A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)

Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság

pörgetett és sejtes-, azaz lépes mézzel, valamint, mézborral, -sörrel, -ecettel is.40 Ekkor már mintegy 1400 méhcsaládot jegyeztek föl a környéken, 1906-ban méhész szövetkezés is alakult Vásárhelyen. Az egyre gyarapodó méhészek számára összetartást erősítő összejöveteleket, előadásokat, mézvásárokat, sőt még „Dongó-bálát” is rendeztek az őszi-téli időszakban, az 1910 őszén a Tisza szállóban megrendezett méhészeti kiállítást már így összegezte az egyik helyi méhész: „Lassan, de biztosan előre!”.41 1910-ben a Budapesten rendezett méhészeti vándorgyűlésen és kiállításon, a magyar, német és osztrák területről érkezett kiállítók között szereplő vásárhelyi méhészegyesület négy kitüntetéssel tért haza.42 43 Szintén ebben az évben osztották föl az akkori Magyarországot kilenc méhészeti-szaktanítói kerületre, Hódmezővásárhely az egri kerülethez került.44 Az Alföldi Méhészet című, elsősorban Dél-Magyarországon terjesztett szaklapban így írnak a szerkesztők, D. L. vásárhelyi tanító úr kérdésére, a lap 1917. évi 3. számában: „Örömmel látjuk, hogy a tanyai tanítók tömegesen csatlakoznak hozzánk [a méhészethez] és igyekeznek a magyar mezőgazdaság ezen elhanyagolt ágának felkarolásával a magyar föld produktivitását növelni.”

Szakszerű méhészetek a huszadik századi Hódmezővásárhelyen

„ Mézkamráink színültig mézzel... ” (Dobó Ferenc)

Az utolsó „békebeli” évben, 1913-ban országosan 10.800 községben 320 ezer kaptárt és 250 ezer méhkast írtak össze. Ezekben kb. 570.470 méhcsalád élt, amelyek hozzávetőlegesen 38 ezer q méztermést adtak, mellette kb. 1660 q méhviasszal is szolgáltak. Ezekben az években Csongrád és Csanád megye is beletartozik a legtöbb méhészettel rendelkező, legkorszerűbb, és legtöbb mézet előállító 15 magyar vármegye közé.44

Az első világháború elejére jelentősen fölfejlődött a helyi méhészet, amely a háború végére szinte teljesen megszűnt. A háborúba bevonult gazdák, tanítók méhészeteit részben átvették az idősebb gazdák, néhány esetben a feleségük. Azonban a tüzelőellátás akadozása miatt a határban, a város jelentős részén, sőt még a temetőkben is kivágták a főként akácfákból álló erdőket, fasorokat, így szinte mézelő hely nélkül maradtak a méhész családok. Ráadásul a háború utáni, csonka országban három egymás utáni aszályos év következik, amely a helyi méhészetet is megtizedeli. A háborúból hazatérő, enyhén rokkant katonák közül, akik nehezebb munkákat nem tudtak végezni, számosán méhekkel kezdtek el foglalkozni.

40 VV. 1883. március 15. (2. p.)

41 VV. 1910. október 28. (2. p.)

42 VV. 1910. augusztus 27. (2. p.)

43 VV. 1910. február 11. (2. p.)

44 KOTICS József: Paraszti méhészet. In: Paládi-Kovács Attila, Szilágyi Miklós (szerk.): Magyar Néprajz II. Gazdálkodás. Budapest, 2001. 89. p.

257