Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1906-11-20 / 47. szám

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkinl 20 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos:

E’-Á.BI-Á.IfcT ISTVÁN

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk.

Virrad.

Szinérváralja nagyközség képviselőtestülete e hó 12-én egyhangúlag elfogadott egy indítványt. Ezért virrad? Nem. A képviselőtestület máskor is fogadott el indítványokat egyhangúlag, de most olyan ügyben nyilvánult meg a képviselőtestület böícsesége, jóakarata, sőt lelkesedése, 1 aminő előtte még nem forgott, aminőnek horderejét, jelentőségét csak fiaink foghatják majd fel, mi csak előzetes számítás alapján mondhatjuk, hogy ez az ügy hasznos, gyümölcsöző és úgy Szinérváraí- jára, mint ennek vidékére nézve a haladás, a kulturális emelkedés, a magyar nemzeti eszme megvalósulásának egyik sarkköve.

Kétségtelen, hogy Szinérváralja úgy földrajzi fekvésénél, mint népességénél és lakosainak előkelőségénél lógva ezen a nemzetiségi vidéken vezető szerepre van hivatva. Egy kimagasló oszloppá, egy világitó fáklyává, egv őrtűzzé kell tenni Szinérváralját, melynek fénye, melege vezeti, a magyar nemzeti állam eszméjének szolgálatában egybe olvasztja a község és a vidék lakosságát. A község e fontos szerepét képviselőtestületünk eddig többé-kevésbbé figyelmen kívül hagyta. Megelégedett a házi ügyek jól- rosszul elintézésével. Magasabb szempontokból nem vizsgálta az ügyeket. Apró dolgokban, házi perpatvarokban mentette ki erejét. A 12-iki határozat élénk megnyilatkozása a képviselőtestület bölcs előrelátásának és jó érzékének a kultúra iránt, melyben nemzetünk megizmosodása, életképessége, haladása és örök időkig fenmaradása biztosítva lehet. Egy követ hozott Szinérváralja képviselőtestülete a magyar nemzeti állam nagy épületének kiépítéséhez, midőn egyhangú lelkesedéssel kimondotta, hogy Szinér- váralján polgári fnnskolát létesittet s ennek érdekében minden áldozatot kész meghozni, ami anyagi erejét felül nem múlja. Ha eddig egy és más ügyben kárhoztattuk a képviselőtestület intézkedését, ezen határozata után kalapot emelünk előtte. Egy jobb jövőnek, a valódi érték és érzék érvényre jutásának zálogát látjuk e határozatban, azért mondjuk, hogy virrad.

A magunk részéről szívesen lemondunk az érdemről, azt kizárólag a képviselőtestület tagjainak tulajdonítják, de nem tudunk e dolog felett úgy átsiklani, hogy igaz örömünknek őszinte kifejezést ne adjunk e helyen is a nevezetes határozat kimondása felett.

Mi eljártunk e fontos ügyben már előzőleg. Megnyertük a kir. tanfelügyelő és — agilis képviselőnk utján -- a minister jóakaratát. Megváltjuk, csak a képviselő testülettől féltettük a kiválóan fontos ügyet. A garasoskodástól tartottunk. Istennek hála, a képviselő-testületnek dicséret: feltevésünkben kellemesen csalódtunk.

A polgári fiúiskola ügyének gyorsabb és hathatósabb előmozdítására bizottságot küldött ki a képviselőtestület, azzal is felruházván azt, hogy a közoktatásügyi miniszternél a község küldöttségeként jelenjék meg és a támogatást kérje ki. A bizottság eljárása után az iskola felállítása iránt a tárgyalások megindulnak és hihető, hogy egy két év leforgása alatt megnyílik Szinérváraalján a polgári fiúiskola. Ezzel a mi törekvésünknek, fáradságunknak egy nagyon kellemes jutalmát fogjuk venni.

Ismételjük: virrad. Megújítjuk tisztelet-kifejezésünket a képviselő-testület iránt: kalapot emelünk. Csak tartsunk ki továbbra is és győzni fogunk Az Isten segítsen minket győzelemre!

A társadalom a tanítókért.

Harmincezer ember forrong Magyarországon. Harmincezer tanító követel tisztességes munkája után tisztességes fizetést, melyet immár 36 éve csak ugv mutogatnak ennek a számra és intelligentiára nézve tekintélyes tábornak a hatalom emberei, mint egykor a Jehova mu- tatá Mózesnek a Nébó hegyéró'l az Ígéret földjét.

Ámde Mag}’arország harmincezer tanítója torkig van már az ígéretekkel. A mérték betelt és most alamizsna helyett fizetést követelnek, amely képzettségüknek, szakmabeli és társadalmi munkájuknak megfeleljen. Azt akarják, hogy szűnjék meg végre az a szégyenletes állapot, mely példátlan a kulturállamokban, hogy a tanító anyagi ellátása igen sok esetben messze alatta állanak, amit az életben olyanok élveznek, kik a népiskola által nyújtott szellemi kincsek után nyertek tanítóikhoz mérten fényes jövedelmű hivatalt, hogy ne is szóljunk a középiskola négy vagy nyolcz osztályát végzettekről, akiknek előhaladása, tisztes megélhetése minden pályán jobban van biztosítva, mint a felettük vagy velők egy színvonalon álló tanítóé.

A tanítók ez abnormis állapotok megváltoztatására mindent megtesznek, ami módjukban áll és ezzel sok van mondva. Minden újságolvasó tudja, hogy a napisajtó elismerésre méltó módon küzd igazaikért, a mi szintén nagyfontos- ságu tényező ebben a társadalmi forrongásban.

Megtörténhetik azonban, hogy ezen intenzív küzdelem dacára az eredmény vagy egészen elmarad, vagy ha lesz is valami, a tanítók megint csak alamizsnát kapnak jogszerű fizetésrendezés helyett.

Mi lesz akkor? Ismeretes a közelmúlt politika küzdelmeiből a passzív resistencia. Erre helyezkedik a keserűség és a bizalmatlanság hatása alatt a tanítóság is. Elvégzi ugv a maga kötelességét, hogy fegyelmit ne lehessen a nyakába akasztani és nem is tesz az egyebet.

A „SZINÉRVÁRALJA“ TARCAJA.

Pali bácsi.

— Irta: Alpári Lajos. —

Tősgyökeres magyar ember volt Kraueski Pál uram, vagy a mint közönségesen hívta a nép : »Pali bácsi.« Magyar volt kivül-belül. Pedig úgy ötven esztendő előtt még a miatyánkot sem tudta elmondani magyarul, ügy szakadt ide valahonnan messze idegen országból, mint szegény vándorló legény, kinek se országa, se hazája. De nem is volt más hibája ezen kívül, mert becsületes, iparkodó, jóravaló ember volt. A mesterségében meg éppen ritkította a párját.

A falu vénei még emlékeznek rá, miként fogadta szolgálatába néhai Majoros István, az alszegi hires molnár, a kinek két vizi malmán sohasem pihentek még a nagy zakatoló kerekek. Nem volt a határban jobb módú ember nála. Malmain kívül voltak telkei, földjei, szoléi, rétéi s vagyont érő sok-sok igás és lábas jószága; de a mi mindezeknél is sokkal többet ért, volt neki egy hajnalképü tűzről pattant, búzavirág szemű, szép egyetlen leánya. Eszter volt a neve. Nem fakadí olyan rózsabimbó három vármegyében. Hát még a lelke! Olyan szelíd volt, mint a galamb és olyan jószivü, akár csak a jóságos mesebeli tündérkisasszonyok. Bezzeg szerette is mindenki, kiváltképpen az apja! Nem tudott olyast kívánni, a mit egy szavára meg ne cselekedett volna s mégis egyszer úgy fordult, hogy majdnem kiűzte a házából. Az a szegény

vándorló molnár legény volt az oka mindennek. I Mert hát úgy történt a dolog, hogy Esztikének nagyon megesett a szive, a mikor a szegény vándorló bekopogtatott hozzájuk. Hogyne ! mikor még kérni sem tudott az istenadta, olyan furcsa nyelven beszéli, hogy még a pap sem. értette meg, pedig az már csak eleget tanult.

De hát, azért teremtette a jó Isten a szivet, hogy megérezze, a mit meg nem érthet az ember. Bizony nem szégyelte lesegiteni hátáról a hattyút, melyet aztán nem is kötött föl soha többé. No meg az igazat megvallva, szép egy szál legény volt. Ha nem sütötte volna meg annyira a nap, király fiának is beillett volna. Mi tagadás benne, rajta is lelejtette egy párszor a szemét Majoros uram lánya, miközben az ételt s egy pohár jó borocskát oda rakta elébe, j A legény is utána pillantgatott, de csak úgy lopva, megijedt a szive dobogásától.

— Hej! ha itt maradhatnék — gondolta magában — bért se kívánnék én.

Pedig ez a kívánsága nagyhamar beteljesedett. Esztike előszólilotta édesapját s megkérte szépen, fogadja be a malomba, ne kóboroljon tovább a szegény lélek.

Az öreg molnár dörmögött ugyan egy kicsit, a szürke bozontos bajusza alatt, de csali úgy, hogy senki se hallja, mit fog ő kezdeni ezzel "a jött-mentlel, a kinek a nyelvét sem érti ?

Biz eleinte nehezen is ment a dolog, úgy kellett neki kézzel-lábbal mutogatni mindent, hogy mit csináljon. Hogy a fránya vitte volna el a nyelvét!

Hanem az erős akarat lassan-Iassan legyőzte

a nehézségeket. Néhány hét múlva nem kellett már integetni, elvégezte az uj legény magától a dolgát.

Nem esett se kár, se hiba semmibe, jobb keze lett az öregnek, a ki most már legalább hébe hóba kipihenhette magát.

Egy fél esztendő múlva már meg is értették egymást, ügy ragadt a nyelvére a magyar szó, mint az ingére a liszt. Vasárnap reggelenkint már magyar köszöntéssel nyújtotta át Eszternek az elmaradhatatlan virágbokrétát s nemsokára már a templomban is az ő búgó hangja vezette a férfinép ájtatos énekét. A falubeli leányok sem néztek rá már olyan gőgösen, mint az első hetekben. Egyik sem adott volna már kosarat a »kamasz muszkának.« így csúfolták, mikor a faluba került. Nem is tudta ezt sokáig megbocsátani nekik, mikor megértette. Mert hát mondhatnak-e ennél nagyobb csúfságot egy hontalan szegény lengyelnek? Később azonban ez is elfelejtődött s ugv összeszokott a legénységgel is, mintha együtt nőtt volna fel valamennyivel.

Csak egyetlen egy ellensége maradt a sokból, bíró uram fia: Pintér Bálint, a ki folyton ott legyeskedett az Eszti lány mellett.

Úgy beszélték a faluban, hogy az öregek már régen elvégezték egymás között, hogy egy pár lesz, belőlök. Módos a legény is, módos a lány is, szemrevalók is mind a ketten, hát össze is illenek szépen. No meg aztán — legalább az volt a hire — szeretik egymást.

Pedig de hogy szerették! A leánynak már régen megvette a szivét a jövevény molnár legény. Bálintnak meg nem is annyira a lányra, mint inkább