Szinérváralja, 1904 (1. évfolyam, 1-52. szám)

1904-07-26 / 30. szám

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP s* / Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 20 fillér. Megjelenni o lap naiüilen Ivodden. Főszerkesztő: IIiOSVAY' G-ITSKtAv. Felelős szerkesztők és laptulajdonosok Kaba Tihamér és Katona Sándor dr. A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények valamint előfizetési díjak a „SZINÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szlnérváraljára intézend&k. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Magyarság. „Nyelvében él a nemzet“, mondja az írás; nyelvében és érzelmeiben, mon­dom én. Első rendű követelmény, hogy a magyar haza polgárai magyarul beszél­jenek ; de még a nyelvnél is fontosabb­nak, elsőbbnek, szükségesebbnek tartom a magyar nemzeti érzést, a nemzeti szel­lemet. Elvégre a beszéd csak eszköz, melylyel gondolatainkat, érzelmeinket ki­fejezésre juttatjuk; de tetteink alapja, rugója, irányitója az alanyi és a tárgyi ingerek hatása alatt bennünk keletkezett érzelem. A hazaíiság pedig nem szavak­ban, hanem tettekben áll. Hallottam, hogy nemzetemet magyarul szidták, becsmérel­ték s hallottam, hogy idegen nyelven di­csőítették. Ha valaki szivében magyar, minden akadályon keresztül fogja magát törni, hogy magyarul megtanuljon; de ha valaki ellenséges indulatot táplál szivében minden iránt, ami magyar, ha tökéletes tisztasággal beszél is magyarul; annak az embernek igazi érzéke a magyarság szempontjából egy ütet taplót sem ér, sőt a beszéd nála veszedelmet jelent a magyarságra. Magyar érzés, magyar beszéd! Ter­mészetesen, az volna az ideális állapot, ha szép Magyarországon e kettő együtt járna halmon és síkon; de ha már ez csak a késő jövő zenéje lehet, igyekez­zünk biztosítani, terjeszteni és megszilár­dítani első sorban a fontosabbikat, a ma­gyar nemzeti érzést. Az iskolák, a család, a társadalom, a sajtó és minden hatóság siessen segítségére a magyarságnak, hogy mielőbb jöjjön el az a boldog kor, mely­ben Magyarország határain belől csak magyar szív fog dobogni és a magyar szó édes csengését örömmel fogja hallani minden magyar polgár. Hogy ez a kívánatos idő ne késsék sokáig, fel kell hagyni az eddig teljesített lágymeleg, limonádé-munkával. Álljon a talpára minden tényező és hű, becsületes, lelkes működéssel munkálja a magyarság ügyét. E téren nem elég rideg, paragra- phusos kötelesség jól-rosszul teljesítése. Ide lelkesedés kell, mely a puszta köte- lességteljesitésen felül érdemeket kíván. Hosszú idő súlyos mulasztását kell pótolnunk, helyre hoznunk. Az Avas nemcsak bünkrónikájáról, hanem arról is nevezetes, hogy lakói előtt a magyarság valóságos terra incognita. Ugyan hol voltak, mit csináltak eddig az avasi iskolák, melyek, úgy tudom,, tekin­télyes államsegélyt élveznek? Hol voltak, mit csináltak különösen azok a hires ál­lami iskolák ott az Avasban, hiszen nap­pal is lámpással kell keresni működésük területén egy embert, aki tisztességesen beszél magyarul. Ubi fuisti? Talán a be­kötött szemű kormány ajándékainak, ju­talmainak felszedésével, meg az államse­gélyek felvételével voltak elfoglalva s emiatt nem jutott idő a magyarosításra? Avagy talán csak az ellenőrző szem be­kötésével foglalkoztak? s En nem tudom, mit tettek, csak azt az egyet tudom, hogy a magyarságért semmit sem tettek. A kormány erősen hozzálátott az állami iskoláknak az Avas községeiben felállításához. Ez nagyon szép és üdvös törekvés; de ha ezek is csak annyi hasznot fognak a magyarságnak szerezni, mint az eddigiek: köszönjük szépen. Kár a pénzért! Ellenőrzés, tan- felügyelő urak, ellenőrzés és nem cimbo- rálás! Tessék csak utána nézni, hogy az a statisztika, amely a magyarság haladását oly rohamosnak tünteti fel, nem sántit-e valamelyest? Vagy önöknek is csak a látszat kell, a magyarság komoly érdeke meg semmi? Félre immár a közönnyel, iskolák! Fel nemes munkára! Keljetek nemes ver­senyre egymással a magyarságért, vagy mondjátok ki nyíltan, hogy nincs bennetek jóakarat, lelkesedés a magyar nemzeti ál­lam eszméje iránt, csak lagymelegek ne legyetek, mert az veszedelme a magyar­ságnak. A magyarosítás tekintetében kétség­telenül első hely illeti meg az iskolákat; de hogy annak munkája sikeres és kö­vetkezményeiben gyümölcsöző legyen, se­gítségére kell sietnie minden jóakaratnak, különösen támogatnia kell a családnak, a társadalomnak, a hatóságoknak és a saj­tónak. Sajnos, az Avas iskolái s általában vidékünk e tekintetben a családtól nem sokat várhat. Hogy miért nem? Azért, mert annak idején a család sem kapott A „Szinérvárafja“ tárczája. A legnagyobb büntetés. Catulle Mendés után fordította Strachon Nelly. 1. A pokolba egyszer egy oly gonosz lélek jutott — persze ez egy férfinek volt a lelke, — hogy a sátán király is zavarba jött, mert nem tudta milyen új büntetést gondoljon ki e lélek számára. Ebben a különös esetben szó sem lehetett valami kisebbszerü kínzó eszközökről, mint például egy üst olvasztott ólom, tüzes vas­villák íehérizzásig hevített bádogparketták, tűk­kel telehintett ágy, kígyókkal megtelt hordók, mindezen büntetések igen enyhék lettek volna, ezeket csak közönséges istentagadók és apa­gyilkosoknál alkalmazták. Micsoda rettenetes bűnöket követhetett el ez az ember, kinek testében ez a lélek élt ? Talán egyike volt ama borzasztó királyoknak, kik a harcteret csak a vérszagért szeretik, vagy talán áruló volt, aki nem riadt vissza attól, hogy saját édes atyjának becsületét pellengére állítsa, legjobb barátjának életét nem kíméli, sőt önmagát is képes feláldozni a pénzért ? Nő csábitó velt-e? ki csak oly csókokban talál gyönyörűséget, melyek könnyekkel vegyül­tek ? különös körülmények között hazudott ? lopott, csalt, vagy gyilkolt ? Avagy, ami még ennél is rútabb, egy hosszú életet élt anélkül, hogy a zenét, költészetet szerette volna, s a rózsák illatában nem tudott gyönyörködni? A história erre vonatkozólag nem mond semmi bizonyosat; minden további magyarázat nélkül meg kell azzal elégednünk, hogy képze­letet felülmúló nagy gonoszságról van szó. A sátán király tehát nagy zavarban volt, annál is inkább mert az Ur már is nagyhanyag­sággal vádolta. Sőt a seraphok, kik a pokoli hüntetésekre ügyeltek, egy ülés alkalmával azt indítványozták, hogy a gonosz lelkek felett való ítélkezést egy tiszta angyalra kell bízni és nem a démonra, kit azzal gyanúsítottak, hogy elnéző és gyenge; egy bűntárs, mindenben csak szelíd bosszút állhat. Szükség volt tehát arra, hogy a sátán ez alkalommal fényes bizonyítékát adja rendkívüli találékonyságának. Igen, de hogyan ? Bármennyire törte rajta a fejét nem talált oly büntetést, mely egyszersmint bizar is, továbbá nem avult és különös legyen, szóval megfeleljen, s hogy az Ur bizalmát visszanyerje vele. Hogy fantáziáját gazdagítsa, elolvasta Dante Divina Comediáj’át. Soumet müvét, na de mit ér mindez ? Mit értettek ezek a rimkovácsok a büntetésekhez ? Jégben fagyasztva lenni, vas­köpenyt viselni, véres tóban úszni, egy fának kérgébe szorulni s mint anya a gyermekét öregen, hervadtan látni, mily nevetséges büntetések mid- ezek! Ily módon az elkárhozottakat mindjárt rózsákkal környezett selyem vánkosokra lehetne fektetni, hol őket a rabszolgák illatos legye­zőkkel legyezik és kristály serlegekből kinál- gatják nekik a gyöngyöző italt. 2. Midőn a sátán fogátcsikorgatva és ordítva panaszkodott, hogy semminemű kínos büntetést nem tud kitalálni egy nyöszörgő hang hallatszott: „Óh Uram !“ A hang egy lángoktól körülvett üstből tört elő. Egy poéta hangja volt, ki nem regen került a sötétség birodalmába es azért bűnhő­dött e kellemetlen hőségben, mert nagyon is forrón énekelte meg életében az asszonyok arany­színű haját, - a hókebleket, stb. „Ki szólít ?“ kerdé az ördög. „Egy lélek, ki zavarából kisegiti, ha meg­engedi, hogy kínjai legaláb egy pillanatra meg­szűnjenek.“ „Egy pillanatra csupán ? Jól van, akarom.“ A poéta kiszállt az üstből, kényelmesen nyújtózkodott egyet, aztán elragadtatással éne­kelt egy Heine dalt, majd pedig Ronsardnak egy dalát. „Beszélj hát!“ kiáltotta a sátán „Igen Uram. Páris nevű városban ............ott ül egy ba lkonon babérfáknak gyengéd hajtásai alatt. . . egy kékszemű, szőke, fiatal leány. Hímez vagy ábrándosán tart egy könyvet kezében, melyből nem olvas, hozzá menjen Uram és ő meg­mondja a legnagyobb büntetést.“ Ezek után a poétának rögtön vissza kellett menni az üstbe, de még sokáig nem érezte kín­jait, mert még mindég mámoros volt a daloktól, miket énekelt.

Next

/
Thumbnails
Contents