Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1907-01-01 / 1. szám

Szinérváralja, 1907. Január 2. 1. szám. Negyedik évfolyam. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. ... .......... .I. ---------­El őfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 20 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: ír „Á. :Ei.Á.:isr iST’v./Liisr A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztő­ségéhez Szinérváraljára küldendők. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Újév. Amikor a természet erőt gyűjtő ál­mát alussza és a tél rideg zordonsága hó- és jégkérget von a pihenő anyaföld fölé: az emberek befejezik az élet egy korszakát, hogy újat kezdjenek meg. A jókivánságok, szerencsekivánatok időpontja az újév napja, mely élénken emlékeztet a múlt sokszor kellemetlen emlékeire és felidézi a reményt, mely szebb jövővel kecsegtet. S a jövőben való bizalom rendesen erősebbnek mutatko­zik az idők forgásába veszett szomorú visszaemlékezéseknél. Az újév napja azonkívül a leszámo­lásnak, mérlegelésnek van szánva. Min­denki akaratlanul is visszagondol, mit hozott számára az elmúlt esztendő, mely­nek kezdetekor annyi jót kívántak neki embertársai s melyet annyi reménytel­jes várakozással köszöntett. Bizony­bizony, nem ment aközül sok teljese­désbe. A legtöbb remény hiú ábrándnak bizonyult s ami fáradozást, munkát latba vetettünk a sorsunk javítására, éppen csak annyit értünk el vele, hogy vala­hogyan megélhettünk. S mégse szabad, hogy erőt vegyen rajtunk a csüggedés. Az élet a keserves küzdelmek láncolata és a legkedvesebb benne a cél, az a nemes cél, melyet ki­kinek maga elé kell tűzni, kogy afelé haladjon. S a boldogság — a haladás. Minél közelebb jutunk ahhoz, mit mint elérendőt magunk elé szabtunk, annál megelégedettebbek vagyunk s annál na­gyobb, magasztosabb célok felé töreke­dünk. A pihenés, a megállás rozsdássá teszi a fegyvereket, melyekre az élet harcaiban szükségünk van s aki hama­rosan meg van elégedve a kicsi sikere­rekkel, valóban hasznos tagja nem lehet a társadalomnak. Dolgozni, erny edetlenül, lankadatlanul munkálkodni, összes leleményességünket arra fordítani, hogy mindig a legjobbat, leghasznosabbat cselekedj ük — . ezt ki- vánja tőlünk a jelen kor, mely könyörte­lenül kiveti magából a heréket. S az a határkő, melyet az időszá­mítás újév napjával állít, arra int, hogy az e napon felhangzó jó kívánságok tel­jesedésének előfeltétele a munka. A bol­dogság csak végzett,; derekasan végrehaj­tott munka nyomán található- Aki azon­kívül keresi, az ugyan a véleflen szeszé­lye következtében jó sorsra tehet szert, de igazán boldog nem lesz. Ne várjuk tehát a most következő esztendőtől sem, hogy a tunyaság, léha­ság nyugodalmán pihenve elérjük a bol­dogságot, mely utáíi mindannyian oly epedve áhítozunk. Reméljük inkább, hogy tisztes munkánkat az ég áldása fogja ki­sérni és szerencsései, leszünk, az uj esz­tendőben fenségesebb célok felé törni. Akármerre teliülhnk széles e ha­zánkban. mindenüti azt latjuk, no'gy a munkának áldásos tere kínálkozik. A jajveszéklés, hogy nagy a nyomor, mit sem használ. Férfias bátorság, elriaszt- hatlan munkakedv kell, hogy a mostoha viszonyokat javítsuk.Fogjunk hozzá mind a két kezünkkel a segítéshez, mely épp úgy kötelessége a gazdagoknak, mint a szegényeknek. A segítség pedig nem áll könvöradományok nyújtásában, mely csak sérti a megajándékozott önérzetét, hanem a helyesen alkalmazott munkás­ságban. Dolgozzunk — s a boldogság, me­lyet újév napján egymásnak kívánunk, ha nem is biztosan teljes mértékben, de legalább annyira be fog következni, hogy enyhül majd a nyomor, csökken a min­denfelé mutatkozó elégületlenség. És ha aztán becsületes igyekvéssel mindent megtettünk, ami erőnkből ki tellik s a Mindenhatóhoz fohászkodunk, hogy ne tagadná meg tőlünk áldását, bizzunk az ő gondviselésében, melyet egy évezrednél tovább tanúsított szép édes hazánk iránt Ebben a reményben kívánunk min­den olvasónknak és barátunknak: Boldog újévet! Az emberek eredete. Azok, kik bennünket több emberpártól akarnak származtatni, azt a tant állították fel, bogy valamint az állatokra nézve valószínű­leg külömböző teremtési központok voltak, me­lyekből a koronkénti állatteremtés addig terjedt, a meddig az éghajlat és a tápszernyerés lehető­sége megengedte: úgy az emberfajok kezdődé- sei is a földnek külömböző vidékein keresendők, melyektől aztán lassankint terjedt volna el na­gyobb-nagyobb tereken. Sőt annyira mentek, hogy az emberi nem önálló teremtését valószí­nűtlennek állították, s ellenkezőleg, azt a véle- meííyt monclrak ki, hőgy^az egyesembertorzsék idők folytán külömböző, emberhez hasonló maj­mokból fejlődtek volna ki a föld külömböző pontjain. Mi e nézethez nem csatlakozhatunk, sőt inkább erősen ragaszkodunk ahhoz az állításhoz, hogy az emberi nem egy pár embertől szárma­zott, s igy egységes eredetű. S e nézethez ra­gaszkodnunk nagyon alapos okaink vannak. Ugyanis, meg kell bár engednünk, hogy az em­ber és majom közötti testi külömbség annyira csekély, hogy e tekintetben talán hihető is lenne, hogy az emberi nem külön fajai eredetileg kü­lömböző majomfajoktól származtathatók le; azonban vannak másféle körülmények, melyek ember és állat közt áthidalhatatlan mélységet tüntetnek föl és följogosítanak, sőt kényszeríte­nek bennünket, hogy az emberiséget önálló egy- ségkint állítsuk az allalországgal szembe. A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Megújhodás. Eddig az éjjel volt a nappalom, S lidérclángos mocsár a tengerem, Selyemruhás hinár a mélybe csalt, Ahol csak bűz, csak sár s iszap terem. Maradjon mindörökre mély titok, Eddig hol vesztegelt az én hajóm; — Hol bűnös lelkem végre üdvözöl Te adsz szerelmet édes angyalom. Munkára bontva összefont karom, Ezentúl én is jó bolond leszek, Ki százakért rongyok közt dolgozik. Nos rajta hát ti megpihent kezek ! Izzadjunk hát az elnyomottakért! Hisz a miattunk érzett fájdalom : — Derűs szemedbe nézve megpihen, Te adsz nyugalmat édes angyalom. Sinylődö milliók siralma mind, Óh, mind az én szivembe költözött; Utam sötét vonalban ott megy el A nyirkos fészkek s tömlöcök között, Hol fojtó gőz az ember élete. S nyugvó helye a poshadó álom. — Hol lelkem kissé sütkérezhetik Te adsz vidám fényt édes angyalom. Pogány Béla. A Sztrigy vizénél. A hideg februári nap fénytelen sugarai egykedvűen sütnek le az Aranyhegy kopár sziklatetőire, onnan pedig lesiklanak a Sztrigy vizének máskor oly pajkosán csobogó hullá­maira. A hideg, szomorú sugarak szeretettel keresik kis játszótársaikat, a pajzán habokat, de enyhe simogatásaikra haragos, vérvörös hullá­mokat vet fel a megáradt hegyi patak. A nap­sugarak megrettenve néznek körül, aztán mene­külnek barátságosabb pajtásokat keresni. Nyo­mukba leszáll a köd s a kis folyó homályba borul. De csak rövid időre. Partjain megdördül az első ágyú, aztán a második, tizedik, századik. A nap sárga világosságát a puskapor pokolból felszabadult izzó tüze váltja fel, a fenyőillalot a vérgőz bóditó mámora s a szellő susogását kard­csörgés, halálorditás. lé De hagyjuk ezt. A piski hidi titáni küz­delmet már megörökítette a történelem. Hősei­nek emlékét magában hordja minden magyar kebel. Én csak egy mellékepizódot akarok el­mondani. A székely hősök legendás vezére, imádá- sig szeretett apója, Bem, egy magaslatról nézi az ütközetet. Körűié voltak vezérkari lisztjei, a székely havasok délceg, száz csatában férfiakká edzett rózsás arcú ifjai. Az agg hős sokáig nézi a csata fordulatait. Hol mosolyog, hol idegesen rángatja öreg paripája kantárszárait. Az arcá­ról le lehet olvasni a megelégedést, a bosszú­ságot. Egyszerre dühösen hátrafordul: — Hova lett a többi tiszt? Már csak hár­man vannak? A megszólítottak kiegyenesednek. A legidősebb, alig huszonkét éves hadnagy válaszolt társai nevében. — Megszöktek tábornok úr!Nem tudták nézni véreik pusztulását: Talán már mindannyian a hídfőnél vérzenek. Mi is csak az ön iránti határ­talan szeretetből maradtunk itt, hogy veszély esetén fedezzük életét. Az öreg visszafordult, hogy ne lássa e há­rom gyerekember őt »Osztrolenka véres csilla­gát» sírni. A könnyek felszáradtak barázdás arcán, s mire előre nézett, megint az volt, aki előbb, a szabadság rideg katonája. — Gát!Engedetlenségükért megbünhődnek, ha élve kerülnek vissza; most pedig önök közül valakinek át kell lovagolni Cec ezredeshez. Nem jól megy ott a dolog. Mintha nem is székelye­idet vezetne. Aki vállalkozik a halál torkába megy. Nos? A három ifjú összenézett. — Én!.. hallatszik mindhárom ajkáról egy­szerre. Bem merően a szemükbe nézett. — Magok fivérek? — Igen! — Menjen a legidősebb, az legtöbbet élt. Andorás Balázs kilépett a sorból, átvette az üzenetet, szalutált vezérének, kezet fogott

Next

/
Thumbnails
Contents