Szinérváralja, 1904 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-17 / 20. szám
1. évfolyam. Szinérváralja, I9Ú4. május 17. 20. szám. Előfizetési ár: Egész évre 6 kor., félévre 3 kor., negyedévre 1 kór, 50. Egyes szám ára 12 fill. Nyilttér sora 20 fillér. Megjelenik minden kedden Főszerkesztő: 1LOS VA Y G USZTÁ V. Felelős szerkesztők és laptulajdonosok : Kaba Tihamér és Katona Sándor dr. Hirdetéseket mérsékelt árakon kSzlfink. A lapra vonatkózó mindennemű közlemények és küldemények a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez intézendők. Jókai Mór temetésén. Budapest, 1904. május 10, Koporsóját királya és nemzete állotta körül. Sírjába az egész művelt világ részvéte kiséri. A Nemzeti Muzeum lépcsőjének párkányán, épen azon a helyen állottam, a honnan 56 évvel ezelőtt, 48 március idusán Petőfi Sándor elszavalta a magyar szabadság első szabad dalát. Innen néztem végig a díszes szertartást, amelynek kíséretében adta át a nemzet nagy halottját a halhatatlanságnak, az etmultat az örökkévalóságnak. Midőn a nemzeti szinü lepellel betakart koporsót megpillantottam, végig vonult lelki szemeim előtt 56 év históriája Elképzeltem az ifjú Jókait, amint kipirult arccal állt a lépcső párkányán a nagy lelkesedéssel szavaló lánglelkü Tyrteus háta megett és magam elé képzeltem a 80 éves aggastyán tetemének romjait, melyet a kettős érc koporsó zárt magába, és amelyet a király képviselője és a nemzet legjobbjai mély megilletődéssel és komor léptekkel kisértek utolsó földi útjára. Éreztem, hogy e koporsó egy egész világot zár magába. Éreztem, hogy abban nem csak egy aggastyán földi maradványai pihennek, egy hosszú munkában eltöltött, gazdag, változatos boldog életű ember porai; éreztem, hogy nemcsak a nagy mesemondó, a leg- poetikusabb és legzser i&lisabb lélek porhüvelye van bezárva e koporsóba. Sokkal többet zár az magába. Ereztem, hogy Jókai koporsója magába zárja nemzetének legnagyobb fiát, magában zárja egy nagy századnak, az emberiség legnagyobb szazadénak, a magyar história legdicsőbb korszakának utolsó és egyik legnagyobb alakját. Meghatóban álltam a történelmi nevezetességű helyen, ahol 56 év előtt a magyar nemzet nagy tragédiájának első felvonása játszódott le, amelynek lánglelkü hőse elsőnek költözött el a 19 ik század nagy magyarjai közül, és mély megillető- déssel szemléltem e nagy tragédia utolsó szomorú felvonását, midőn 56 évvel később, ugyanazon a helyen egv virágzó szabad nem zet kisérte végső útjára Petőfi Sándor kortársát, dicső múltjának utolsó nagy alakját, kinek az isteni gondviselés különös kegyelme megengedte, hogy terebélyes cédrus fává látta nőni a magyar szabadság mustár magját, melyet 6 évtizeddel ezelőtt dicső kortársaival együtt elvetett. Petőfi elsőnek távozott, Hamar bsvé- gezte történelmi küldetését. Sorba követték őt a többi nagyok : Batthyányi gróf, a fórra dalom vértanúja; Vörösmarty, a régi dicsőség énekese ; Széchenyi, Wesselényi, Eötvös: a nagy reformerek; Deák Eerenca bölcs'; Arany János, a költő és Kossuth Lajos. Jókai a nagy épikus utolsónak maradt, hogy elmesélje a késő utódoknak a nagy idők dicsőségét és csodálatos históriáját. Eltemette minden nagy kortársát, megörökítette mindenik dicsőségét, túlélte saját korát, amelyet olyan csodálatosan és oiyan szépen énekelt meg a maradék számára. Hűségesen feljegyezvén mindent, elköltözött Ő is, az utolsó, hogy elfoglalja helyét a nemzet Pentheonjában, hogv együtt aludja örök álmát a halhatatlanság berkeiben azokkal, kikkel együtt töltött be egy nagy, egy fényes korszakot, melyből a nemzetnek immár minden nagy fia kihalt, minden hatalmas oszlopa porba ömlött. Még csak egy áll, mint egy hetalmas obe- liszk, mint egy szilárd gránitoszlop, amelyhez hozzá verődött a hatalmas viharok minden hulláma, amelyet megtépett a nagy harcok minden fergetege: I. Ferencz József, magyarok királya. Ö még nem fejezte be küldetését. Három emberöltő zivatara múlt el feje fölött, 55 év óta áll minden generáció középpontján, a világtörténelem forgatagában, és ime most elsőnek jelenik meg a nagy költő halálos ágyánál, hogy lerója kegyeletének adóját. Ki hitte volna ezt 56 évvel ezelőtt, amikor Jókai a Petőfi háta mögött lelkesedett a Muzeum lépcsőjének párkányán. . A fényes menet láttára, amely Jókait, Szivárvány. Irta: Kamii. Tudja-e, mélyen tisztelt olvasó, micsoda összefüggés van a íülcsengés és a szivárvány között ?... Nem ? . . . No, ha nem, — megfejtem én, még pedig kézzelfoghatólag e viszonyt. Tudom, hogy lesz, a ki azt fogja gondolni : ez biztosan olyan megfejtése lesz az említett problémának, mint ahogy valaki megfejtette, hogy Krüger kabátja és a krumpli között csppán a,z a különbség, hogy az egyik burgonya, a másik rpeg bpr-gunya. De aki ezt gondolja, csalódni fog, mert az én szivárványom egészen másképen viszonylik a fülcsengéshez, mint a Krüger kabátja a krumplihoz, j vagy a burgonyához. Lássuk csak! Önnek, mélyen tisztelt olvasó, épen most nem cseng valamelyik füle ? . . . Ezt csak azért kérdem, minthogy az enyém cseng, még pedig épen ebben a szent minutában. Csakhogy az a különbség,—jobban mondva a — baj, hogy mig más úriembernek csak úgy magától szokott ez megtörténni, — addig nálam egy bizonyos külső, nyomatékos behatás következtében jön létre. Továbbá, mig másoknál csak találgatni szokás, hogy melyik tülök cseng, addig nálam — sajnos — zikherre megmondhatná még a siket-néma is, hogy a jobb, vagy a bal cseng-e ? Megmagyarázom miért. Tapasztaltam ugyanis, hogy valahányszor cseng valamely fülem, mindannyiszor ott virít a megfelelő arcomon egy picike kéznek ötágú, szivárványszínű nyoma ; s mig a szivárványból tart, addig a krónikus Kicsengésem se múlik. Csak azzal nem vagyok egészen tisztában, fiogy vájjon melyik a másiknak szülőoka. De remélem, hogy tapasztalatból erre is rájövök. Azt az egyet, azonban, állíthatom — még a feleségem előtt is, — hogy a hányszor csak nyaklevessel tiszteli meg az a bizonyos kis kéz valamelyik orcámat, annyiszor megújul a krónikus fülcsengésem ; persze, hogy aztán a szivárvány is felüti fejét az ujjak nyomában. Állíthatom továbbá azt is, — de már ezt nem a feleségem előtt is, —: hogy ezeket a „nyakleveseket“ roppant váratlanul és minden alapos ok nélkül testálja reám. Hogy mennyire nem szolgálok reá ezen említett „műtétekre“, legyen szabad egy legújabb s igen szenzációs példával illusztrálnom. Ma reggel — ugyanis — a gyakorló téren egy tiszt kollégám, miután műértően vizsgálta meg bal orcámat, —■ mely legjobban esik feleségem keze ügyébe, — viccelve mondja : Te, mi lelte a bal pofádat? — Először is — mondom — pofája van a lúnak meg neked, másodszor meg nem lelte semmi; lehetséges, hogy a bajuszkötö nyoma látszik még rajta. — Az nem lehet, mert hiszen a szivárvány minden szine ott díszeleg.- Igen, mert hát sokszínű a bajuszkötőm, — fejeztem be hamarosan, s elakarván tusolni a dolgot, egyébre tereltem a beszélgetést. * Valójában pedig e z annak a históriája: Tegnap, midőn vacsorára hazakerültem, jelentette a privatdienerem, hogy feleségem a szabónőnél van, hová valami ruhát nrent próbálni. — ! Addig is hát, mig haza kerül, elmentem járkálni. Alig értem az utca végére, midőn .hirtelen megeredt az eső, s én behúzódtam egy kapu alá. A kapu tetőzetétől és a sötétségtől megvédve, elkezdtem halkan azt a jó nótát fütyürészni, hogy : Esik eső, csak ugy szakad. Szeretnélek, de nem szabad. . . . S igy észre sem vettem, hogy a taktust hozzá kardom ritmikus csörtetésévei adom. Annál j kevésbé számítottam arra, hogy ezek a koncertek jelnek szolgálnak a szakácsnénak valamely huszár részéről. Elég az hozzá, hogy a kapu hamar kinyílt. Fütyülésem azonnal félbeszakadt ... s a kapun — ité- telem szerint — a szakácsnő jött ki nagy sietve s anélkül, hogv jobban megnézett volna, hozzám lépett és az egyik kezembe egy jókora gepekket, a másikba pedig négy darab szivart nyomott s. ismét eltűnt e szavakkal : — Vendégeink vannak. Sietek. Ő sietett. ... Én meg ott maradtam négy darab szivarral és egy nagy pakkal a kezemben, melyből erős, ózondus pecsenyeszag és zsír hatolt kifelé. Az egész pedig oly hirtelen történt, hogy azt sem tudtam, miként jutottak kezeimbe, sőt ha e zavaromban valaki azt találta volna kérdezni, hogy vájjon a nap, vagy a hold bujkál-e kifelé a felhők közül: biztosan azt feleltem volna, hogy a nap. Eközben ugyanis a zápor megszűnt, a felhők oszladoztak, s előbujt — a hold. Magamhoz sem térhettem még egészen, mi-- dón egy nő haladt el mellettem, s ki lehetett más, mint a — feleségem, horrendum í ... Nem szólt semmit. Én meg örvendtem, mert azt hittem, hogy nem vett észre.».,
