Szinérváralja, 1904 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1904-07-19 / 29. szám
I. évfolyam. Színérváralja, 1904. julius 19. 29. szám. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 20 fillér. IVIoKjolonilx. e lap minden lioclcloii. Főszerkesztő: IIjOSVAY GUSZTÁV. Felelős szerkesztők és laptulajdonosók Kaba Tihamér és Katona Sándor dr. A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények valamint előfizetési díjak a „SZÍNÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szluérvéraljára (otézeaéik. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Aratáskor. Ország szerte folyik az aratás. Kaszapengés és a kévekötő lányok vidám éneke tölti be a különben csendes mezőket. Kopárrá lesz az arany kalászszal ékes rónaság. A gyönyörűen hullámzó kalásztenger sivataggá változik, melyen sűrűén egymás mellett emelkedik mint mindmegannyi Sfinxek a kévekeresztek. Aratás! Milyen sokat jelent nálunk e kis szócska. Hallatára hangosabban dobog a magyar ember szive, nemcsak a gazdáé, de az államférfiué, tudósé, iparosé, és kereskedőé is. Mindenki tudja, mit jelent nálunk az aratás, mert hiszen annak eredményéhez van kötve milliók jóléte. Ettől várja jutalmát sok millió hektártulajdonosa, sok ezer munkás véres verejtéke. Egy hosszú év munkája, fáradsága, kétsége és reménye lesi sorsát a pengő kasza nyomában. A dusaratás egy évi jólétet hoz az egész országnak. Ettől várja boldogulását a földesur, a munkás paraszt, az orvos, az ügyvéd, az iparos, a kereskedő és állam- kincstár— egyaránt. A gyenge aratás mind- meganyival szomorúságot, szegénységet, sőt nyomort jelent. Az idei aratás a szomorúbbak közzé tartozik. A kasza pengésbe több panaszos hang vegyül, mint öröm-rivalgás. Községünk határában elég jó közepes termésre van kilátásunk, bár gazdáink közül sokan panaszkodnak a nagy szárazság és üszög okozta károk miatt. Ámde az országos átlag sokkal gyengébb a mienknél. A földmivelésügyi minisztérium jelentése szerint az országban csak gyenge közepes termés várható, a mi bizony nem hivatalos nyelven gyenge termést jelent. Szomorú gyászjelentes, melyben a föld- mivelési kormány az egész ország nevében jelenti a fájdalmas eseményt. Kevés búzánk és gabonánk termett, sőt arra sincs kilátásunk, hogy jó tengeri termésünk legyen, széna pedig egy általában nincs, ugyannyira, hogy állattenyésztésünk igen szomuru napoknak néz elébe. A nemzeti jövedelemnek tehát számps forrása megapad. Az idén nem fogunk szerepelhetni a világpiaczon, sok millió métermázsa gamonánkkal, tengerinkkel, lisztünkkel, marhánkkal és nagyon virágzó mezőgazdasági iparágaink számos termékeivel. A nemzetközi kereskedelemben tehát bevételeink jóval a tavalyiak mögött fognak maradni és kevesebbet fogunk fogyaszthatni saját produktumainkból is. De kevesebbet fogunk vásárolni a világ piaczon. Az Ausztriából és egyéb külföldről behozott árúk értékének növekvését és csökkenését buzgón kutatók, talán — elég naivul — örvendeni fogunk a behozatal csökkenésén, pedig ez egyáltalában nem örvendetes, sőt szomorú jelenség, mely mostoha gazdasági viszonyoknak az eredménye. Midőn az ország egy évi gazdasági életének ezen szomorú aktái előttünk feküsznek, lehetetlenség, hogy ne elmélkedjünk egy kissé gazdasági viszonyainkról és azok jövőjéről. Egy szomorú gazdasági év jó alkalmul szolgálhat arra, hogy gazdasági életünk egyoldalúságát és fogyatékosságát szemügyre vegyük és a haladásnak, a fejlődésnek útjait, a bajok szanálásának módjait keressük. Néha panaszkodva, de inkább dicsekedve hirdetjük, hogy par excellence mezőgazdasági állam vagyunk. Büszkén valljuk magunkénak Ciceró 2000 éves mondását „De agrikultura nihil melius, nihil umberius ete. A nagy római korában sem volt igaz, hogy a földmivelésnél jobb, szebb és jövedelmezőbb foglalkozás nincs, de má kétszeresen nem az. Ezt nekünk nap-nap mellett van alkalmunk tapasztalni. Es mégis, ennek daczára úri emberhez méltónak a hivatalon kivül csak a gazdálkodást tartjuk. Az ipar és kereskedelem a csehnek, németnek és zsidónak való. Közéletünk tele van úri jelszavakkal, melyek semmit sem jelentenek. Az agra- rizmussal szembe állítjuk a merkantilizmust, mint a mely a mezőgazdaság érdekeit veszélyezteti, az iparos és kereskedői érdekeket a mezőgazdaság rovására kiváltságban akarja részesíteni. Bár mennyire is jól hangozzék is ez a földmivelő magyar ember fülének — mi csak mosolyogni tudunk rajta. Kérem jól jegyezzük meg: Magyarországon Európa egyik legagrikulturabb államában, ahol a lakosság 75% mezőgazdaságból él, a jelentéktelen iparnak legnagyobb része mezőgazdasági ipar; a nem mezőgazdaságból élőknek jóléte a mezőgazdasági népesség boldogulásától függ, ezen a A „Színérváralja“ tárczája. Naplómból.- Irta: Strachon Nelly. — Prága, 1903. junius 26. Szeretem hazámat, ragaszkodom a röghöz, hol bölcsőm ringatták s mégis-mégis ellentálla- hatatlanul vágyódom néha messze idegenbe, hogy minél többet lássak abból a nagy világból, mely a természet s a művészet annyi remek alkotását rejti magában. Egy régi óhajom teljesült, midőn ma Prágát, Csehország fenséges fővárosát megpillantottam. Daczára a modern emberek nyüzsgő tömegének az egész város középkori jelleggel bir. Ott áll magasan a város felett, mint őrszem a Hradzsin (királyi vár). Zöld patinás kupolájának képe visszatükröződik a Moldva csendes vizében, melynek apró hullámai mintegy kegyelettel nyaldossák ama hatalmas kőhidak oszlopait, melyek megingathatatlanul évszázadok óta állnak fenn.. A csúcsíves templomnak karcsú tornyai büszkén hirdetik a város művészi múltját. A harangok zúgása pedig még most is oly misztikus, mint mikor a fanatikus üldöztetések idejében vészjelként kongatták azokat. Ily benyomások hatása alatt, mintegy átszellemülve siettem a prágai egyetemre, hová diáklétemre nagyon is vágyódtam. Középkori ábrándvilágomból kissé felrázott ama körülmény, hogy egy szűk utcza sarkán egy jól ismert alak bukkant elő, -- egy magyar bajtárs volt, kivel otthon együtt hallgatjuk a bölcs professzorok bölcseségeit s akit szintén tudomány-szomja vezérelt ide. Megörültünk egymásnak, a szerencsés véletlennek s miután egymásnak kölcsönösen egynapi hűséget Ígértünk, siettünk, hogy az itteni katedráról is halljunk egy okos szót. Ami most történt velünk ez már igazán középkori história. — Hát az egyetem csarnokai üresen állottak, holott még javában tartott a semester. Embert itt nem láttunk sehol, mig végre hosszas bolyongás után a távolból gyöngéd női hang és kutyanyöszörgés ütötte meg fülünket. A hangok után indulva nemsokára láttuk, amint egy meglehetős terjedelmű dáma erkölcsi intelmeket ad neveletlen kutyájának, mely hangos ugatsssal üdvözölt bennünket. Meglepetésünk első perczeiben nem voltunk tisztában azzal, hogy hát tulajdonképen ki való az egyetemre a kutya-e vagy mi? A kis kutya gazdája széles mosolyával egy ideig mint egy nagy kérdőjel állott előttünk, de lassankint ős is felmelegedett. - Hiába mutatkoztunk be egyenkint, hiába beszéltünk kollegialitásról, — ő egy fiatal házaspárt látott bennünk s minden ellenkezésünk daczára ismételte egy párszor „Ein junges Ehepaar he! he! he!“ — Hogy czélunkat elérjük, jobbnak láttuk ráhagyni azt is, hiszen utóvégre az sem olyan nagy baj. I De nemsokára ugyancsak nagy érdeklődéssel afelől is kérdezősködött, hogy hát mióta vagyunk egymásé? Erre zavarba jöttünk, de mintegy ösztönszerüen egyszerre böktük ki azt, hogy egy éve. A cseh néni még ezzel sem elégedett meg, hanem miután egy párszor felsóhajtott, hogy „wie schön! wie schön!“ nagyon dicséret hangon fordult hozzám, Haben sic Familie. Bár mennyire edzettnek érzem magam, erre a kérdésre mégis elpirultam, amire felébredt benne a női tapintat, mert ezt a kényes thérnát többé nem íittatta. Hosszas magyarázgatás után végre kisütöttük, hogy a dáma S._ Dávid pápai egyetemi tanár neje. ki élete párját lesi itt. Miután mi is megértettük vele idejövetelünk czélját, tudnillik, hogy éppen' kedves férjét, kinek műveit már ismerjük, akarjuk hallani, nagy kegyesen megígérte pártfogását, csak egy kis türelemre intett. - Pár perez múlva csengettek, megnyílt egy ajtó s mi két tömegét láttunk egymásra borulva e hangok kíséretében „Papachen!“ - Mamachen!“ A viszontlátás irgalmai után a Mamachen még ragyogóbb arczczal jött felénk s anyai jósággal előadta a szuszogó Papachen-nek óhajainkat, ki teljesen értelmetlen szavakat dünyögve jelezte, hogy vége az andiencziánknak. Mi szerényen meghúzódtunk az előadási terem egyik sarkában s vártuk mikor lepi el a hallgatóság a tantermet. - Múltak a perczek, a negyedóra, a félóra, de a teremben háromnégy alak lézengett csupán, ezeknek a külseje is azt árulta el, hogy nem a tudásvágy, hanem a hőség hozta őket ide, lévén a terem igen hfís.
