Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-02-13 / 7. szám
Szinérváralja, 1900. 7. szám. Harmadik évfolyam. Február 13. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilllér soronkint 20 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: FÁBIÁN ISTVÁNA lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Találkozások. Irta: Tabódy József cs. és kir. kamarás. Azt mondják, hogy demokratikus korszakot élünk; én ezt tagadom. Aki az ellenkezőt állítja, az nincs tisztában a demokrácia lényegével. A demokrácia nem részekre szaggatottan látja a népet, hanem szerves egésznek. Ha mutat is tagoltságot, ez a demokrácia szemében nem heterogen darabok egymásra hányt- sága, hanem az eleven test harmonikus formája. A demokrácia a nép alatt nem csupán a misera plebs contribnenst érti, hanem az összességet a királytól az utolsó koldusig; a mikor tehát a nép jólétéért küzd, nem egyes részek, hanem az egész lebeg lelke előtt s ugv gondolkodik, mint Krisztus, a mikor mondotta : Adassék meg a királynak, ami a királyé; Istennek, ami Istené, szóval kinek-kinek a magáé. így gondolkodik-e, igv cselekszik-e az a szellemi áramlat, a mely napjainkban demokráciának vallja magát? Nem. Éppen ezért áldemokracia, hamis próféta. A mostani demokrácia mindenféle mesterkedéssel osztályokra szaggatja a népet, melynek fogalma alatt azt a csordaként terelhető tömeget érti, a mely, ha vele tart, fenséges, ha ellene fordul, csőcselék. Ennek a demokráciának a nemében van felső osztály, közép osztály és alsó osztály s ezek mindegyikében számos kisebb kaszt; igy fent az arisztokracia a papsággal és katonasággal, lent a pro- letársággal s ezek mindegyike egymásnak ellensége s életcéljukul egymás kiirtását tekintik. Minő hannibáli és chaotikus gondolat! Csoda-e, ha a gyülölségnek ettől a daemoni tanától elvadulnak a lelkek, elsilányulnak az erkölcsök, a minek napról napra megdöbbentőbb jelenségei mutatkoznak. Am éppen ebbői az ijesztő decaden- ciából táplálkozik a jövő reménye. Szent a meggyőződésem, hogy az emberiséget ez az egyre íokozódó iotrelem észre téríti, visszavágyik s visszatér a magasabb világába. Abba a világba, a melyben mindenki megelégedett lesz, mert megérti, hogy a rang és mód nem kellék, csak járulék, legtöbbször a véletlen vagyis a szerencse dolga; ellenben a boldogság a magunké, mert lelkületűnk tisztaságának és emelkedettségének a virága.' A lelkűiét tisztasága és emelkedettsége nem privilégiuma sem a kunyhóknak, sem a palotáknak. Minden bizonnyal elkövetkezik a tévelygésektől való megszabadulásának e szép, áldásos ideje s lesznek az emberiség osztályainak testvéries találkozásai. Lesznek ünnepi találkozásai, a mikor ur és szegény, együgyű és magas elme egymásban testvérre ismer, szeretettel ösz- szeölelkezik a legszentebb oltárnál, a mely — szerintem — nem lehet más, mint az emberiség Isten dicsőségére emelt oltára. Tapasztalásból mondom ezt; mert, hála az égnek, nem kis részem jutott az emberiség munkájából. A háuyszor lágyult a humanizmusnak egv-egy uj lángja, akár a gyermekek istápolásáról, akár betegek gyámolitásáról, szerencsétlenek fölsegitéséről volt szó, a fellobbant láng körül mindég összeseregelve láttam a koronás főket, az arisztokráciát s az egyszerű polgárságot, mint — teszem — a »Fehér kereszt-egyesület«-nél is, melv- nek hóditó fényt feledhetetlen trónörökösünk fenkölt lelkű özvegye adott s egyik legnagyobb alapítványát egy igénytelen ferencvárosi házaspár tette. Én tehát azt mondom megingathat- lan hittel, hogy a humanizmus az igazi demokrácia; hogy a kik a humanizmus munkáiban fáradoznak, azok az igazi demokraták; nem pedig azok, a kik a demokrácia örve alatt visszavonást, a társadalom szerves tagozatai között gyü- löltséget szítanak a helyett, hogy a felebaráti szeretet Krisztusi parancsát teljesítenék. Büszkék lehetünk rá s reménynyel tölthet el bennünket, hogy a humanizmus oltáránál a szívvel áldozok első sorában aristokraciánk áll; mert ennek az oltárnak a varázsa szüli meg majd az igazi demokráciát, azt, a mely nem választ szét, hanem egyesit mindnyájunkat mindnyájunk szeretetében. Szinérváralja és vidéke borairól, i Szinérváralja és nagy vidékének terjedelmes hegvlánczolatát nagyrészt szőlőhegyek képezik, melyek már betelepített és még beültetendő szőlők termése az alattok elterülő gyümölcsösökkel e nagy vidék lakosainak főkereset forrását képezi. S dacára ennek, helyi érdekeinA „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Egy leány naplójából. — Irta: Márkus llonn. — Január hó 2S. A báli zene mélabus akkordjai még ide is elhangzanak. Menekülnöm kellett, hogy ne halljam, mert fájó szivemet széjjel marcangolta. — Ide menekültem, kisded fehér szobácskámba, virágaim s könyveim közé, hol annyi rózsás tündéri leányálom szövődött, érzékeny lelkemben . . . Éjfél van. A báli vendégek vidám kacagása visszhangzik a termeken át. Mit tegyek? Nem tudom hallgatni! Forró, lázas fejemet kezemre hajtva, azon gondolkodom, hogyan bírtam eddig is ezt a mai mulatozást. Még mosolyognom is kellett. Ha valaki sejtette volna, hogy minden percben közel voltam az clájulás- hoz . . . Édes kis naplóm, megint neked panaszkodom. Beszélek hozzád, mintha csak (3 volnál. Neked sírom el nagy bánatomat, fájdalmamat. Te fogod fel hulló könnyeimet is. Te vagy egyetlen jó barát, kire rábízni merem boldogtalan szerelmem titkát. És le oly jó, oly türelmes vagy hányszor öleltelek már keblemre, s hányszor halmoztalak el csókjaimmal. Nem tudom, mi lenne felőlem, ha te nem volnál. Talán már most sem élnék; de le éltetsz, vigasztalsz; benned Őt látom, benned hozzá beszélek. Csakhogy éppen hangtalan vagy, nem beszélsz, de annál többet beszélek én. — Oh, te imádott lény, mily távol, messze vagy tőlem. Miért hagytál el éppen akkor, mikor már oly közel hittem a boldogságomat ? Miért fosztottál meg hitemtől, reményemtől, az éleihez való | bizalmamtól ? Miért is kellett ennyire csalódnom? Miért is szeretlek oly nagyon? . .Ah! az óra már keltőt üt. Neveddel ajkamon hajtom álomra fejemet. Megcsókolom az édes kis naplómat, mintha csak te volnál. Oh, miért is kell lenni holnap ismét felébredésnek. Január hó 2ö. Miért zavartad meg nyugalmamat, oh, mondd, miért telted ezt? Álmodtam . . . Azt álmodtam, hogy szeretsz, igazán szeretsz. Álmomban oly jó voltál, oly kedves és ... és jött az ébredés. Oh, miért is kellett oly hamar { visszelérni a fényes tündérálmok boldog országából ? Hiszen olyan boldog voltam ott én is; te is; igen le is, mert akkor szerettél. Mondd miért nem szeretsz most is ? ... Azt álmodtam. Csendes őszi alkony volt. A letűnő nap utolsó sugarai még ott fénylettek halványan megtörtén minden egyes bútordarabon. Ivetten voltunk a szobádban, ketten, tudod ott, hol az első meleg érzések hulláma csapott a szivembe, ahol először láttalak, ahol megszerettelek. Te olvastál, vagy Írtál, már nem tudom; én meg elmerültem a lenyugvó nap nézésében. Ivi tudja, egyet gondoltunk-e ? Én szeretettel néztem rád, mint merülsz el munkádban, mint mozog a szemed, a kezed. Néztem . . , néztem férfias szép arcodat, kehied lassan emelkedett;'nyugodt és komoly voltál. Én a hátad mögött álltam, minden lélekzetvételedet számlálva ; oly férfias, oly szép voltál ebben a pillanatban. Idegeimet feszülni é.zém, ereimbe felcsapott a láng. közel hajoltam hozzád és te megérezted forró leheletemet, bálra fordultál és egy erős öleléssel magadhoz vontál . . . Ajkunk összeforrt hosszan, édesen és én boldogan vergődtem karjaid között. Akkor szerettél. Miért szabad álmodni azt, amit remélni tiltva van. Miért szakgattad fel szívsebeimet, mikor az úgy fáj. Álmaimban jösz el boldogítani, mikor a valóságban egy szavad sem volt hozzád. Elmentél messze földre egy búcsú szó nélkül, Nem vonzott hozzám semmi. Nem érezted lelkem melegét, lángoló szerelmem hevét. Hát senkid se vagyok? Nem gondolsz rám soha ? Mig az én gondolatom mindig a tied. És te? Te nem szeretsz. Miért? . . . Egyszer, emlékszel? valóban magadhoz vontál és megcsókoltál. Akkor plántáltad ártatlan, hótiszta lelkembe a szerelmet Benned a pillanatnyi fellobbanó szenvedély, bennem a szűzies, örökké tartó szerelem égett. Akor kezdődtek a szenvedéseim. Te akkor nem akartál egészen megismerni. vagy félreismertél. Lassan egészen elfeledtél. Miért nem szerelsz? Szivemben a lemondás fájdalmával járom a Golgothót. Forrón hulló könnyeim párnámat áztatják. Némelykor azt hiszem, megfogok őrülni, izzó testemből felcsap a láng agyamra; ilyenkor végkép elvesztem az eszemet. Azt hiszem, hogy a pokol ég körülöttem, futnom kell, oda hozzád, lábaid elé borulni és könyörögni, hogy szeress — nagyon szeress! . . . Nem! Egy lépésem sincs hozzád. Bennem is van egy parányi gőg, némi büszkeség és nagyon erős női jellem. Nem hódolhatok neked, nem. Nem koldulhatok szerelmet, inkább meghalok. Ne feledd el, kedvesem, azt a sirkoszorut, amit ígértél. Tubarózsa és fehér camélia a kedvenc virágaim. Ez lesz egyszersmind a mátka-koszorúm is. Olt lent megnyugszik fáradt, sokat hányatott életem. Olt nincs szerelem, de ha van — én ott is szeretni foglak. Légy áldva, légy szeretve, légy örökké boldog! ...
