rég nem kegyeskedett intézetünket meglátogatni.

— Most épp azon vagyok, hogy meglátogassam a város összes tanitézeteit. Hadd ját- szék most más valaki a leánykák közül — szól aztán, midőn Katharina bevégezte zene-elődását.

A többiek már bistosabban játszottak.

A cár aztán nemsokára elhajtatott, nem mulasztott el azonban annak, aki szivét első pil lanatban megnyerő, pár biztató szót mondani.

— Katharina Michailowna! — kiállák a leányok, — te megtetszettél a cárnak, te veled egészen külön beszélt.

— Talán sajnálkozik ő felsége, hogy egyedül állok; hogy nincs se atyám, se anyám, — viszonzá ez nyugodtan.

De Katharina nem bírta feledni a cár szavait. Gyógyként hatottak azok gyengéd szivére, mely sokat szenvedett a háttérbeszoritás miatt. Kit érdekel egy szegény árva?

Gondolatmenete ez volt: »Ha a cár oly kegyes lenne é valami álláshoz juttatna az udvarnál — mily pompás élet lenne az! Mily szép pálya nyílnék előttem! A néni gyakran mondogatta, ho, y szüleim semmit se hagytak reáin, hogy csakis az ő kegyének köszönhetem a jó nevelést, mely engem önállóságra kell hogy képesítsen. De hát mi lehet egy leány az én helyzetemben? Tanítónő és tán később egy hasonló intézet főnöknője; biz ez örömtelen egy lét. Há-