A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)
Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság
ott teleltették színben. Télen a méhész - a többi parasztemberhez hasonlóan - a méhes körüli javításokkal, pótlásokkal foglalkozott. Kijavította a méhes tetejét, a kasokat, ha tapasztottak voltak, azt is megcsinálta, az elkopott söprűket, szerszámokat is pótolta. A 19. század második felében és különösen a 20. század elejétől sok tanyai és faluszéli gazda foglakozott méhészkedéssel, de a megtermelt méz főként a család ellátását fedezte, hiszen ezek sokáig egyetlen édességük, édesítőjük volt. Jobb mézelő években kisebb felesleget tudtak előállítani, amelyet elcseréltek a szomszédokkal vagy eladták a piacon, városi boltosoknak, mézesbábosnak. Nagyobb gazdák, ahol nagyobb földterület, legelő, akácos volt, jóval több kasos méhcsaládot tartottak, és már városi kereskedőknek is termeltek mézet, amelyet azok fölvásároltak. A Tiszához közeli ősi ligeterdők vadgyümölcsökkel teli részein, a vadvirágoktól gazdag ártér melletti legelőkön, kaszálókon alakulhatott ki legrégebben a helyi méhészet. Igazolja ezt a bevezetőben említett Dongó-rét és a Méhes rét, a határ régebben mézelésre használt területei. A Károlyi uradalomnak kihelyezett méhese is volt Körtvélyesen.1" Ezeken a vizes-liget erdős-réti részeken volt a legalkalmasabb hely a vadméhek számára, itt tudta az ember először megrabolni, befogni, majd mézelésre késztetni és szaporítani a méheket. Kezdetben a faodúkból (ffiz, nyár, kocsányos tölgy) kirajzó vadméheket faköpübe, bödönbe, sás- vagy gyékénykasba igyekeztek befogni, amelyet a vízjárásos területen magosra akasztva kint hagytak. Ezekből nyáron kétszer-háromszor kivágták a mézzel teli lépeket, majd visszaakasztva nem háborgatták őket. Az itt elhelyezett méhcsaládok külön itatásáról ritkán kellett gondoskodni, a közeli legkisebb vízállásokban is megtalálták a mézhordáshoz, utódneveléshez szükséges vizet. Az elég vastag, meleg fészekben többnyire kiteleltek a méhek, így tavasszal újra kezdték a munkát. A 18. század folyamán a környékre kertészettel is foglakozó családok települtek, akik méhésztudást is hoztak magukkal, a zöldségtermelésre kedvezőtlen, szomszédos területeken kiegészítő tevékenységként fogtak a méhészetbe. Valószínűleg itt alakult ki a helyi méhészek között a méhesek kis területen való vándoroltatásának gyakorlata. A városon, nyári szálláson, majd a tanyában tartott, teleltetett méhcsaládokat a tavasz első virágzó növényei közelébe telepítették ki, de a tanyától csak egy-két kilométeres távolságba. Amikor itt befejezték a méhek a hordást, újabb virágzó növények közelébe helyezték át őket. Az ideiglenes ászokokra rakott - az elázásra nagyon érzékeny - méhkasokat nádalt, vagy gaztetős fedéllel látták el. Később ezeket az építményeket kinn is hagyták, csak a méhcsaládokat vitték be télire, ritka volt a lopás, rablás, főként a nehezen járható, vizenyős, nádas helyeken. Külön kell szólni, az egész Kárpát-medencére, de különösen az Alföldre forradalmi hatással bíró akácfa telepítésére, elterjedésére és annak a méhészetre gyakorolt hatásáról. A még hagyományos kisparaszti-kasos méhészet föllendülését kétségkívül az Alföldre betelepített akácfa egyre terjedő száma hozta el. A jó években SZERHMLE1, IV. 260. p. 250
