Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1907-09-03 / 36. szám
Szinérváralja, 1907. Szeptember 3. — 3.|tezám 4. Negyedik évfolyam. SZINÉRVÁRALJA TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilltér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő ét- laptulajdonos: PÁEIÁ1T ISTVÁN A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. A tanév elején. Immár a nagy vakáció is haldoklik'. Maholnap megnyílnak az iskola-épület falai és megkezdődik a komoly tanulás ideje. Elegendő is volt teljes két hónap a pihenésre, mely idő alatt mindenre futotta. Az agy pihenhetett, a test, a szellem üdülhetett, a lélek felfrissülhetett. A szorgalmas, komoly gondolkodású ifjú bölcsen osztotta be vakációját. A természetben, az isteni szabad ég alatt járt-kelt, majd testét edzette, tornázott, úszott, közben jól megválasztott könyvekkel szórakozott, hogy elméje se maradjon parlagon. Az ilyen ifjú aztán testileg, szellemileg megerősödve, megacélozva, vidáman és gondtalanul néz elé az uj tanesztendőnek. Tudatában van kötelességének, tisztában van céljával, jól tudja, miért tanul, tudja, hogy hivatásának kell szentelnie a most elkövetkező idejét, hogy esztendők múltán pályája legyen, foglalkozása, kenyérkeresete legyen, mert enélkül nem lehet élni a társadalomban, a hazában, az államban. Ha tisztességes, becsületes akar maradni, akkor tisztességes munkát is kell végeznie. Akik ennek a tudatában vannak, azokat nem kell félteni, azok nem elveszett, gyámoltalan emberek, azok keresztül küzdik magukat idővel a nehéz és megannyi megpróbáltatásból álló életen. Az ilyenekből kötelességtudó, józan gondolkodású honpolgárok válnak, kiket nem térit el semmi és senki rögös és kísértetekkel teli útjaikon. Ezek az értékesebb elemet képezik. A másik csoport, sajnos, a nagyobb hányad a tompa, a rest, az akaratnélküli tanulókból áll, akiken még lehetne segíteni, ha némi akaratot, hajlandóságot mutatnak a javulásra. Hol ez nem észlelhető, ott kárba veszett szép szó, szigorúság, olt hiába minden kísérletezés. A tanév elején tehát a hanyag, hányieti, könnyelmű ifjúsághoz szólnak, hogy aljanak egyszer gondolkodni, elmélkedjenek, cselekedetükről, ténykedéseikről, vessék latba a tanárok, tanítók figyelmeztetéseit, vegyék fontolóra a szülők oktató szavait; gondolkodjanak, lássanak tisztán, szánjanak magukba és boldogok lesznek. Nem oly nehéz, oiy rettenetes valami a tanulás. Egy kis kedv kell hozzá, másra nem szabad gondolni, ellenben mindig szem előtt lebegjen a nagy, a nemes, a szent cél: a jövő, melyben önmagukról kell gondoskodni az életbe kilépő ifjaknak és lét- fentartásért bizony elkeseredett, kemény tusát kell vívni, de ezt elszántan, szilárd akarattal megvívja a józan ember és megelégedve gondol vissza az iskolában eltöltött esztendőkre, hol szintén kellett dolgozni, küzdeni, hogy valami válhassék belőle és vigasztalja az a tudat, hogy most az uj küzdelemben, az uj harcban már a régi, kipróbált vasakaraterőt viszi és ennek előbb-utóbb diadalmaskodni kell. A győzelem a kitartóké! A nemzeti nyelv. Minden nemzetnek egyik legfőbb kincsét kétségkívül nyelve képezi. Ez az, mi őt a többi nemzetektől megkülönbözteti s az bélyegét üti rá. Ha tehát valamely nép, nemzet büszke múltjára, következéskép büszke nyelvére is. Mindent elkövet, hogy nyelvét megtartsa, művelje, előbbre vigye; mert meg van győződve arról, hogy mig nyelve él, virágzik, addig erős, életképes maga a nemzet is; ha nyelvét saját fiai odahagyják, a nemzet rohamosan indul sírja felé, meghal és úgy hal meg, hogy többé nehezen támad életre. Mily hálátlanság tehát az, ha az ember elhagyja saját anyanyelvét! Az angol, a franczia, a német görcsösen ragaszkodik nyelvéhez s ha alkalma nyílik is más nyelven beszélni, nem teszi, megmarad a magáé mellett. És mi magyarok mit teszünk ? Semmit se hanyagolunk el oly könnyen, mint éppen nyelvünket. Azért oly polyglott még ma is Szent István birodalma. * Ezzel azonban nem azt akarjuk mondani, hogy idegen nyelvet tudni nem szép és tanulni nem kell; de annyit talán mégis megkövetelhetünk minden honfitól és honleánytól, hogy édes magyar nyelvünkön helyesen beszélni és helyesen írni tudjon s csak ezután fogjon idegen nyelvhez, melynek tanulása által mind jobban és jobban megtanulja sajátját is. S ebből megítélhetjük, vájjon helyesen cselekszenek-e azok a szülők, kik gyermekeiket már akkor, mikor először hallhatják a kedves szókat : »papa, mama,« mintegy elszoktatják maguktól és rábízzák más nemzetiségű nevelőre vagy nevelőnőre ? Nem más ez, mint csirájában elfojtása a magyar nyelv tudásának. A kis gyermek fogékony esze mindent felölel. Szereti ösztönénél fogva utánozni, mit felnőtteknél lát és hall. Most már képzeljük el, ha a nevelőnő szüntelenül a franciát, meg a németet hangoztatja, lehet-e szó az édes anyai nyelv megtanulásáról? « De azt mondhatná valaki, hogy hiszen az iskolába is járnak a gyermekek, megtanulják ott a magyar nyelvet. Dehogy is tanulják meg! Innen származik azután, hogy idegen nemzetek irodalmát istenitik, később könyvtáraik megtelnek francia regényekkel, a mi dicső irodalmunkkal nem törődnek, szerencse, ha tudják jeles költőink neveit. Hány magukat magyaroknak nevezők vannak, kik többször olvasták Schillert, mint Petőfi vagy Aranyt? Pedig hol találunk hivatottabb és lángszellemübb lyrikust Petőfinél ? Hol olyan jeles ballada-költőt, mint Arany János? Hol, ki oly ragyogó nyelven zeng, mint Vörösmarthynk ? Igaz, hogy van az olasznak Petrarkája, a franciának Berangerje, a németnek Heinéje, kik tagadhatlanul nagy szellemek. De nem vallolta-e meg Heine, a nagy, talán A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Roncsolt hajó éltem . . . Nézd a roncsolt hajót! Recsegő bordája A bősz hullámcsapást már-már alig állja. Foszlány vitorlája, széttörött a kormány, Tépett a zászlója főárbóca ormán. És most kisüt a nap. Eláll a zivatar. Szirtes tengermélyet már csendes viz takar. A hajó tova száll. Rongyos vitorlával, De uj reményeket vive el magával. Roncsolt hajó éltem. Száz gondttól támadva, A sorr csapásait már-más alig tartva. És bár küzdés éltem, de. én mégis tudom, Hogy egyszer rám ragyogsz szép kékszemü Napom. _____ Bartók Antal. A levél. — Egy asszony naplójából — Sohasem mondhatom, hogy Gusztáv bácsi valami nyájasan tudta volna fogadni szegényebb rokonait, meglehet, az tartóztatta vissza, hogy indulatos ember volt, hirtelen haragú és egy kissé kevély — de én mégis évek óta pontosan megjelentem a Gusztáv napra. Tudtam, hogy szükség van rám, a vendég igen sok, a néni beteges, és nincs leány a háznál. Nem hagyott éppen minden nélkül szegény férjem, mert ott voltak a »Részvét gyöngyök« és »Rozmaringszálak kedveseim sírján« egy-egy jó fokos kötetben és maradt még egy csomó búcsúztató és szivbeli vigasz a kesergők számára kiadatlanul (csak tudnék kiadót találni!), de bizony nagy nyomorúsággal rakosgattam egyik napot a másikhoz. Csekély nyugdijamból a szállásomat csak hogy kifizethettem, s így ünnep volt előttem a bácsi néveslélye, mely sokszor két-három napig eltartott. Alispán, főszolgabíró, a méltóságos prépost ur, de aki csak jöhetett, oda bizony eljött örömmel. A városi cigányokat hozattuk ki mindig s a hires pohárköszöntő, Duda Pál is már két nappal előbb beállított, hogy Gusztáv bácsival megbeszéljék a legszebb mondásokat. Én a néninek már előre elmondogattam, mert nagy hangon szavalta Duda ur a beszédeit (ezért is nevezték Dudának), hogy mi lesz az alispánra: »Korunk Kátója«, a prépost urra: »Gyémánt kebel«, a főszolgabíróra : »Megközelíthetetlen« és a bácsira: »Brútusz, a római.« Tudtam, hogy a mostani névnap nem lesz olyan, mint a többi volt. Öh, a szerencsétlenség egyetlen házat is el nem kerül! Kikerestem a »Rozmaringszálak «-bői egy szép verset, azt leírtam miniszterpapirosra, s gondoltam, hogy a bácsiékatvalamivel én is meglepem. Magam is sírtam rajta, pedig a jó Isten gyermeket nem adott. »Embernek sorsa, tudd meg: könynyel élni, Könynyel, mely a szív mélyéből fakad. Szeretni forrón! síron túl remélni — Scilla s Karibolis itt bőven akad ; Akadtam én is sírra — örök bánat! Gyilkos ellenség jobban meg nem támad, Mint a zöld halmon — hideg tetemed, Rám nem mosolygó lezárt két szemed! Siettem, s egész utón válogattam a szebb sorokat, főkép a kiadatlanokból. Gusztáv bácsi éppen a méhesből jött be, mikor a folyosóra léptem. El kellett magam nevetni, hogy láttam földagadt arcát, pedig tudtam, mekkora szomorúság van a háznál, de az orra olyan különösen állt, s az alsó ajka úgy lefity- tyent, hogy ha megöltek volna, se állhattam volna nevetés nélkül. — Eredj, te bolond! Hát van ezen nevetni való ? A néni is kijött s az . is nevetett. — Hozzatok hát egy tükröt — kiáltott a bácsi. A cselédek csak a konyha ajtajából mertek j kaczagni, de a bácsit is egyszerre elfogta a ne- I vetés — és hullottak a nagy, öreg könnyei.
