Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1905-11-14 / 46. szám

Szinérváralja, 1905. November 14. 46. szám. Második évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkinl 20 fillér. M E G J E L E NI K MIND E N K E I) I) E N. Főszerkesztő: ILOSVAY GUSZTÁV. Felelős szerkesztők: FÁBIÁN ISTVÁN és KATONA SÁNDOR dr. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a ,,Szinérváralja11 szerkesztő­ségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Társadalmi életünkről. Nagyon gyakran emlegetjük azokat a régi jó időket, mikor még Magyaror­szág tejjel-mézzel folyó meseország volt, melyben az emberek úgy szerették egymást, mintha csupa édestestvérek lettek volna. Emlegetjük és alig akadunk nyomára annak a dáridós életnek. A vendéglátogató gazda kiszedette a négy kereket a székéi ből és úgy marasz- totta a vendéget magánál, A merre a szem fordult, rózsás kedvet, víg arcokat látott; a tágas udvarok, az oszlopos tor­nácok visszhangzottak a zeneszótól, sar­kantyú pengéstől. Deli legények rakták a táncot kedves leányokkal és öblös kupa mellett tisztes öregek dalolták a szivde- ritő szép nótákat. A csengés négy ló, a mezőn való cicázás, a zálogos játék, meg a ropogós friss pogácsa, no meg egy csepp jó bor, kevés gazda portáján ma­radt el, valahányszor a munkára rendelt () nap után vasárnap következők. A szom­szédok, atyafiak, ismerősök és jóbarátok összejöttek s együtt töltötték a szabad óráikat, mert egymáshoz vonta őket a szivök. A vendég, a mint kikászmálódott a kocsiból, először is ölelkezett, csóko- lódzolt, megnézte a gazda büszkeségét, a három kesej csikót, vagy a zöldséges kertet; azután beült a kisablakos, mes­tergerendás szobába s összehordott hetet- havat; a házról, a világról, önmagáról és mindenféle nemzetségéről annyi mon­danivalót talált, hogy vége-hossza nem volt. — Arra bizony egyikük sem gon­dolt, hogy vendégszeretetét szemfényvesz­téssel nagyobbitsa. Sürgés-forgás volt a háznál, veszedelem íenyegeté a szárnya­sokat és a gazdasszony, hol kifutott, hol befutott, hanem azért senki sem iparko­dott olyant adni, a mije nem volt. És igy megesett a „hegyen-völgy ön lakoda­lom“ mindig, a néliíül, hogy "a gazda va­lami' kárát vallotta volna. A régi jó időket azonban már hiába keressük. Eltűntek a sarkantyus, aranv- bojtos csizmával és azokkal a hegyesre kifent magyaros bajuszokkal együtt — eltűntek örökre. Hirtelen, váratlanul az egész orszá­got felforgatta egy rettenetes vihar. Mire újra kiderült s a jóságos Isten szeme le­nézett ránk a magasból — kő kövön nem maradt, emberek, szokások, viszonyok, erkölcsi és vagyoni állapotok mind meg- változának. Az idegen eljön messzeföld- ről, hogy megcsodálja a magyarok hires vendégszeretetét, tál sadalmi életünk élénk­ségét — és csalódással tér vissza, nem talál semmit, csak puszta, sivár, nagyvi­lági egyhangúságot, mely egy mákszem­nyit alig különbözik más modern álla­mok momoruságaitól Jgen! általános és jogos a panasz, hogy Magyarorszá -on nincs társadalmi élet. Sem a fővári ban, sem a vidéken. Van! van! kiáltják minden oldalról; pesz- szimiszta, a ki tagadja. De mi mégis azt állítjuk, hogy Magyarországon nincs tár­sadalmi élet. Nem múlik el nap a nélkül, hogy a vidéken bált, hangversenyt, egyleti és jó­tékony mulatságot, tombolát,” színi elő­adást, közvacsorát stb. ne rendeznének és' az újságok tele vannak azoknak ne­veivel, a kik a társadalmi mozgalmakban résztvettek. És mégis nincs társadalmi életünk! A mi van, az csak beteges láz, rohanunk a saját veszedelmünkbe vakon, mint az esti lepke a gyertyalángba. Fe­ledni akarjuk gondjainkat; reméljük, hogy könnyebbé válik egyik vállunkon az élet terhe, ha a másikra is rakunk valami ci­pelni valót. Szóval olyanok vagyunk, mint az az ember, ki megégetvén nvetyef^%z ujját is megégette, hogy az efj^éeb^fie fájjon nagyon. 1 A társadalmi élet tökéleteseu meg­lazult. A középosztály, mely a tulajdon- képeni társadalmat leginkább képviseli, elzárkózik, magának él, a saját belső ba­jaival bíbelődik. Akik pedig ott rajzanak a fölszinen, azoknak egy része csupán üres csillogásra vágyik, más része viszont csak azért üti fel fejét a habok fölött, hogy a világ észre ne vegye, hogy a lá­bai már hínárban vergődnek a habok alatt. A társadalmi élet legerősebb kapcsa az összetartás. Ennek sok feltétele van, úgymint egyenlő vagy legalább arányos műveltség, kölcsönös rokonszenv, egyéni függetlenség; de első feltétele az össze­tartásnak mégis az, hogy ne járjon ál­dozattal. Mihelyt A-nak áldozatba kerül, hogy B-vel fürdőbe menjen, kénytelen visszavonulni, vagy — elbukik. Társa­dalmi életünk hanyatlásának tehát leg­főbb oka az, hogy nálunk minden társa­dalmi mozgalom pénzbe kerül. Ha vala­mit rendezni akarnak, első az aláirási-iv, azután következik varrónő, á ruhakeres­kedő, a czipész s a különféle szállítók egész sora. A mulatság napja szerencsé­sen virrad ... és gyönyörűen leáldozd?. A papa sok sört ivott, a mamának el­romlott a gyomra a sok édességtől, a kisasszonyok pedig halálosan rongyosra tánczolták az ötven frtos ruháikat . . . Jó volt, kitűnő volt minden, hanem azért legközelebb mégis otthon maradnak, mert nem győzik a sok kiadást. íme, itt a seb, ez a betegség! Nem tudunk többé azzal megelégedni, a mink van: magunkra aggatjuk a pávatollakat A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. rj> Őszi hangulat. Mint az őszi napfény, Szeretnék elmúlni, Az élet főj ölt ól, ’ Mint a sárgult levél, Csöndesen lehullni. Kiszállott angyalom, • Melletted pihenni; Csöndes, néma sírban Örömet, bánatot, Mindent elfeledni! P.-né Bartók Ida. Ha én nem . . . Irta : LONDESZ ELEK. — — Istenem, hogy megváltozott a világ, mióta megöregedtem. Manapság már az ököl.iyi gyermek is tele van keserűséggel, elégedetlen- séggel, átkozván a sorsot, mely várakoztatja a tejben-vajban való fürdésre. Mindenki azonnal bele szeretne jutnia jóllétbe, mondván: Adj uram Is­ten, de mindjárt! A küzdelem, az iparkodás tö­vises útját mindenki szeretné kikerülni, pedig csak akkor édes a jutalom, ha előbb megszenved­tünk érte. Bezzeg az én időmben, amikor én fiatal voltam, nem is jutott volna magamfajta szegény diák em­ber eszébe, hogy egyszerre bejusson a mesebeli arany várba. Jól tudtuk, már kis iskoláskorunkban, hogy előbb nagy kásahegyen kell magunkat ke- resztülenuünk, amig odajuthatunk az aranyvár kü­szöbére — csak a küszöbére, mert arról még ál­modni sem mertünk, hogy be is jussunk az örök jóllét birodalmába. De nem is vágyakoztunk mi olyan nagy szerencse után! Magamnak csak az volt minden vágyakozásom, hogy én biztos födél alá jussak és meglegyen mindennap a betevő fa­latom. A kötelességteljesitésben kerestem a gyö­nyörűségemet, a többit rábíztam a jó Istenre és sohasem támadt szivemben keserűség, hiú zúgoló­dás. Pedig lett volna okom a háborgásra, mert be nehéz volt megszereznem azt a keveset, amire szükségem volt, hogy kezem, lábam tovább mo­zoghasson! De sok küzdelmemnek volt egy jó haszna : az ember-ismeret. Most öregkoromban bízvást ál­líthatom, hogy emberismeret nélkül bajos ban­dukolni az élet utján, mert minduntalan eltéved az ember, mint a tanács nélkül útnak indult ván­dor. De azt is hozzátehetem, hogy emberismere­tet csak a küzdelmek között tanulhatunk. Ma­gamfajta tanitóembernek meg épen nagy szük­ségem volt mindig az emberismeretre. Hiszen csak az a tanítás hasznos igazán, mely az ember­ismeretből vonja le a tanulságokat. Velem kü­lönös eset történt mindjárt rektorságom kezde­tén, módot adva nekem arra, hogy belepillant­sak az emberek leikébe s tükröt tartsak ember­társaim elé : hadd ismerjék meg ők is magukat, mint a hogyan én megismertem őket. A kis faluban, ahol rektoroskodtam, nem nagyon adakozók, vagy — mondhatnám — jó- szivüek voltak az emberek. Igaz, hogy nagy sze­génység nehezedett rájuk s nagy bajba kerítette őket a sok rossz esztendő. így esett, hogy ők bi­zony nem szívesen látták a koldusokat, ha mind­járt féllábu, félkezü, dologra képtelen obsitos katona lett volna is. Hire is ment a mi fa­lunknak a koldusok között s szegények messze elkerülték vándorlásuk közben még a határát is. De volt ennél nagyobb baj is! Még egymáson sem akartak segíteni soha s ha egyik-másik falubeli nyomorúságra jutott, bizony tőlük hiába várt se­gítséget. Mindenki azt mondogatta : Én nem se­gíthetek, én szegény vagyok, segítsen rajta más, a gazdagabb. Mikor én a faluba kerültem, nagy nyomo­rúsággal tengette életét az elődöm özvegye. A szegény tanító, amikor meghalt, nagy szegénység­ben hagyta özvegyét. Hiábavaló volt a szegény asszonynak minden könyörgése, nem akadt em­ber, aki házába fogadta volna, élelemmel ellátta volna, hogy öregségében ne szenvedjen szüksé­get. Mindenki a másikra tolta az emberszeretet kötelességét: »Segíts rajta te, hiszen módosabb vagy.« »Miért segítsek épen én f Nincs még elég ember rajtam kívül a faluban?«; így beszéltek. Végre is én szántam meg a szegény asszonyt s holmi apró, házkörül való szolgálatokért befogad­tam kis vityillómba s megosztottam vele szűkös falatomat. Pedig be kevés volt magamnak is !

Next

/
Thumbnails
Contents