A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)
Tanulmányok - Makó Imre: Hadifogoly hódmezővásárhelyiek a nagy háborúban
A legalább két hónapon át az orosz kórházban megfigyelés alatt tartott kicserélésre javasolt foglyot a kórház parancsnokának egy három orosz orvosból és három főtisztből álló, időnként összeülő bizottság elé kellett vezetnie. 1916-ban már megengedték, hogy a betegséget hadifogoly orvos ismertesse a válogatóbizottság előtt. A már kiválasztott csererokkantakat, esetenként több hónapos várakoztatás után, az összpontosító-táborba (Moszkva és Petrográd) továbbították. A rokkant-csereakció működése 1917-ben volt a legeredményesebb. Az 1916. november 20-át követő egy év folyamán 280 rokkant-szállítmány érkezett haza Oroszországból, a legénységi állományból 5884 főt, 313 tisztet, 19 orvost cseréltek ki. 2\ (Az utóbbiak egyike lehetett Csiky János (1874) orvos, ki mint csererokkant 1917. augusztusban érkezett haza, szeptember elején pedig egy szegedi segédorvos hazaérkezéséről is hírt adott a vásárhelyi sajtó.) Az invalidusokat Tomeáig szállították vasúton és onnan kocsin vitték a svéd határállomásig, Haparandáig, majd a Monarchia területén, Leitmeritz, Brüx és Pardubitz csehországi városok kórházaiban helyezték el őket. Vásárhelyről 27 csererokkantról van tudomásunk. 24 főt orosz, 3-at pedig olasz fogságból bocsátották el 1915-1918, illetve 1917-1919 folyamán. Orosz fogságból adataink szerint fele-fele részben szabadultak az európai Oroszország területéről és az Urálon túlról. A sajtó 1916. július végén adta hírül, hogy az orosz fogságból legutóbb visszatért 317 rokkant között először érkezett két vásárhelyi katona: Vogel Imre és Karasz Bálint (1891) földműves. Az utóbbi személy 1918 őszén elhunyt a fogságban szerzett tüdővészben. 12 csererokkant - az 1916-17-ben érkezett 10-ből 8 személy - hamarosan elhalálozott. Hatan még otthonuktól távol: a svédországi Torneában, a csehországi Brüxben (2 fő) és Leitmeritzben, majd 1918-ban a besztercebányai hadikórházban és a rózsahegyi gyógyintézetben. Legtöbbjükkel - a betegségben elhalt többi háborús áldozat esetében is vezető halálok - az akkor még népbetegségnek számító, a harctéri és fogságbeli mostoha viszonyok talaján még pusztítóbban jelentkező tüdőbaj végzett. A brüxi kórházban 1917 tavaszán elhalt Dékány János (1878) földműves napszámost „idegbaj és tüdőcsúcshurut miatt bocsátották el az oroszok”. Mások, a betegeknél kisebb számban, harctéri sebesülés folytán váltak rokkanttá. Perl Ignác (1881) 1915-ben a kraszniki csatában, szuronyroham közben kapott lőtt sebbel esett fogságba, Moszkvában épült fel, majd 1918 nyarán érkezett haza. Az 1922-ben elvégzett orvosi vizsgálat már nem állapított meg nála keresetképes- ség-csökkenést. Az ugyancsak támadás közben, 1914 decemberében a homlokán és a szemén dum-dum golyótól megsebesült s a bal szemére megvakult Lázár Péter (1883) tizedes Przemysl feladásakor jutott fogságba, és 1917. márciusban Budapesten már műszemmel látták el. A galíciai harctéren 1914. augusztusban fogságba jutott, majd 1917. májusban a fővárosi József főherceg hadikórházba érkezett Hoffer Lajost (1889) balcomblövés után visszamaradt, lábfejre kiterjedő hűdés diagnózissal nyilvánították 50%-os hadirokkanttá. Cserényi József (1885) 1915-ben súlyos has- és láblövéssel jutott az oroszok fogságába. Kijev, Moszkva, Szentpétervár, * Ugyanott 503. 26
