A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2015 (Hódmezővásárhely, 2015)
TANULMÁNYOK - BÉRES DEZSŐ: A legigazibb vásárhelyi különc: Galyasi (Reisinger) Miklós újrakarcolt arcképvázlata
viselős, választott embere.”26 Azok, akik később a Tornyai Társaság alapításánál szerepet játszottak. Egy közel három évtizeddel később írt, címzettjéhez el nem jutott, lappangó leveléből tudjuk meg, hogy miért nem talál a kutató József Attila-emlékeket az ő tarsolyában: „Most, hogy itt voltál, beszélgettünk a József Attiláról írandó emlékezéseimről, mint zárolt anyagról. Ne vedd rossz néven, hogy ezt hosszas gondolkodás és megfontolás alapján nem írom meg. Nem azért, mert rosszat írnék, vagy írhatnék Attiláról, de félek a magam esetleges elfogultságától, és ilyenkor minden szót meg kell rágni, mikor a közvélemény Ady mellé emel egy különben igen jó és nagy költőt - ezt viszont én eltúlzottnak és szempontok szerint való értékelésnek tartom. Neked erről ennyit: ismered álláspontomat, az irodalom és művészet nem ismerhet egyéb állásfoglalást a műnél a mit, és hogyan, főként a hogyan rendjénél, szépségénél. Nézd, Lajoskám. A Juhász Gyula utáni költő-generáció ismert tagjai voltak Erdélyi József, Illyés Gyula, József Attila, kevésbé ismertek Sinka István, Bakó József, a vásárhelyi (most debreceni) Pákozdy Ferenc és én. Magamról nem szólva (én több mint tíz éve letettem a tollat), Attila egy volt közöttük s néha-néha én voltam a házigazdájuk, házam egyik nagy szobájában, a »Műverömben«. Vég nélküli viták, érvek, ellenérvek egészen a hamutartóig, a széklábig, persze képletesen. Attila jó költő, igaz ember volt. Országos hírre emelkedése után mindenki a barátja, aki egyszer köszönt néki, és a szárszói vonat után nem cáfolhatta meg a barátságot. Én csakugyan barátja voltam, és éppen ezért szóban és írásban feleslegesnek tartom, hogy apró, és három évtized után elködösödő, káp- rázó és talán elfogult emlékezéssel olyan szavakat adjak néhai Attilánk szájába, amit ugyan elmondhatott volna, vagy talán hasonlót mondott is, de nem az én, hanem saját szavaival, amelyet, ismétlem, három évtized után esetleg hamisan ismételnék. A Samothrakei Niké és a milói Vénusz nem azért jó szobor, mert torzó - mert egyiknek feje, másiknak karja hiányzik, bár a közönség előtt elsősorban ez alapozta meg hírüket -, Attila nem azért volt költő, mert a szárszói vonat elvágta életét, vagy Radnóti Miklós, mert tarkón lőtték, hanem mert kivételes képességű alkotóknak születtek, az említett szobrokat pedig alighanem lángelmék formázták meg. József Attila legjobb versei mellett nem fontos, hogy a költőt én milyennek láttam. Ember volt, nagy ember, és a nagy embernek az erényei és a hibái egyaránt nagyok. Én nem tartom magam nagy embernek, és félek attól, hogy nekem csak a hibáim nagyok, mikor kor és osztályos társamról beszélek. Ezért nem írom meg az általad kért emlékezést, és ezek után bizonyára értesz engem, és nem haragszol meg érte.” — Ezt a levelet szánta 1962. december 18-án Németh Lajosnak a Művészettörténeti Dokumentációs Központba. Egy, a halála előtt nem sokkal lefolytatott beszélgetés során ehhez még fűzött néhány ide illő mondatot, később visszatérek rá. És ha mindehhez hozzávesszük egyetlen rádiószereplésének néhány mondatát, látható, hogy álláspontja rögzült, nem kívánt az irodalomtörténet újabb toposza lenni: „Mi egy nagy hibát követünk el évek óta a művészettörténelemben, talán évtizedek óta: mögvárjuk, míg egy művész möghal, akkor szorgalmasan kutatunk forrásmunkák után, és három szabószámlát, vagy egy mosodaszámlát előszödünk, s akkor abból művészettörténetet faragunk.”27 - Ne keresse hát senki József Attila nyomát Galyasi hagyatékában... Ady Endre több mint tíz évvel halála után még mindig problémát generált az irodalmi élet cenzorai és a haladó gondolkodók között. Még 1928-ban, felülmúlva a közoktatásügyi kormányszellemet, a gimnázium főigazgatója szigorú tilalom alá vette Ady verseit, ezért az 26 Csongrád Megyei Hírlap vásárhelyi kiadás, 1977. máj. 1. 27 Bethlen Gábor Református Gimnázium Tanári Könyvtára, lelt. sz. 6786); Dezséry László 1969. 191
