Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)

1906-07-31 / 31. szám

Szinérváralja, 1906. Julius 31. 31. szám. Harmadik évfolyam. színműiül TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztő­ségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Utazás egy betű körül. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilllér soronkint 20 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: FÁBIÁN IS'T'V^.nST Nem tudjuk, hol lakunk. Szinér­váralja, vagy Szinvérváralja-e lakóhelyünk? Mi a közönséges életben Szinérváraljá- nak nevezzük községünket, okmányaink­ban is igy Írjuk, de a hivatalos név Szinvérváralja. A maradi emberek ren­desen a múltra hivatkoznak, de nem azért, hogy abból a jövőre tanulságot, okulást és haladást biztosítsanak, hanem csak azért, hogy többé-kevésbbé alap­talan, indokolatlan állításaikat a múlttal bizonyítsák. így tett most Szinérváraljá- val egy bizottság, melyet országos köz­ségi törzskönyvbizottságnak neveznek. Ennek a bizottságnak a többek között az is feladatát képezi, hogy a községek neveit a helynevek magyarosításáról szóló törvény alapján meghatározza, szabá­lyozza. Ez a tisztelt bizottság határozatát előadók javaslatai alapján hozza meg. Szinérváralja község elöljárósága 1902-ben azt a javaslatot telte, hogy — amennyiben a község elnevezése »szin ér*-tői ered, -- annak neve hivatalosan is Szinérváralja legyen. A nevezett bizott­ság 1902. junius 5-én hozott határozatá­val „Szinvérváralja“ elnevezésben álla­podott meg, dacára annak, hogy az egyik előadó, Kovács Alajos, indokolt előter­jesztést tett a „Szinérváralja“ elnevezésre nézve, mig a másik előadó, dr Illésy János, pusztán a múltra támaszkodva s azt is — talán — hibásan alkalmazva ajánlotta a „Szinvérváralja“ nevet. Igaz, hogy egy „y“ sem boldogabbá, sem nyomorultabbá nem teszi községün­ket, mint amilyen, de mégis tisztázni kell a helyzetet még egy olyan bölcs bizottsággal szemben is, mint amilyen az országos községi törzskönvvbizottság. A szájhagyomány, némely, őseinkről reánk maradt Írás, de maga a szószár­maztatás törvénye is azt bizonyítja, hogy Szinvérváralja csak Szinérváralja lehet. A szájhagyomány azt mondja, hogy a most Várhegy név alatt ismeretes emelkedés északkeleti oldalában egykor szili-érre bukkantak az emberek, melynek kincsei­ből s őrizetére épült a vár. így keletke­zett szin-ér-vár. Mikor aztán a népesség mindinkább szaporodott, a Várhegy aljá­ban lakások épültek s igy keletkezett Szinérváralja, melynek akkori főtere s későbben is sokáig központja a mostani Erdősi-tér volt, mely — tudvalevőleg a ref. templom előtt terül el. így levezetve a dolgot, világos, hogy községünk helyes neve Szinérváralja. Egy másik hagyomány szerint a köz­ség a vár egykori tulajdonosáról Zyné- ről vette nevét. Helyes, ezt sem bánjuk. De azt aztán figyelmébe ajánljuk a t. bizottságnak, hogy a 14. században, ami­kor már a vár állott s bizonyára neve is volt „sz“ betű nem volt s az „y“ i-nek ejtetett ki. A nyelv fejlődése után a könnyebb kiejthetés eredményezhette, hogy Zvnérből Szinyér lett, de ezt az elnevezést sem dr Iiicsy ur, sem az egész t. bizottság nem fogja levezetni. Igaz, hogy a község bélyegzőjén is Szinvérváralja szerepel. Az is igaz, hogy ez a bélyegző egy, ezüstből készült s most a vármegyénél őrizetben levő régi bélyegzőnek eléggé hű utánzata, mely a vár alakját is visszaadja, de — a fenteb­biek szerint ez a körülmény a dologban döntő sulylyal nem bir. Mindezek alapján azt ajánljuk a képviselőtestületnek, hogy tekintettel a leszármaztatásra és tekintettel arra, hogy minden Írástudó ember Szinér- váraljának ismeri és Írja Szinyérváralját, ami természetes és helyes is, tegyen lé­péseket arra nézve, hogy az uj helység­névtárba községünk helyesen, tehát Szinér­váralja név alatt kerüljön bele. Ismétel­jük: egy betű nem fogja boldoggá tenni a községet, de — Istenem — ha úgy is keveset tudunk, legalább azt tudjuk, hogv hol lakunk. O»/ A „Gazdaképző iskolákéról. Irta : Valkovics János. Abban a nagy nemzeti munkában, mely az utóbbi idők földmivelésügyi kormányzásnak sikerekben gazdag tevékenységét jellemzi, kü­lönösen kitűnnek a szövetkezetek, melyek egy­részről a kisgazdák hitelügyének rendezése és kielégítése körül a tüzpróbát már kiállották; másrészről a takarékosság, rend, pontosság, önzetlen közreműködés és felebaráti szeretet gyakorlása által olyan erkölcsi sikereket értek el, hogy némely községben a helyesen vezetett hitelszövetkezet működésének hatása alatt az egész lakosság átformálódott. Van azonban még kiaknázatlan hálás tér, hol újabb sikereket lehetne felmutatni. A mai nehéz megélhetési viszonyok között mint mindenkinek, úgy a kisgazdának is oda kell törekednie, hogy okszerű gazdálkodással jövedelmét fokozhassa. Az eddig szokatlan ma­gasra felrúgott földárakat csak úgy tarthatják fen, ha annak jövedelmét a tőkéhez mérten emelni képesek. Ezt pedig csak belterjes, cél­tudatos gazdálkodással lehel elérni. Mindannyian tapasztalásból tudjuk, hogy a magyar kisgazda rendkívül bizalmasan minden újítással szembe és nem hisz másba csak abba, amiről saját szemével meggyőződött. Bortermő vidékeken tapasztaltuk, hogy eleinte nem hitt a filokszerában. Azt mondta: «•Volt ez már máskor is, majd idejét állja.« Mi­kor a szőlője kiveszett, akkor elhitte, de viszont nem hízott az amerikai alany ellenálló képes­ségében : »Ha a másikat megette, ezt is meg­eszi.« Ott azonban, ahol az értelmesebb osztály a telepítést megkezdte és a köznép meglátta a dús terméseredményt, maga is hozzálátott ko­pár területének beültetéséhez. így van ez a mezei gazdálkodásnál is. Hiába beszél a pap, jegyző, vándortanár, nem hisz, csak a saját szemének, de annak is csak odahaza. Jellemző, hogy a Szövetségünk területét képező három vármegyében tudtommal — vagy a Szövetség tudomásával — se tejszövetkezeí, A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Asszony-természet. Irta: Benedek László. Jolán, a fiatal jukker asszonyka nem állt a tükör elé, hogy saját szépségében gyönyör­ködjék, hanem az ablakhoz ment, hogy az át­ellenes ház ablakaiból kinéző reményteljes bank- ifjakkal kacérkodjon egy kissé. Jól esett látnia, hogy azok mennyire odavannak szépségétől. Valami úgy izgatta belülről egy ilyen kis flirlre. A szép asszony szerelmes volt. De nem az urába, amin cseppet sem lehet csodálkozni, ha azt vesszük, hogy Realich ur, egy tekintélyes pocak tulajdonosa, már jóval túl volt az ölvenen. Tulajdonosa továbbá annak a lipótvárosi négy- emeletes palotának is, mehben a hősnő idegen fiatalemberekkel kacérkodott. Őnagyságát nem szabad elítélni a szerel­méért, mert Redlich Mór ur alaposan rászolgált arra, hogy kedves neje szivecskéjél más hódítsa el. Az ő főgondja nem a családi, hanem börzei oltár volt. A férj, épen úgy mint a modern regényekben, külön lakosztályban lakott s csak az ebédnél találkozott feleségével. A dolgok természetes következménye tehát az volt, hogy akadt egy lovag, aki mélyen be­fészkelte magát az asszony szivébe. Vétlenség­ből ifjúkori ideálja volt a férfi; ami azonban nála cseppet sem volt lényeges körülmény, mert épp úgy belészerethetett volna bárki is. Bartos Emilnek hívták a szép fekete bajuszu lovagot, aki délelőtt kilenctől keltőig a kultusz­minisztériumban egyszerűsítette a hivatalos el­járást. Társaságban találkozott a szép asszony­nyal, kinek már leánykorában is erősen csapta a szelet. Első dolga az volt, hogy saját magával hitesse el. hogy még mindig halálosan szerelmes a fiatal asszonyba, ami persze nem ütközött nagj’j nehézségekbe. Aztán széjjelnézett, hogy mire mehet őnagyságánál. Látta a jó kilátásokat, tehát merészen lépett fel. Levelet irt Jolánnak, melyben látogatását is jelzi aztán a borbély­hoz ment. Ez tehát a tények száraz képe, a melyek bevezetésül szolgáljanak ehez a meséhez. Az asszony azalatt otthagyta az ábrándozó bankifjakat és a hintaszékbe vetette magát. Egyik lábát a másikra rakva, illatos női cigaretlre gyújtott s kivett kebléből egy levelet. Nem sóhajtott fel, mint az érzelgős asz- szonyok szoktak, hanem nyugodtan elolvasta másodszor a sorokat, melyet Bartos irt a minisz­tériumban, ellopva az állam idejéből egy negyedórát. — Irt, — mondta magában az asszony, — mindjárt sejtettem, hogy ez a fiú még mindig szeret. A mulkori jouron is mindig körülöttem forgott s bevallotta, hogy szeret valakit. Az tehát én vagyok. Ha elgondolom, hogy talán még boldogabb volnék, ha hozzá mentem volna, hát bosszankodom. Azonban azt is tudom, hogy az ő 3200 koronás fizetése nekem még toilett- jeimre is kevés volna. Tehát a papa mégis csak okosan cselekedett, mikor Redlichhez erőszakolt, mert ha Bartosné volna ma a nevem, úgy most biztosan veszekednem kellene a mindenes leánynyal, amiért a poharakat még nem törülgette el. Az ebédlői szőnyeget is nekem kellene ilyen­kor felsöpörni, hacsak azt nem akarnám, hogy az ételmorzsákal széttapossák rajta. Jolán hidegen mérlegelte a körülményeket s ugv találta, hogy mégis csak jobb úgy, a mint van. — Az uram egy csendes medve, akit kényszerűségből kell tűrnöm magam körül. Hozzámentem, mert mindenki helyeselte ezt a házasságot, mert rábeszéltek és mert magam is helyesnek véltem. Minden józan ember be­látja, "hogy férjemet nem szerethetem s hiszem, hogy neki is van annyi esze, hogy ezt nem is várja tőlem. Tehát boldogtalan vagyok, melynek ő az oka. Feláldoztam, eladtam magam s igy jogomban áll, hogy segítsek ezen, ha segíthetek. Itt van ez a Bartos, aki ugyan még mindig nem lelt'öngyilkos értem, amit pedig többször meg­ígért már, jó fiú, kellemes társalgó s ami fcT— szeretni is lehet. De hisz akkor megcsalnám férjemet és nem volnék többé tisztességes asz- szony.

Next

/
Thumbnails
Contents