A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)

Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság

gazdagon mézelő akácvirágról ráadásul a korai gyümölcsfélék virágzása után, a

tarlóvirág és más későbbi vadvirág előtt lehetett a méheket kiengedni. Egy-egy jó évben, amikor gazdag akácvirágzás volt a méhek röpterületén, gyakori volt a kétszeri-háromszori méznyerési lehetőség. Miután az akácból nyert méz kiváló ízűnek és tulajdonságúnak bizonyult, jól értékesíthető volt, egyre több kisebb és nagyobb méhészkedő gazda ültetett a tanya körül, a bekötő utak mellé szélfogó akácsort. A nagyobb gazdák kisebb erdőket is telepítettek birtokukon, amellyel elősegítették az Alföld újra fásítását, ezzel szerszám és tűzifát is adva a környéknek. A tanyák és a határ befásításával a méhészek száma is gyarapodott, de még a helyhez kötött hagyományos méhészkedő módszerekkel.26 Ugyanakkor a tapasztalat arra ösztönözte a méhészkedőket, hogy nem szabad egy lábon, vagyis egy-egy mézelő növényre alapozni a környező területen, mert virágzáskori fagykárok, időnkénti betegségek nagyon rossz évet hozhatnak rájuk. Néhány nagyobb méhészgazda, kisebb területen körbe vitte méhcsaládjait - kocsin, szekéren - egy-egy ismerős, rokon gazda virágzó földterületére. A huszadik századra - az egyéni szállítójárművek elterjedésével - ezeket a váratlan tényezőket a vándorméhészet igyekszik majd kiküszöbölni. Az akác lett tehát a magyarság legjobb és legjobban mézelő növénye, annak ellenére, hogy érzékeny a kései fagyokra, a tavaszi szárazságra. Jól virágzó évben népesebb méhcsaládokat kell neveltetni a méhes gazdának, hogy a virágzás alatt minél több dolgozó tudja hordani. Már az 1870-es évek végétől tartott fönn a város a kiszáradó Hód tó népkert mögötti fatelepén gyümölcs- és akácfa iskolát. 1908-ban a város kishomoki akácfa telepén 70 ezer különböző akáccsemete várta a környék gazdáit, hogy kisebb-nagyobb erdőket, fasorokat telepítsenek belőle.27 28 1909-ben a méhészkedés és a fatenyésztés (gyümölcs- és akácfa-telepítés) összefüggéseire, kedvező kölcsönhatására hívják föl a figyelmet egy helybeli újságcikkben.2s

Itt kell említést tenni a vásárhelyi nagyhatár északi és keleti részén jellemző szikes pusztai legelő méhészeti hasznosításáról. A pusztai szikes részeken - a legeltetés és a terület nagysága miatt - ugyan kevesebb mézet hordanak a méhek, de ízük fölülmúlja az ártéri, vagy ligetes, erdős helyeken nyíló virágok által adottakét. Ugyanis kevesebb mérgező növényfaj van itt, több az ajakos virágféle (csak ezekről gyűjtenek a méhek), a virágokat árnyék nem takarja, így viszont a méhész gazdának kell itatóvízről gondoskodnia a méhek számára. A pusztai legelők fölosztásával és benépesedésével, itt is sok gazda fogott a határ más részén szerzett tapasztalattal, hagyományosan tartott, kasos méhek szaporításába. A szállásokkal, tanyákkal benépesült belső földeken hamarabb terjedt el a méhészkedés, de a két terület határán élő méhészgazdák azt tapasztalták, hogy a legelők felől mézelő méhe- ik - csapadékosabb tavasz és nyár folyamán, amikor gazdagabb volt a virágzás - kiváló ízű, különleges mézeket gyűjtöttek. Jó virágzás idején előfordult, hogy a gazda néhány kasos méhcsaládját szekérre rakva, beljebb vitte azokat olyan legelő26 JÓZSA György: Viaszváros. Budapest, 1984. 121. p.

27 VV. 1908. április 3. (2-3. p.)

28 VV. 1909. március 31. (2. p.)

251