A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)

Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság

gott rajt kaptak, amelyről nekik kellett gondoskodni, nevelni, etetni, a mézet, viaszt szakszerűen elvenni. A teleltetés előtt megnézték, mire jutottak az álltaluk nevelt méhcsaládok. A felnövő fiatalok fokozatosan sajátították el a hagyományos méhészet fogásait, tapasztalati úton megismerték a sok helyen háziállatnak számító méhek viselkedését. Az apáktól, nagyapáktól tanulták meg a fiatalok a méhészet kiegészítő szerszámainak az elkészítését is, főként a téli időszakban, ekkor beszélték meg a méhek nyári mézelésének tapasztalatait, a méhészkedő fiatal munkájának eredményét, tanulságait is. A hagyományos méhtartásnál, habár keveset változott az évszázadok alatt, minden kor és minden méhész hozzátett valamicske tapasztalattal szerzett tudást, amelyet legtöbbször tovább is adott fiainak. Számtalan apró megfigyelést észleltek a méheik életéből, a rajzás, mézelés, a betegségeik, a különböző időjárással, más élőlényekkel való viselkedésükről, kitelelésükről stb. Ezzel a gondoskodó gazdaszemlélettel, állatszeretettel a maguk és méheik munkáját egyszerűsítették, ésszerűsítették. Bizonyos tartózkodás volt megfigyelhető a hagyományos méhészek között, tudásukat leginkább csak gyermekeiknek, közeli rokonnak adták át, ismerős vagy idegen számára csak ritkán. A huszadik századtól a paraszt- gazdák gyermekei is elvégezték a méhészeti tanfolyamok egyikét, a korszerűbbnek mondott kaptáras-pörgetős méznyerés és a méhészeti egyéb termékek ismerete miatt. A legtöbben a helyi Mezőgazdasági Iskolában sajátították el az újabb tudást, de volt helyi gazda, aki a híres gödöllői egyetem által szervezett tanfolyamot is elvégezte. Akár az ősi tudást tovább örökítve, akár ezt tanulással is kiegészítve szerezte a méhész tudását, gazdatársai, szomszédjai, családja körében megbecsülésnek, elismerésnek örvendett. A kezdő méhészkedők mindig kikérték egy idősebb, vagy tanultabb méhész tanácsait, mielőtt ebbe a felelősséget, figyelmet és állatszeretetet igénylő foglalkozásba kezdtek volna. Mint minden parasztember a házkörüli munkák befejezése, az állatok ellátása után, leültek a méhestől tisztes távolságban és elégedetten nézték méheik Játékát” (a hordás utáni tájoló röpködés a méhkasok szájánál, egyfajta pihenése a méheknek). Sajnos a tanulmány keretei nem engedik a kitérőt a paraszti méhészkedés minden megfigyelésére, részletére, a betegségek, kártevők elleni védekezésre, a rajoztatás, az anyanevelés, a mézkezelés és még számtalan kiegészítő részlet minden fogására.

Habár a méhészeket és szúrós méheiket a paraszti társadalom tiszteletben tartotta, a tanyavilágban minden időben előfordult a mézzel teli méhkasok kifosztása, ellopása: kifüstölték a méheket, így hozzájutottak a lépes mézhez, majd a „bűnjelet”, a kasokat, kaptárakat egyszerűen elégették. Egy rövid rendőrségi hír pl. 1894-ből: „Gyevi Szabó Imre még a suhancz korban van s szörnyen szereti az édességet. De mert a tanyán nem árulnak czukrot, hát elment a Nagy György Péter tanyájára s ellopott egy kaptár mézet, amiből aztán istenigazában bekebelezett. A méznek az íze még a szájában volt, amikor tettét megtudták s bekísérték a rendőrségre.”32 Népi jogszokás is kapcsolódott nálunk a gazdától elvitt vagy megszökött méhrajhoz: a

32 VV. 1893. november 9. (3. p.)

254