A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)

Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság

sal is megállapította, hogy sír-e az új anya a kasban. Amikor a sírás tá-tázásba (tá- tikúzásba) ment át, várható volt, hogy az anya vezetésével az új fialás elhagyja a kast, kirajzik. Ezeket az ügyes gazda nem engedte vadon, hanem egy másik kasba csalogatta át. Ha mégis lerakodtak, lepakoltak egy közelebbi faágra, igyekezett a „méhfürtöt” gyorsan befogni úgy, hogy a faág alá fölfordított üres kast tartott, a dongókat sós vízzel „mögparáholta” (becsapkodta), határozottan megütötte az ágat, amitől a többségük a kasba hullott. Ezután befedték a kas alját és a méhesbe tették, ahová a kinn maradó méhek is betaláltak, és megkezdték a fészek belakását. Egyes méhesgazdák az új rajnak szánt üres kasok belsejét mézes, cukros, esetleg szagos virágos vízzel becsapkodták, azt remélve, hogy így könnyebben elfogadja az új család, hamarabb elkezdenek lépet kötni (húzni, építeni). Szintén árulkodott a gazdának a kora tavasszal, magas hangon síró méhcsalád, amellyel az éhségüket jelezték, de az anyátlanná vált boly is hasonló hangot hallatott.

A kisparaszti-kasos méhtartás első fölmérését 1869-ben végezték, e szerint a városban találtak 139, a tanyákon 354, Gorzsa-Kopáncson pedig 11 méhkast a méhészkedő gazdáknál, tehát ekkor több mint 500 kasban tartottak méheket a városban és környékén.31 Jól jelzik a helyi méhészek, méztermelés erős ingadozását a korábbi és a későbbi ilyen fölmérések számai, hiszen a jóval kevesebb lakosságú város is adózott mézzel, méhkassal és méhviasszal.

A paraszti méhészek tudásukat valószínűleg a vizeket járó, gyűjtögető, mézrabló őseiktől örökölték, melyet azután a szállásos-tanyás gazdálkodás mellett is folytattak. A hagyományos mezőgazdasági munkák mellet egyes gazdák, idős paraszt- emberek a fiatalok segítségével végezték ezt az ősi kiegészítő állattartási tevékenységet. Nem minden gazdálkodó férfi vállalkozott a kifinomult munkát, érzékeny odafigyelést, türelmet igénylő méhészetre, ezért alakult ki a méhészek tisztelete a paraszttársadalmon belül. Ismeretlen viselkedés, betegség, rajzás stb. esetén kikérték az idősebb, tapasztaltabb méhesgazda tanácsát, de közvetlen segítségét is igénybe vették alkalmanként a kezdő méhészek. A paraszti méhészeti tudást az apa/nagyapa adta tovább az erre leginkább fogékony, a méheket szerető, nem félős fiúgyereknek, néhány esetben a fejlődésben kissé visszamaradottnak. Volt fiúgyerek, akit teljesen hidegen hagytak a méhek, és olyan is aki „méhésznek születött”. 12—15 éves korig csak bizonyos távolból figyelhették a fiatalok az idősebbek méhészeti munkálkodását, amelyről leginkább akkor beszéltek nekik, amikor asszony, lány nem volt a közelben. A távoltartás ellenére időnként bejutottak a tanyai méhesbe a nagyobb gyerekek, és ha ügyesek voltak, megdézsmálhatták a mézzel teli lépeket. Bizonyos kor után segíthettek rajzáskor a közeli fára ülő méhraj befogásában, téli eszközkészítésben, mézcsurgatáskor. Leginkább a méhrajzás befogása volt a nagyapa és a fiúunoka közös feladata, hiszen ők tudtak erre időt szakítani a tavaszi családi munkák közepette. A nagyobb fiúk apjuktól, nagyapjuktól egy-két befo31 HERCZEG Mihály: Mezőgazdaság. In.: Kovács István, Kruzslicz István Gábor, Szigeti János (szerk.): Hódmezővásárhely története II. A polgári forradalomtól az őszirózsás forradalomig, 1848— 1918. Hódmezővásárhely, 1993. II. 568. p.

253