Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1907-06-25 / 26. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér;.; Felelős szerkesztö és laptulajdonos: Ny ill tér soronkint 40 fillér. 1 IF-Á. IBI .A. ÜST IST "VA. 1ST MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. ____________________________•____ II ______ ___>_____________ A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. 77923 halott! — Ajánlva a szinérváraljai jó sziveknek. — Az országos statisztikai hivatal kimutatása szerint a múlt évben 77923 ember pusztult el Magyarországon füdővészben. Vájjon megérti, fölfogja-e a társadalom a vészkiáltást, mely e rettenetes számban rejlik? E rettenetes szám láttára vájjon fel- ocsudik-e eddigi nem bánomságából, fatalisztikus tétlenségéből és hozzá lát-e végre valahára ezen kérlelhetetlen, de kellő védekezés mellett nem legyőzhetetlen ellenség leküzdéséhez? Mert ez a borzasztó szám nemcsak jelenti, hogy egy év alatt 77923 ember halt el bizonyos betegségben, hanem egyúttal azt is, hogy ezeknek legnagyobb része nem az emberi élet előrehaladott természetszabta korában, hanem az élet tavaszán, serdülő * ifjú korában pusztult el és a nemzeti tőke és munkaerő nagy részét vitte magával korai sirba. Jelenti továbbá azt, hogy ezek nem mint más betegségben hunytak rövid betegeskedés után haltak el, hanem hosszú egv-két évre terjedő beteglét, munka és. keresetképtelen, tehetetlen, szánalmas állapotban való vergődés és szenvedés után; hagyják itt a földi életet. Jelenti azt, hogy 77923 beteg nagy része 1 — 2 éven át a kellő óvintézkedés elhanyagolásával, ragályozással (gondos tisztaság mellett az igaz, hogy elkerülhető ragályozással) fenyegette nem csak közvetlen környezetét, de a vele nem közvetlenül érintkezőket is. Jelenti végül, hogy ez idő szerint talán négyszázezer (vagy annál is több) ember sinylődik ezen betegségben és ezeknek nagy, talán túlnyomó része a halálnak el van jegyezve. És mig a külföld társadalma mindig növekedő .arányban küzd a tüdővész ellen és statisztikailag kimutatva lett, hogy pl. Németországban ezen küzdelem gyümölcseként a tüdővészesei: és az abban elhallak száma harminc százalékkal csökkent, addig nálunk a társadalom hideg közönynyel és tétlenül nézi — a kérlelhetetlen sors kikerülhetetlen csapásaként tűri azt a borzasztó adót, melyet emberéletben szünet nélkül követel a tüdővész. Végképen kihallak már a nemzetnek azon nagy dicső alakjai, akik akadémiát, kiterjedt közművelődési egyletet alapítottak és azoknak az idő folyamán milliókat juttattak és hagyományoztak? Ha léteznek, bizonyára nem csekélyebb érdemet szereznének a nemzet körül, ha tüdőbeteg gyógyító intézetek, sza íatoriumok fölállításához járulnának hozzá adományaikkal hagyományaikkal ugyan olyan bőkezűséggel, mint megdicsőült mintaképeik és ezáltal sok ezrek életének megmentését, más sok ezer munkaképességének helyreállítását segítenék elő és százezrek ragályozásának, megbetegedésének á lanák útját! Mert min- den egyes ember, egészsége és élete eay megbecsülhetlen kincs, egy része a nemzeti tőkének, melyet tétlenül elpusztulni engedni nem szabad: hiszen olyan kevesen vagyunk — mondotta Deák Ferencz, »hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni.« De nemcsak a gazdag és módos osztályoknak szól ezen intelem. A szegény embernek, az egyszerű munkásnak is erkölcsi kötelesége fillérjével hozzájárulni a nagy cél eléréséhez. Hiszen a létesítendő gyógyintézeteknek első sorban épen aszegény ember veszi hasznát. Ha minden munkás ember csak 20 fillért áldozna a tüdővész elleni küzdelemre, mily nagy tőkék gyűlnének hamarosan. Szinérváralján most indítják meg a szanatóriumi bizottság megalakulása munkáját. Az előkészítő bizottság nevében* Fábián István lapunk szerkesztője fogja mindazokat fölkeresni, a kiknek ily nemes embermentő ügy iránt érdeklődő szeretete föltehető. Arra hívunk föl minden jó lelket, hogy vegyük irgalomba a veszendő emberek ügyét, váltsuk ki a halál karjaiból a megmenthető embertársainkat. Amint az emberszeretet zászlója leng: azonnal egy ember megmentését munkáltuk. Egy szi- nérváraljai polgártársunkét. Aztán megmentünk többet, sokat. Isten följegyzi ezt, hiszen aki jót tesz, abban az Isten lakozik. Szinérváralja polgárai! Az emberszerelet zászlóját kibontottuk, óh jertek alá seregestül. Nem kérünk érette nagy áldozatot, 4 vagy 2 korona évi tagsági dijat. Ezzel szemben a rendes tagoknak az a kedvezménye van, hogy az egyesület lapját kapják s a budapesti évi közgyűlésekre féláru jegygyei mehetnek Bu- * dapestre. Erősítsük az országos küzdelmet, hogy minél több halállal előjegyzett embert mentsen meg az életnek. Lépjünk be a szinérváraljai szanatóriumi bizottságba. Tőkekamatadó k. Évek óta gyakori a panasz városunkban az adók legkedveltebbje, a tőkekamatadó kivetése ellen. A tőkekamatadó kirovása nagy körültekintést, nagyobb figyelmet érdemel, mivel a törvény hézagosságát a sokrendü elvi jeletőségü határozat a kifejtett hosszú gyakorlat után ma már annyira pótolja, hogyha az adó kivetését végző közegek azokat az elvi kijelentéseket, amelyek rendelkezésünkre állanak, figydembe vennék, akkor nem vetnének ki olyan tőkekamatadókat, amelyek merőben alaptalanok és amelyek ellen jogosan emelhetnek panaszt azok, akiket sért. A „SZINÉRVÁRALJA" TÁRCÁJA. Költősors. — Még az éjjel! — mondta az orvos. Most nyugodtan fekszik és nem mozdul — nem mozdulhat, nincs hozzá ereje. Fehér párnán nyugszik viaszkhalvány, elaszott arca, csak a szeme alatt mutatkoznak nagy, vérvörös foltok, arcái beesettek, orra éles, mint a halotté. A vállak kilátszanak a takaró alól — nem is férfivállak ezek már — csak bőrrel bevont csontok. Az erőtlen karok kinyujtoz- kodnak a takarón — olyan vékonyak, mint a gyermekeké, s hosszúak, mint a sétabot. Nem emelheti fel őket, nem fordíthatja egyik oldalról a másikra — a borzasztó betegség elpu-ztitotta teste minden erejét. ' így fekszik itt és alszik. A melle zihál, minden lélekzetvétellel hörgést hallattat, mely a melléből kitör. Ferenc az ágy mellett ül és aggódva nézi öcscse arcát — a rettenetes halálhörgésre már ügyet se vet, annyira megszokta már. Szemében könnyek csillognak és nem főjija el zokogását. így vannak ketten a szegényes szobácskábán — az egyik aludva, már félig meghallva, a másik könyező szemekkel őrködve öcscse ál mára. Öreg este. Künn zivatar és eső csapdossa az ablakot; vihartompitotta óraütések hallatszanak a közeli toronyból; kilencet üt az óra. A szobácskát egy lámpa komor és gyér fénye világítja meg, mert a lámpát fehér üvegharanggal takarta be és arra apró képecskéket és vázlatokat vetett Ferenc, aki festő. Most a beteg hirtelen látható megerőltetéssel kissé félrehajtja fejét — fölébred és kinyitja a szemét. Ferenc nyomban úgy tesz, mintha vidám volna. — Ne aggódjál, testvér. — kezdi vigasztalva, — a nyárra megint egészséges leszel, az orvos mondta. A beteg mosolyog; a remény e gyenge sugara tartja még benne a lelket. De a mosoly csakhamar eltűnik ismét, arcvonásai valami mondanivalót árulnak el, tekintetében valami kérdés rejlik, ami fontosabb, végtelenül fontosabb neki, mint fölépülése. Arcán tisztán visszatükröződik az a kin, hogy beszélőképességét nem tudja visszanyerni, ajkai egyre mozognak, lélegzetének minden erejét összeszedi, csakhogy egyetlen szót rebeghessen. De nem lesz a nagy erőlködésből szó. Ferenc egészen lehajtja fülét öcscse ajkához, soká, hosszú, kínos perceken át. A beteg ajkai egyre mozognak és Ferenc fájdalmas türelemmel lesi, hogy a hörgésből csak egy szót megérthessen. Majd úgy tetszik neki, mintha megértette volna ezt a szót: »Színház!«, amit hangosan ismétel. Öcscse megtört szemében fény csillog. — Még nem tértek vissza, Frigyes, még csak kilenc óra van. De egy óra múlva — egy óra múlva már megtudhatod, te szerencsés költő! Egy óra múlva itt lesznek, s majd akkor elbeszélik neked nagy sikeredet. Fényes dicsőséget fogsz aratni; ugy-e ? A beteg boldogan mosolyog és Ferenc látja, hogy öcscse szívesen hallja, ha erről beszél neki. — Első színmüved, öcsém, — folytatja. Minő siker és taps lesz! Ha csak mink is ott lehetnénk, ugy-e ? Ferenc erőltetve nevet és nagynehezen elfojtja zokogását. Lassan-lassan múlik az idő és még mindig beszél — hiszen látja, mennyire jól esik ez szerencsétlen öcscsének. Künn tombol a szél és eső verdesi az ablakot; most a zivatar süvöltését áthatja a közeli toronyóra tompa hangja. Tizet, üt az óra. A lépcsőkről pedig léptek zaja hallatszik — beteg füle azonnal elleste és szeme villámokat szór. — Ök azok, ők azok! — kiállja Ferenc és az ajtóhoz siet, hogy kitárja. A két jóbarát belép. Ledobják felöltőiket. — Ne engedjétek észrevenni, minő veszedelmes az állapota, — súgja nekik gyorsan Ferenc. De mialatt a két jóbarát belépett, rettenetes izgalom vett a szerencsétlenen erőt. A melle még gyorsabban zihál, a szeme ég és lángol, arckifejezéséből tisztán vehető ki az a kínlódása, hogy beszélni, mozdulni akar, de nem tud. Ajkai reszketnek, — óh, csak kihozhatna egy szót, egyetlen egy szót, de szájából csak idomtalan, károgó hangok törnek ki. Fel akar emelkedni, de erőtvesztett tagjai nem győzik ezt a fáradságot ; fekvő helyzetben marad, arcán néma kínlódás.
