A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2017 (Hódmezővásárhely, 2017)

Emlékezés - Kovács László: Az 1956-os magyar forradalom

csak néhány napig is - kiváltotta bennünk az emberhez méltó szabadság ellen­állhatatlan kéjérzetét. II. 1956 őszén harmadéves egyetemi hallgató voltam Debrecenben. Októ­ber utolsó napjaiban orosz tankok százai - a félelmetes T34-esek - dübörögtek át Debrecen utcáin. Alattuk remegett a föld, és még az épületek is rázkódtak. Budapest felé haladtak és kétség nem fért hozzá, hogy a forradalom letörése volt úti céljuk. Néhány nap múlva 2000 tank vette körül Budapestet; ugyanannyi mint, amikor Hitler Párizst 1940-ben lerohanta. Budapest ostroma után mintegy kétszázezer magyar „szavazott a lábával”, és döntött úgy, hogy búcsút mond hazájának örökre. Ez volt az első szabad dönté­sük, amibe sem a kormány, sem az egyetemi elöljárók nem szóltak bele. Micso­da élmény volt! Ausztriából 1955 tavaszán vonult ki az utolsó orosz katona, és a határon lévő aknamezőket fokozatosan hatástalanították. így sokkal biztonságosabb volt át­menni az osztrák határon. Mivel Ausztria amúgy is közel volt, no meg már sem­leges is, a menekülteknek az ország paradicsomi menedékhelynek bizonyult. A forradalom leverése után már bonyolultabb volt az osztrák határon átjutni, de még mindig biztonságosabb, mint Jugoszlávia felé. Én természetesen Ausztria felé indultam. Amikor eljutottam a határsávba, egy ottani parasztember vitt ki a határig és onnan este már magam indultam további utamra 1956. december 9-én farkasordító hidegben. Félelmetes érzés volt a kőkeményre fagyott földön gya­logolni órákig, tapogatózva a sötétben. Úgy tűnt mintha a kietlen tájéknak nem is lenne széle. De amikor valami emberi hangot hallottam, egy bizonyos meg­nyugvás lett úrrá bennem. Egy kisgyerek sírása volt, aki egy árok mélyén rejtő­zött négytagú családjával. Az anyuka meg az apuka huszonévesek lehettek, és a két kislányuk volt velük. Ők is új életet akartak kezdeni. A bátorság ragadós és elűzi a félelmet. így történt, hogy csatlakoztam hozzájuk. A gyerekeket felváltva vittük. Végre megpillantottuk a fényt, ami már Ausztriát jelentette. Egymásnak támaszául szolgáltunk, és ez a család valószínűleg sohasem fogja megtudni, hogy hihetetlen magányomban milyen erőt adtak ők nekem a túléléshez. Ott kinn a határban ideiglenes menekültfogadó állomásokat hoztak létre gaz­dasági épületekben és istállókban. A Kelet-Ausztriába folyamatosan érkező me­nekültáradatot fokozatosan átirányították ideiglenes menekültközpontokba az ország másik részeibe. Néhány tábort megjártam (Schwechat, Wieselburg stb.), mire eldöntöttem, hogy én Bécsbe akarok menni. Ott ettem először életemben narancsot és banánt. 1957-ben, január közepe táján a városnak kijutott egy nagy hóviharból, és a város vezetői sok magyart felvettek hótakarításra. A Ring és a Mariahilferstraße kereszteződését kellett megtisztítanom. Míg mi ott dolgoztunk, a jószívű bécsiek hálájuk jeléül hoztak nekünk ennivalót. A menekülteket segítő egyesületek pedig a US Army kiselejtezett egyenruháit osztották szét közöttünk. így azután egész Ausztriában könnyű volt felismerni, hogy ki a magyar menekült. 288

Next

/
Thumbnails
Contents