A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)
Tanulmányok - Makó Imre: Hadifogoly hódmezővásárhelyiek a nagy háborúban
A halálozási okok terén szinte csak az orosz fogságot illetően rendelkezünk mérhető adatokkal. A vezető halálok itt a járvány szerűen fellépett tífusz, ezt követte a harctéri sebesülés és a tüdőbaj. Erőszakos halálról négy esetben van tudomásunk. Fejes József (1879) huszár szakaszvezetőt két tanú állítása szerint Paramanov (?) széntelepén 1918. februárban „egy bolseviki őr lelőtte, és nyomban meghalt”. A Przemyslben fogságba esett Gullay Árpád (1877) hivatásos százados és a hadapród Földvári testvérpár, Sándor (1891) és István (1893) annak az osztrák és magyar tiszti csoportnak a sorsában osztozott, akiket Turkesztánban 1919 tavaszán, miután romló ellátásuk miatt a vörösök kezén levő ősi táborból elindultak Andizsán felé, útközben mohamedán lázadók elfogtak és lemészároltak. A hadifogság testet-lelket pusztító viszonyait ekként igyekezett érzékeltetni a 40 hónap alatt több oroszországi fogolytábort megjárt, köztük a haláltáborként elhí- resült tockojei lágerban is huzamosabb időt eltöltött Kádár Lajos (1880) tanyai tanító: „... olyan időben és olyan körülmények között tartottam rendszeresen, minden vasár- és ünnepnapon istentiszteletet, midőn a lélek kétségbeesetten keresett pihenőhelyet, hol az emberfeletti megpróbáltatások elviselésére felvértezhesse magát, midőn a lelki letarghia környékezte meg az embereket s fásultan vártuk a még ránk mért újabb szenvedéseket [...] hazánktól, szeretteinktől távol, kiszolgáltatva a barbár ellenség vad önkényének, az éghajlati és természeti viszonyok mostohaságában szerető szív, megértő lélek nélkül élni, meg-megújuló reményeink folytonos meghiúsulását látni, a szeretett hitvesről, gyermekekről, szülőkről, testvérekről éveken keresztül semmi hírt sem hallani, a legkülönbözőbb betegségek ellen reménytelenül küzdeni, éhezni, szomjúhozni, rongyok nélkül dideregni, mindez oly rettenetes állapot, mely a lelket a kétségbeesés örvényébe sodorja s melynek testet-lelket romboló hatását csak mi láttuk a maga igazi borzalmaival, kik átéltük e keserves napokat. Áldják jó sorsukat azok a boldogok, kik elkerülhették e keserű poharat [...] nem szenvedték át, nem látták az őrjítő borzalmakat [...] amidőn százával hullottak el étlen-szomjan testvéreink, ezrével szedte áldozatait a betegség, a hideg, a kényszermunka, a lehetetlen lakás, amidőn az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberarcon a kozák kancsuka hasított véres barázdát és százan és százan dobták el maguktól [...] az életet is, mert agyuk megbomlott, testük megtörött, lelkűk eler- nyedt, reményük elveszett, hitük semmivé vált....”7 Faragó Sándor (1892) hírlapíró, mint a taskenti barakktábor tábor volt lakója, a hosszas fogoly lét és összezártság lelket s jellemet romboló hatásáról ekként írt: „Már negyedik éve éltem együtt ezekkel az emberekkel. Láttam őket a fronton hősöknek, az önfeláldozás, bajtársiasság héroszainak. Láttam a kondérokat megrohanó éhes farkascsordának, majd lázadó szemű rongyos koldusoknak, láttam zsebmetszőknek, csalóknak, intrikusoknak. Itt fekszik mellettem az az ember, aki egykor utolsó korty vizével enyhítette haldokló bajtársa kínjait. Most sanda szemekkel kíséri a kenyérosztó kés milliméternyi reszketését és egy mániákus őrületével dug- dossa kopekjeit döglődő földije elől. Az emberek fásult szótlanságba gubózva he7 A Hódmezővásárhelyi Református Egyház Presbitériumának iratai 50/1919. 16
