A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)
Tanulmányok - Ifj. Dobay Ferenc: Dobay Ferenc hódmezővásárhelyi kertész küzdelmes évei (1945-1980). Egy államosítás és ami utána történt
Közérdekű Bejelentések Hivatalához, 1955-ben a Város- és Községgazdálkodási Minisztériumnak. Bár kérelmeit rendre elutasították, annyit azért elért, hogy 1956. február 9-én még 15 döI telekrészt visszaadott neki a Városi Tanács a Somogyi Béla utcai oldalon. Aztán, 1956. szeptember 27-én a Városi Bíróság lejegyeztette az eddig a család nevén álló, de a valóságban a Kertészeti Vállalat kezelésében levő részt a család nevéről, a többi részt a házzal viszont meghagyta az eredeti családi tulajdonban. Ugyan édesapám fellebbezett egészen a Csongrád Megyei Bíróságig, de az végül 1957-ben elutasította a fellebbezését. Egy beadványáról külön is szeretnék megemlékezni. Az Országgyűlés Interpel- lációs Bizottságának írt 1956. július 29-én: „Javaslat a magyar dísznövénykertészek jogsérelmeinek orvoslására, egy disznó vény kertészeti szervezet vagy egyesület létrehozásának engedélyezésére és egy állandó bizottság felállításáról, amiben egyrészt a kormányzat illetékesei, másrészről a kertészek megbízottjai abból a célból üléseket tartanának, hogy a kertészeti fejlődés más országokban elért eredményei alapján országunk dísznövénytermelését magasabb nívóra fejlesszük...” Ezért kérte az elvett kertészetek visszaadását eredeti tulajdonosaiknak, az idősebb kertészek részére pedig nyugdíj megállapítását. Az Országgyűlés Elnökének Titkársága 1956. szeptember 5-én válaszában közölte, hogy a javaslatot illetékesekhez továbbküldték. A Minisztertanács Titkársága 1957. jan.21.-én válaszlevelet küldött, amelyben azt is írta: „Arra nincs lehetőség, hogy kertészetét saját kezelésébe visz- szakapja.” A levél végére - csak érdekesség - a „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” pecsétje van ráütve. Miután a Csongrád Megyei Bíróság 1957-es határozata telekkönyvileg végleg lezárta az államosítás ügyét a hatvanas évek kicsit nyugodtabb körülmények között teltek. Édesapám visszatért eredeti munkájához, amennyire csak tudta teleépítette egy nagyon egyszerű favázas üvegházzal a neki hagyott telket, és abban szegfűt termelt. Ezen kisebb üvegházak összterülete kb. 650 m2 volt. Érdekes helyzet alakult így ki, mivel két kertészet üzemelt egymás mellett: az Ady Endre utcával párhuzamosan az édesapám kis üvegháza, és utána közvetlenül a régi, komolyabb üvegháztelep mely most már a Kertészeti Vállalat tulajdonában volt. A kettőt elvileg egy drótkerítés választotta el, de aki ezt a helyzetet nem ismerte az azt hihette az egész egy egybefüggő terület. A vevői a régi vevők voltak, segítsége pedig édesanyám és mi növekvő gyermekek. A hatóságok továbbiakban nem bántották, megtűrték tevékenységét. Számukra csak az volt a fontos, hogy a nagyapánk által épített modem üvegházat megszerezhették. Édesapámat az őstermelőkhöz sorolták, bár ő alapvetően nem az volt. Lényegében továbbfolytatta a régi tevékenységét csak sokkal egyszerűbb berendezésben. Kb. 14 ezer tő szegfűt tudott az üvegházaiban elültetni. Összehasonlításul az államosítás előtt a régi telepen majdnem 20 ezer tövet tudott beültetni. Számára megnyugvás volt, hogy bár nem az eredeti kertészetben, de mégis a maga ura lehet a háza mellett a család keze munkájával felépített üvegházban. A gyermekei közül Imre és Zsuzsanna is elvégezte a Budapesti Kertészeti és Szőlészeti Főiskolát, az ő esetükben a felvételnél még nehézséget jelentett osztályidegen származásuk. Meg akarta mutatni, hogy ő ilyen egyszerűbb 159
