A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)

Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság

végéig ismert volt egy ősi, a vadméhektől gyűjtött mézvételi mód, amely azonban a házi méhészetben egy-egy méhcsalád pusztulásával járt. Ez a már akkor is ritkának számító módszer a lefojtás, amikor meggyújtott vizes szalmával, később égő „büdöskűver (kén) tömték be a kas száját és be is tapasztották. Miután a bennlévő család elpusztult hozzáfértek a mézzel teli lépekhez. A másik ősi módszer kevésbé volt kíméletlen a méhekkel, ezt dobolásnak nevezték. A teli méhkasokat fölfordí- tották, egy másik üres kast tettek rá, leválasztották a teli kas alját és a fölső üres kasba kezdték átdobolni, ütögetéssel átterelni a méheket. Rövid botokkal ütögették a teli kast, alulról fölfelé, így a méhek nagy része átrepült az üres kasba. Ezeket berakták a méhesbe ugyanarra a helyre, mint a régit, így a méhek új lépeket kezdtek építeni benne. [Egyes kutatók szerint a dobolás módszerét a fölvidéki méz- és viaszkereskedők (sonkolyos tótok) terjesztették el az Alföldön, hogy a méhesgazdának minél több méhe maradjon.24] A másik méhészkedő gazda a régi kasba csalta vissza a méheket, mert a mézes lépek kivágása után a bennhagyott királynő után azok gyorsan betaláltak. így hamarabb építették újra a lépeket és előbb kezdhettek újra a hordásba. Ezután kivágták a régi kasból a mézzel teli lépek alsó kétharmadát — úgy is mondták, hogy kikerülték - és langyos helyre állították. Otthon lépes mézként ették meg, ritkábban üvegedénybe rakva, mézzel fölöntve eladták, elajándékozták. A lépekben lévő sejtekről levágták a sonkolyt, majd keretes szitába, ritkábban csíkmákszürőbe rakták, amelyet a kovászolásnál is használt körösztfa segítségével nagytál fölé raktak, amelyből szép lassan lecsurgott a tiszta méz. így kapták a csurgatott mézet. Ezután kézzel nyomkodták ki a sonkolyos, viaszos maradékot, ezt is szita fölött nyomkodták ki, majd párszárítón szikkasztották ki. Gondosabb méhészgazdák ritkább szövésű gézanyagon is átcsurgatták a mézet.

Mézprésekről nem maradtak fönn helyi följegyzések, a keretes mézpörgetők előtt, tehát, lassú csurgatással és szúráséi nyerték méhészkedő eleink a mézet. Szórványosan lécből és deszkalapból összeállított egyszerű sutu közé fogták a lépes mézet és összekötve csurgatták, sajtolták ki a mézet. Szomszéd gazda, másik méhész így kérdezte nyár végén a méhészt: „Aztán mennyi mézet szűrt kend az idén?” Jól induló, nem túl esős, de nem is száraz tavasz után a méhek hat hét után már mézzel teli lépeket adtak, az első adagot ekkortól lehetett elvenni. Ha a nyár is kedvező volt a mézelésre, ezt még kétszer megismételhették. A leszűrt mézet eltették télire hólyaggal lekötött szilkékbe, köcsögökbe, méznek használt fabödönbe, kis hordóba, később üvegekbe. Téliesítéskor a kasok tapasztását kijavították, a bejárati nyílást leszűkítették a rágcsálók ellen, és gyakran a méhes nyitott oldalát is bedeszkázták. Subákkal, rossz kabátokkal takarták be a hideg ellen, ezeket tavaszig nem is bolygatták. Egyes gazdák nem hagyták télire a telelő méhcsaládokkal teli kasokat a kinti méhesben, hanem a nádtetős, jól szigetelő padlásra hordták föl, ott is vastag szalmára rakták és a röplyukakat bedrótozták, leszűkítették a rágcsálók ellen. Nagyobb gazdák a tanyai méhkasokat, kaptárakat a városi házhoz hordták be,

24 GUNDA Béla: Zsákmányoló méhészkedés. In: Paládi-Kovács Attila, Szilágyi Miklós (szerk.): Magyar Néprajz II. Gazdálkodás. Budapest, 2001.83. p.

249