A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2016 (Hódmezővásárhely, 2016)
TANULMÁNYOK - BÉRES DEZSŐ: Nyizsnyay Gusztáv élete és munkássága
tonsággal, hogy az ő olyan alkotása, amely nem vált közkinccsé a nép ajkán. „Újabb kori zeneíróinknak érdemül róhatjuk fel, hogy (...) a dal s ének terének művelésére is kiváló gondot fordítanak. Újabb időben, e nemben sok ismeretes zeneírói névvel találkozunk. (...) Nyisnyai [!], Pecsenyánszky (újabb időben Palotási) Simonffy Kálmán, Zimay László, stb. (...) A fent említett apostoloknak müvei még nem eléggé ismeretesek, s nagyrészt elrejtik a világ szeme elől. Ezek között sok oly dal s énekdarab létezik, melyeket a közönség nem ismerve, nem is igen szokott keresni, minek oka egyrészt abban fekszik, mert nálunk még nagyon kevesen foglalkoznak az énekművészettel. Ezen művekből, melyek összevéve a magyar zenének régi s új testamentumát képzik, idővel gazdag honi zeneirodalmat lehet, s kell is teremteni, mely végből mindenekfelett szükséges volna azok nagy részét ízletesen s szabályszerűen zongorára átírni. Az ily átiratok alkalmával aztán sokszor megtörténhetnék, hogy az eredeti szövegtől részben eltérne az átíró, de ezt éppen nem lehetne elferdítésnek nevezni, miután az efféle csekély változtatások csak a hangszerhez alkalmazkodás szabálya, vagy a választott átirati forma hozná magával, s aztán némileg ez által lenne alapja letéve a magasabb művészeti kezelésnek is. (...) Figyelmünket leginkább az úgynevezett eredeti zenemüvekre fordítjuk, melyek iránt, mindenekfelett, legtöbb előszeretettel viseltetünk. Szerintünk érdekesebb s több idomítható életerővel bír az oly zenemű, mely eredeti, tettetlen lelkesedésből s ős természeti forrásból keletkezett, mint az olyan, mely a szalonok mesterséges illatárjával akar hódítani. A zeneírói nyegleséget, vagyis: az idegen toliakkal való páváskodást minden erőnkből igyekezni fogunk leálarcozni, s helyét a művészeti csarnok várótermében kimutatni.”75 Róluk Mosonyi ezt írta: „a naturalistákat annál gyakrabban látjuk azonban, nem érdemelt cifra toliakkal pompáskodni a zeneszerzés mezején, hol sokszor oly arcátlan, hogy még a győzelem koszorújára is áncsinkoznak. Távol legyen tőlünk, hogy a naturalismusnak ezen erőszakos tolakodását mindenkor a meggyőződésből eredő önhitségnek tulajdonítanánk; ellenkezőleg, inkább a zenészét teréni járatlanság s tudatlanságnak rójuk fel. Az efféle egyes művészkedni vágyó iparlovagok, kik itt-ott találkoznak, a nélkül is végre nem sok vizet zavarnak, miután elébb-utóbb napvilágra jön a nagy közönség előtt haszontalan sáfárkodásuk.”76 A szerzőség kérdéséből fakadó, nem mindig szalonképes, kritikai köntösbe öltöztetett vita korának általános jelensége lett, nem csak őt, mindenkit érintett, akit a szakma a „lelkes naturalistákhoz” sorolt. Dicséret ide, dicséret oda, Nyizsnyay sem kerülhette el az efféle „leleplezést.” Ehhez Major Ervinnek a Nyizsnyay tanulmány megjelenése utáni egyik cikke szolgál példával, ahol sajátosan, új értelmezéssel megtöltve emelte át a materiális jognyelvből a „nótapör” fogalmát az immateriálisba: „a népdal és a műdal kapcsolatának érdekes dokumentumai a nótaplágiumok, valamint az úgynevezett „nótapörök” is. A nótaplágiumok eldöntése sokszor igen nehéz. Csak egy esetet említek. 1862- ben Nyizsnyay Gusztáv, a kedvelt hódmezővásárhelyi dalszerző, saját müveként adta ki a Hóka lovam kicsaptam a tilosba... kezdetű dalt. Bors Károly Kunszentmiklósról erre azt állította, hogy Nyizsnyay a dalt a néptől plagizálta: hiszen ő a dalt már 1845 körül hallotta, sőt, az idősek szerint már 1832 és 1837 59
