Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1906-03-27 / 13. szám

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilltér sotonkint 20 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos:

pábiáu

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk.

Segítsünk !*)

(dr. sz.) A szegénység terjedésének, annak, hogy a nyomorúság mind nagyobb mérveket ölt, egyik okát a kivándorlók szaporodásában, a kivándorlási szenve- délv aránvtalan növekedésében kell ke- resnünk.

Valóban kétségbeejtő az, a mit tavaly óta tapasztalunk, a midőn látjuk, hogy hányán hagyják el a hazát a gazdagodás vágyától ösztönözve, hányán mennek Amerika földjére, hogy ott — bár kétszeres munkával — vagyont szerezzenek.

Kétségtelen, hogy Magyarországon a munkának nincs olyan értéke, mint Amerikában, hogy nálunk a munkabér — alacsony volta miatt — legfeljebb arra elegendő, hogy a munkás éhen ne haljon, de az is kétségtelen, hogy a munkásnak Amerikában egész testi erejére van folyton szüksége, hogy az elébe szabott nehéz munkát elvégezni tudja.

A kivándorlásnak egyik szomorú következményét abban találom, hogy a családos emberek kivándorlása folytán a családok ezrei maradnak elhagyatottak, kenyérkereső nélkül és nagyon sok család a kivándorlás következtében örökre elvesziti támaszát, mert a messze idegenben kenyérkeresőjük elvész, megsemmisül.

Igen nagy azoknak a száma ugyanis, a kik az újvilágban kenyeret nem találva éhen vesznek el, a kiket a meg nem szokott túlfeszített munka rövid idő alatt beteggé tett, sírba dönt, a kik a tisztesség útjáról a bűn útjára térnek s a mint önmagokról megfeledkeztek, megfeledkeznek a távolban hagyott családjokról is. És hányán vannak, a kik ugyan vissza*) Egy nagyon dicséretes mozgalom indult meg városunkban a szegény gyermekek érdekében. Mai számunk czikkeire felhívjuk olvasóink figyelmét. Szerk.

térnek, de bénán, rokkantán, keresetképtelenül.

A kivándorlásnak ez a káros következménye természetesen kihat a társadalom kötelezettségeire is. Az elhagyottak számának növekedése a társadalom terheit szaporítják s különösen szegény vidékeken, hol a megélhetés nehézsége miatt a kivándorlók száma is tetemesen nagyobb, a társadalmat nagy áldozatokra kötelezik.

Igv vagyunk mi is. A nyomor itt nálunk mindig kétségbeejtőbb mérveket ölt. Napról napra szaporodnak azok a nyomorultak, kikről ha nem gondoskodunk, éhen vesznek el, napról-napra több lett azoknak az elhagyott gyermekeknek a száma, a kiknek megmentése, nevelése a mi kötelezettségünket képezi.

Tömörüljünk azért, ne ijedjünk meg az áldozatoktól, nyújtsunk egymásnak segítő kezet, hogy egyesült erővel a nyomor terjedését, fokozódását meggátoljuk.

Ne rettenjünk vissza a reánk szorulók nagy számától, az elhagyott, árva gyermekek éhségtől sápadt arczától, varázsoljuk vissza arczaikra jótékonyságunkkal az élet pírját, adjunk nekik módot, eszközt arra, hogy művelődve, hazánk hasznos polgáraivá legyenek.

Segítsünk a szegény gyermekeken!

Gondoljunk a szegényekre.

Társadalmunk ezernyi baja közt kétségtelenül egyik legnagyobb és legsúlyosabb: a szegény ügy.

A mai vagyon elosztás folytán a legtöbb ember napi nehéz munkával keresi kenyerét, s ha csapás, betegség, szerencsétlenség éri: családjával együtt a nyomor martaléka.

De sokan csapás nélkül sem képesek két kezük munkájával nagyszámú családjukat fen- tartani. Arra pedig, hogy családja tagjait, gyermekeit neveltesse, ha legcsekélyebb áldozatba kerül, már képtelen. Nem tudja gyermekeit eledellel ellátni, nemhogy a kemény téli időben

rendes ruházattal bocsáthatná fel az iskolába, így aztán gyermekei is tudatlanul nőnek fel.

Különösen rossz körülmények között vagyunk e tekintetben mi szinérváraljaik.

Köznépünk teljesen vagyontalan, neveletlen, tudatlan, aminek természetes következménye, hogy övéinek neveltetésére sem gondol, de végtelen szegénységénél fogva nem is gondolhat.

Ha végignézünk községünkön, ha megfigyeljük az alsó néposztályt, durva müveletlen- séget, az irni-olvasni nem tudást és a pálinka határtalan élvezetét fogjuk tapasztalni. Ez aztán erkölcstelenné és munkára képtelenné teszi őket.

E szerencsétleneket megmenteni alig hiszem, hogy lehetne, ők már egészen elmerültek.

De megmenthetjük az ártatlan kis gyermekeket, ha lehetővé tesszük nekik, hogy eszöket fejlesszék, hogy észrevegyék az erkölcstelenség, a tunyaság és a pálinka rettenetes következményeit.

Nézzük meg az utcán csavargó gyermekek beesett, sápadt arcát, komor, méla nézését, mely a vig gyermekkorhoz épen nem illik; rongyos ruhájuk, illetve csaknem teljesen ruhátlan voltuk : teljes nagyságában mutatja a határtalan nyomort, mely községünk lakosainak jórészéhez naponta bekopogtat.

Az ember érző szive ilyenkor feljajdul és siratja a szegényekben az Isten képére teremtett embert.

Ez a kép azonban nemcsak szánalmat ébreszt az emberben, de tettre is indít, mert egy ilyen gyermek látása meghatja a szivet és lelket s a gondolkodó ész és az érző szív módokat keres a baj orvoslására.

így létesült községünkben a »rongyos egylet.« Az eszme áthatotta községünk egész társadalmát, mindenki tehetségéhez mérten járult filléreivel a nemes cél megvalósításához, úgy, hogy az egyesület 3 éves fennállása óta mintegy 400 gyermeknek adott segélyt s tette lehetővé az iskolábajárást, ellátva őket meleg csizmával és téli ruhával.

400 elhagyatott szegény gyermeknek tette lehetővé, hogy megszerezze azokat az isipereteket, melyek nélkül a mai nehéz viszonyok között az életben nem boldogulhat, s áldozata lesz a nálánál nagyobb képzettségű, de lelkiismeretlen egyéneknek, kik az ő tudatlanságát kihasználják.

Lehetetlen könnyek nélkül végig nézni egy tömeges felruházást. Látva a nyomor roppant nagyságát, és látva az ártatlan, éhező, fázó kis gyermek síráshoz szokott szemében kigyulni az

A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA.

Az áruló.

— Irta: Bartus Sándor. —

A fütetlen szobában szegényes, de tiszta fehér ágyon, halálra vált arccal, mozdulatlanul fekszik egy agg nö. Haldoklik, de még eszméleténél van.

Föléje hajlik egy ifjú tiszt — gyermek még — szeme nedves, oldalán kard, mellén két érdemkereszt. Vigasztalja, bátorítja. Majd elfordul, s zsebkendőjét arcára szorítva küzködik, hogy elfojtsa zokogását s letörölje szemeiből omló könnyeit.

Az asztalon félig kiégett mécs lobog, mely a tiszt kísérteties árnyékát a falra vetve, elárulja titkolt fájdalmát forrón szeretett anyjának.

A haldokló meg-megrendül — hallgatódzik.

Kívülről puskaropogás hallik, közbe-közbe egy-egy ágyú mély dörgése rengeti meg a kis szoba vékony falait.

A gyermekkatona kiegyenesedik az ágy fölött.

— Anyám, mennem kell, az ellen már támad!

Fuldokló zokogással borul ismét az ágyra s csókjaival borítja a fonnyadt, sápadt ajkakat.

Kívülről siető, közeledő léptek zaja hal-, latszik. Az ajtó gyorsan föltárul.

A haldoklónak a rémület uj erőt ad, kétségbeesett erőfeszítéssel fonja lesorvadt, vékony hideg karjait fia nyaka körül.

— Hadnagy ur! jelentem alásan — százados ur parancsára — haladéktalanul el kell zárni szakaszával a déli kaput.

A küldönc tisztéig, sarkon fordul, siető léptei elhangzanak.

A fiú hiába igyekszik szabadulni. Anyja vaskapocskénl szorítja fejét hidegülő keblére két karjával s hideg ajkaival lázasan suttogva könyörög neki.

— De, ne menj. — Itt hagynál. . . nyomorultan elpusztulni? Ügy is . . . meghalok nemsokára . . . Csak addig — az égre kér . . . kérlek, csak . . . csak addig ne hagyj . . . magamra . . . Látod, . . . úgy fáj, . . . itt, — itt bent . . . Meghalok ...

A fiú bensejében óriási küzdelem megy végbe.

A jéghideg ajkak most forrókká változnak. Perzselik a fiú arcát.

— Volna szived most . . . most itt hagyni . . . engem — hisz . . . anyád, gondold meg . . . anyád vagyok. Ne . . . ne hagyj . . . itt, az Istenért . . . egy . . . egyetlen . . . fiam, gyermekem.

A fiú szinte durván rántja ki magát. Anyja ölelő karjai elerőtlenedve hullnak vissza az ágyra.

— Mennem kell anyám, a haza parancsolja! De, a mint anyja, kétségbeesett, könyörgő, esdő,

majd szemrehányó tekintetét látja, megtörik akaratereje s megadással sirva roskad az ágyra.

*

Az utcai harc kint már javában folyik.

Egyfelől óriási, pusztító, gyilkoló tömeg, másfelől pedig lelkesült, merész, elkeseredett vakmerő, kisded pirossapkás csapat küzd.

Nincs szükség itt lelkesítő szóra. Érzi, tudja mindegyik, miért harcol. Szemükben a halál megvetés.

Csattog, törik a kard. Meg-megvillan magosán az égő házak tüzfényében, lecsap, nyomában jár a halál, a kiomló piros vér jelöli útját. Dördül az ágyú, végig söpri a szűk utcát az öldöklő kartács. Őrjöngő düh kiáltás, haldoklók nyögése mindenfelé. Hull a vakolat, az üszők, fölkapja a futó szél, beszennyezi a frissen hulló fehér havat s a küzdők közzé szórja.

Vér, — párolgó pirós vér mindenütt.

*

A haldokló a kis szobában mindezt már nem hallja, nem látja. Alig lélekzik már. Ajaka mintha mosolyogna, érzi, tudja, hogy fia el nem hagyta.

A fiatal tiszt elfojtott lélekzettel, szorongva hallgatja a harci zajt. Még mindig küzd magával. Úgy huzza valami kifelé. Talán még nem késő ?

Egyszerre fölhangzik kivül a kiáltás, mely a gyermektiszt szive mélyéig hat;