A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)

Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság

nántúli, bizonyos mértékben az erdélyi mesterektől is eltérően, az Alföldön részben, vagy teljesen búzalisztet és nem rozslisztet használtak a tészta készítéséhez, amely- lyel jócskán lerövidítették annak érlelését (a hagyományos szász mézeskalács, rozslisztes tésztáját fél évig is erjesztették). Nem forralt, hanem langyos mézet használtak a mézesek tésztájához, a hamuzsírt (kálium-karbonát) hamarabb elhagyják, egyszerűbb fűszerezés és magyarosabb díszítés is jellemezte ezeket. A répacukor huszadik századi elterjedésével a méztartalmat fokozatosan csökkentették a tésztákban, cukorral, cukortésztával pótolva azt. A helyi mézesbábosok ritkábban használtak tészta gyúrásához segédeszközt (törőfát, törőpadot), hiszen kevesebb kézimunkával készülő, könnyebben összeállítható volt. A bábok, pogácsák tésztáját kenyérdagasztó teknőben állították össze és alföldi magyar kemencében, később kisebb pékkemencékben sütötték ki. Kisebb műhelyű, vagy idősebb mézeskalá- csosok egy közeli pékségben sütötték ki — a házi kenyérhez hasonlóan, bérletben - a mézesbábjaikat. Az Alföld vásáraiban, búcsúk alkalmával sokkal több huszár, katona formájú báb fogy, és 1849 után Kossuth alakja, magyar címer is gyakoribb errefelé a mézeskalácsokon.65 A vásárhelyi mézesbábsütők helyi nagyobb méhészektől, nem ritkán a maguk termelte mézből, illetve vidéki vásárokban, vagy a helyi vásárokba került délvidéki és erdélyi mézet vásárolták és használták mézeskalácsaikhoz. A helyi múzeum sokféle mézeskalács formázó fadúcot őriz a helyi mézeskalácssütők hagyatékából, az 1800-as évek elejéről. Az ötvenöt darabból álló gyűjtemény 1906-ban került az akkori múzeum gyűjteményébe.66 A népies barokk farag- ványok nem helyi készítésűek, országosan ismert mesterek keze munkái, amelyekből az itt dolgozó bábsütőkhöz is kerültek - még a 18. századi céhes kapcsolatrendszeren keresztül. A 19. század közepétől egyszerűsödnek a formák faragásai (gyakran maga a bábsütő faragta), az alakok is változnak, majd a huszadik században elhagyják a verőformákat és fémlemezből hajlított kiszúrókkal formáznak a mézeskalácssütők is.67

A huszadik század elején kezdett divatba jönni a rikító színekkel, cukorrózsákkal is díszített mézeskalácsok korszaka, amely egészen a kétezres évekig eltartott. Ez a korszak egyrészt a hanyatló kisipar egyik üzleti fogása akart lenni, másrészt egybeesett az újkori népművészet harsány színeket alkalmazó, az idegenforgalmi - vélt - igények kiszolgálásával. Az ismert legutolsó mézeskalácssütők voltak a városban: Horváth Sándor a Kemény utcában és Széli Istvánná a Szerencse utcában.

Horváth Sándor az 1980-as évekre nemhogy Vásárhelyen, de a megyében is egyedül és utolsóként űzte ezt a szép mesterséget. Cukrász végzettséggel vágott bele 1977-ben az akkor már kihalófélben lévő mézeskalácsosságba. Régi kenyérdagasztó fateknőben kezdte, de néhány év múlva dagasztógépet vásárolt a munka megkönnyítésére. Díszített mézeskalácsait a városi piacon és az akkori országos vásárokban árusította. Leginkább így csodálkoztak rá: „Ni-ni, mézeskalácsos!”

65 RUDNAY - BELICZAY 1987. 74-95. p. [A magyarországi mézeskalácsosság története.]

66 VV. 1906. június 3. (3. p.)

67 RUDNAY - BELICZAY 1987. 76. p.

267