Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-05-29 / 22. szám
Szinérváralja, 1900. Május 29. 22. szám. Harmadik évfolyam. BRTÁR1LJA TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizet Negyet ési árak: Egész évre G korona. Fél évre 3 korona, évre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 ^íi.Mjér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: A lapra vonatkozó mindennemű közle valamint az előfizetési dijak a „Színéi nény és kü •váralja“ sz ldemény zrke&ztőI Nyilllér soronkint ?0 fillér. " 1KGJ E LENI K MINDEN K E I) I) E N. P ABlAW ISTVÁN ségéhez Szinérváraljára ki Hirdetéseket mérsékelt ára 'Ideadok. kon közi ink. A halottak elégetéséről. A halottégetés, mely a külföld nagyvárosaiban mindinkább elterjed, hazánkban is kezd már tüzetesebb érdeklődés tárgya lenni; a fővárosban egy egylet létesült, amely az eszmét propagálja. A haloltégetés már az ókorban volt divatos. Valahányszor igen sok halottat kellett eltemetni, mindég szívesen használták a tüzet azoknak eltakarítására. Mikor azonban a kereszténység kora az uj tanok erélyes üldözésével megkezdődött, a halottak elégetésének, mely mellett az eltemetés is szokásban volt, meg- kellett szűnnie. E mellett sok ok szólt. A kereszténység ellentéte akart lenni a pogányságnak, s hogy ezt tehesse, az uralkodó pogány szokások alól szóval és tettel ki kellett a talajt vonnia, amig csak végképp el nem enyésztek. Már magának az írásnak az a kifejezése: »Porrá kell lenned, mert porból vétettél,“ nem tette volna-e keresztényietlenné a régi szép szokást, nem tette volna-e a halottak elégetését már maga a testi feltámadás hite örökre lehetetlenné? E mellett az egész középkorban a templom közelségét meg- szentelőnek, az oltár körüli nyugvást védő, engesztelő körülménynek tekintették. De mint az aether a mindenségben, úgy hullámzanak az eszmék is fel és alá és ha egyidőre elnyomhatok vagy visszatarthatok is, végre mégis megszabadulnak nyűgeiktől és betöltik a mindenséget, a rövidlátók vagy rövid elméjüek és az álszenlek erőfeszítése dacára is. Igv idővel mindig több és több hang szólalt fel, melyek a halottak eltemetésének káros voltát és az elégetés régi szokásához való visszatérés szükségét hangoztatták. Az egyszer feltámasztott gondolat azután tovább érlelődött s különösen a legújabb korban mind több hívekre és követőkre talál. Az eltakarítás mai módja nem felel meg az élők egészségügyi követelményeinek. Igaz ugyan, hogy a halottak eltemetése nem egyéb, mint kezdete az élenye- sitési processzusnak, lassú, lángnélküli elégésnek; ezután szétesnek a test ve- gyületei legelemibb, többé szét nem bontható alkatrészeikre, de oly lassan, hogy e mellett nagy károkat okozhatnak. Még ott, hol a temető földje oly alkotásu, hogy elég éleny juthat a szétbontandó, elkorhasztandó testhez, a bomlási processzusból származó ártalmak csekélyeknek mondhatók; hol azonban az nem történik, a szegény holttestre egy még szörnyűbb folyamat vár: az elrothadás; ez az, mitől a halottakat meg kell kímélnünk és pedig azért, hogy az élők életben s a mi több, egészségben maradhassanak. Egészségi szempontból tehát a halott égetését erősen követelik, nem is szólva arról, mily hasznot hajtana a roppant területet elfoglaló temetők megszüntetése nemzetgazdasági tekintetben kis leg kevésbbé van igazuk azoknak, kik arra az eszmére alapítják ellenkezésüket, hogy az elégetés minden társadalmi és egyházi szokást teljesen felforgat, mert annak ezekkel nincsen semmi köze. A halottak kiterítése és kivitele az eltakarítás helyére, az egyházi áldás és szertartás bármely vallás és rítus szerint érintetlenül megmaradnak, kinek-kinek saját lelki- ismerete, szokása és hitéhez képest. Sokak előtt kegyeletien eljárásnak tűnik fel, hogy e szerint a halottakat egy előre meghatározott vegyi folyamatnak vetjük alá; de ha tekintetbe vesszük, miként történik a holttest elégetése a földben is — a huzamosabb elenvészés utján: — akkor rá kell jönnünk, hogy a halott átadása a sírásóknak semmi más, mint az elégetési intézetnek való; ez tehát nem tesz különbséget. Azzal az ellenvetéssel szemben, hogy az elégetés által megsemmisülnek az ereklyék, miket egykor talán szenteknek fogna az egyház tekinteni, nekünk sokkal biztosabbnak látszik azoknak hiteles azo- nosságu hamvait tisztelni szent maradványként, mint a vak esetre bízni, hogy az illető jeles egyénnek múlandó részeit századokon át megőrizze Városunk világítása. A világ teremtése alkalmáról vagyon Írva »és látván az örökkévaló, hogy a világosság jó, niegkülönbözteté a világosságot a sötétségtől. Már ebből kimeríthetjük azt a tanulságot, hogy ez a világosság nem valami olyan egyszerű jó' hanem valami isteni, amihez hallandónak része nem lehet. És ilyen isteni gondolat fogamzott meg nem régen egy még mindig a halandók között járó emberi alakban, hogy tulajdonképen nem volna-e lehetséges, ha nem is természetes, de mesterséges világítást Szinérváralja utczáin is létesíteni ? Egy eszme, egy felfedezés. Találmánynak nagyobb, mint az Edisoné valamennyi, őseink beszélik, hogy még volt is olyan valami Szinérváralján, de — ellopták. (Micsoda? Világosságot lopni? No ez is csak Szinérváralján történhetik. Szerk.) íme, az eszme városunk bölcsei elé is került volna, ha balsorsunk nem oly nagy. Mert habár városunk bölcs intézői a felfedezett eszmének tárgyalására városi atyáinkat meghívták, az érdeklődés oly nagy volt, hogy azon egyetlen egy képviselő sem jelent meg. Ez az — úgynevezett — autonom hatáskör és ezen jogukkal élve, képviselőink még arra sem méltatják az ilvfajta felvetett eszméket, hogy annak megvitatására megjelenjenek. Arról sincs biztosítva egyik sem, hogy valamely philantroppus nem vállalkoznék-e arra, hogy városunkat egy kissé ingyen felvilágosítaná. Pedig milyen máskép van az 3 évenként, amikor bölcseinket megválasztják! Milyen önérzetesen köszöni meg minden választott képviselő megbízatását, mintha csak mondani akarná »én nem leszek olyan, mint elődeim. ’Utána fogok én nézni majd” a községi ügyeknek.« A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. A bolond. Jeszenszky Gábor, amint nőül vette a vidéki város legszebb leányát: László Editet, felköltöztek a nagyvárosba s elegáns lakást béreltek. A pompás mahagóni bútorok, a selyem fotelok, drága selyem függönyök fejedelmi pompát varázsollak a gyönyörűen s kiváló Ízléssel festett szobákba. Elejéibe boldogan éltek. Nagy házat vittek, a jóbarátok sokasága körülrajongta őket; bámulták a gyönyörű párt, kiről csak úgy sugárzott a boldogság. Nemsokára valami párisi színésznő jött vendégszerepelni, Jeszenszkyék, mint dzsentri família, ismeretségbe keveredlek vele. Igen gyakran együtt ebédeltek. Az asszonyok, úgy látszik, hamar megbarátkoztak s bizalmas barátnők lettek. A művésznőnek bármikor szabad bejárata volt hozzájuk. Jeszenszkyné nem volt féltékeny asszony, szerette, imádta a férjét azzal az odaadó hűséges szerelemmel, melynek tulajdonsága, hogy viszont szerelmet, hűséget remél. Együtt végezték gyakran sétakocsizásukat a művésznővel; általában igen gyakran, majdnem mindig együtt lehetett őket látni, mi másoknak nem kis irigységre nyújtott alkalmat. Következett az elválás ideje. A művésznőnek Oroszországba kellett vendégszereplésre menni. Megállapították együtt az utazás idejét, Jeszenszkyék persze megígérték, hogy egv darabig elkísérik jó ismerősüket, gyakran vendégüket. Este a szép asszony egyedül volt otthon. Férje kaszinói dolgokkal lévén elfoglalva, mint jól nevelt férjhez illik, kimaradási engedélyt kért a feleségétől, illetőleg bejelentette hazajövetele idejét. Éjfélt ütöttek kint a toronyórák. Az asz- szony nyugtalan volt, nem tudott aludni, kinyitotta a hálószoba ablakát, kihajolt rajta s mohósággal szívta magába a mámoros májusi levegőt. A férje csak nem jött. Már pilymallani kezdett. Megeredtek a könyei. Még ezt sohasem telte a férje. Bizonyosan valami lump kompániába keveredett és ez ugv fájt neki. Reggel csengetnek, egy hordár állít be, levélkét nyújt át. Megismeri a férje Írását. Felszakitja. Semmi megszólítás, »Bocsáss meg, áldjon meg az Isten, hogy jó voltál. Nem tudtam neki ellenállni. Megyünk az ismeretlenbe,« Kuszáit szavak, semmi bővebb felvilágosítás. Dé átvillant lelkén a gondolat, az a megőrjítő rémséges gondolat, hogy a férje itt hagyta, akiről azt hitte, hogy őt mélységes szerelemmel szereti. Belámolygoít valahogyan a szobába, aztán sirt keservesen. . . . Múlt, lelt az idő, az asszonyi szív sokat kibír, ő is kikerülte a megőrülést szerencsésen, Visszaköltözött a vidéki városba, hol apjával, ki nyugalmazott huszárőrnagy s özvegy ember volt,” nagy sétákat tettek ki a környékre s a vidék szépsége lelkére nyugtatólag hatott. [Az estéket kávéházban töltötték. Megvolt a rendes helyük, azt senkisem foglalta el, megszokták a vendégek is, hogy az az övék, azé a fekete asszonyé, ahogy nevezték. Gyönyörűen állt testén a fekete ruha. Mindig feketét hordott. Az a cigány prímás mintha csak nekik húzná, folyton őt nézte; ilyenkor úgy sírt kezében az a száraz fa. A szép asszony csak hallgatta, néha-néha egy titkos forró könyet törölt le arcáról. Álviharzolt lelkén rövid boldogsága s keserves nagy csalódása abban az emberben, a kit először szeretett és szenvedélyesen, imádóan. Tizenegy órakor mindig olt hagyták a kávéházat. Az a prímás azután nem is játszott olyan szépen, nem a leikéből húzta, csak addig, míg ő ott volt. Beleszeretett abba a fekete asz- szonyba őrületesen. Szép őszi este volt, a hold ezüstös fény- tányérja tisztán csillogott a csillag miriádos égen. Néma csend ült a városra. Egyszer csak felcsendült a szép asszony ablaka alatt egy bubánatos szép nóta, hogy: «A szivemet, a telkemet Elraboltad tőlem, Nem lesz nyugtom soha, soha, Csak a temetőben.«
