A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)
Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság
polgári házaknál volt szokásban, elsősorban a gyerekeknek adták csemege gyanánt. Mézes süteményekhez is leginkább a polgári konyhán használták a mézet, a városban készítettek elvétve mézbort is belőle. Sajnálatos közbevetéssel kell a mézfogyasztásról szóló fejezetet kiegészíteni, Magyarország - és benne a Dél-Alföld - hosszú évtizedek óta Európa és a világ méztermelésének élvonalába tartozik, úgy az előállított méz mennyiségét, mint a minőségét figyelembe véve. Eközben a hazai mézfogyasztás csak az európai átlag alatt, a tizenegynéhányadik helyen kullog. A középkori, kereszténységre áttérő magyarság egyik adóféléje, és mellékkeresete volt a méhviasz, templomi, kolostori gyertyát öntöttek belőle, és ezt olvasztották az okiratok aljára nyomott pecsétként. A kaptárakból kiszedett, mézzel telt lépes keretek felületéről, pörgetés előtt egy kaparóval a sonkolyom réteget leválasztják. Ebből melegítés után kisajtolják, ritkás szövésű anyagon keresztül szűrik a maradék mézet, volt, aki lécekből összeállított viacknyomót is használt a méz kisajtolá- sára. Szintén a viaszhoz kerül az elhagyott, elpusztult méhek után megmaradó teljes lép és a lépes méz elszopogatása után maradó mézes viasz (rágás) is. A visszamaradó viasz kiváló és illatos gyertyaalapanyagot ad, amelyet majd minden időben jó áron lehetett értékesíteni. A legtöbb méhészgazda otthon faggyúgyertyát öntött és használt világításra, mert az értékes méhviaszt jó pénzért eladhatta. Gyertyát csak a nagybeteg gyereknél, idős embernél égettek éjszaka. Évszázadokig méhviaszból öntötték az egyszerűbb katolikus fogadalmi ajándékokat (offer), egy-egy sikeres gyógyulás hálájaként. A helyi vásárokban felvidéki vándorkereskedők, son- kolyos tótok vásárolták föl a sonkolyt és más mellékterméket, akik házalás közben is gyűjtötték a viaszt, sonkolyt. Néhány hozzáértő méhész műlépet is készített a viaszmaradványokból, amelyeket a saját kaptárkereteibe rakott be. A méhviasz és a sonkoly gyertyák aranykorának a paraffin, a sztearingyertyák nagyüzemi gyártása, majd a petróleum és a villanyvilágítás vetett véget. A korszerűbb, kaptáras méhészet terjedésével egyre több értékes méhészeti [mellék]terméket (méhpempő, virágpor, mézszurok vagy propolisz) sikerült nyerniük a gazdáknak, amely újabb lehetőséget adott a jövedelemnövelésre. Ugyanakkor csökkent a - műlépek térhódításával - lépes mézek kinyerhetősége, minősége és így a fogyasztásuk is. Mégis egyre több család foglakozott korszerű méhészettel, így több méz és méhészeti termékfelesleg került a piacokra, föl vásári ókhoz. Mézeskalácsosok, viaszgyertyamártók Vásárhelyen Mézesbábot tessék! - szólt a régi vásárokban a mézeskalácsos. A 19. század első feléig a nagyobb alföldi városokban a cukrászdák még nem jelentek meg, az egyedüli édesség-iparosok a mézeskalácsosok voltak, kevésszámú helyiek, és a vásárok alkalmával idelátogató vidékiek. Több vásárhelyi család foglalkozott mézesbábok, díszített mézeskalácsok sütésével, az 1800-as évek elejétől, egészen az 1990-es évekig. Az Ipartestületek megalakulása előtt az itt dolgozó mézesbábosok, gyertyamártók (sütők és cukorkakészítők) valószínűleg a szegedi, de még inkább a debreceni mézeskalácsos céhhez 265
